A Bébiszitter [JAVÍTÁS ALATT]

61.

- Tudom, csak... - inkább elhallgattam.

- Na jó, nézd - fogta meg a kezemet -, tudom, hogy feszült vagy emiatt. Én is az vagyok. De muszáj ezt megbeszélnünk, mert anélkül nem jutunk sehova. Én viszont szeretnék neked segíteni.

- Igen, tudom. - bólintottam lehajtott fejjel. Nehezen tudtam ilyenkor a másik szemébe nézni. - És szívesen megosztanám veled, csak nem tudom, hogy kell.

- Könnyebb, mint gondolnád. - döntötte oldalra a fejét egy pillanatra. - Csak beszélj. Mondd ki, amit érzel, őszintén. Mintha itt sem lennék.

- Így sem megy könnyen. - ráztam meg sóhajtva a fejem. - Tudod, a lelkem valahogy még idegennek érez téged. Nem tehetek róla.

- De ellene tehetsz. - felemelte a fejemet.

- Hogyan? - néztem érdeklődve a szemébe.

Közelebb hajolt. - Beszélj! - suttogta, és nyomott egy puszit a kézfejemre. - Kérlek.

- Nem megy. - hajtottam le a fejem sóhajtva.

- Rendben. - engedte el a kezemet. - Nem várhatom el, hogy egy csettintésre megnyílj nekem.

- Ne haragudj, csak... - kezdtem mentegetőzni.

- Ne mentegetőzz. - simított arcomra. - Tudom, hogy nehéz megnyílni másoknak. Idővel menni fog. - mosolygott rám. - Csak ne titkold el, ha valami bánt vagy valamitől rosszul érzed magad.

- Nem fogom. - mosolyodtam el én is. Még ültünk így pár percig, aztán hirtelen magamhoz rántottam a kékséget. Kicsit megleptem vele, de miután felfogta a helyzetet, viszonozta az ölelést. - Jimin-ah.

- Igen?

- Szeretlek. - bújtam a nyakába.

Nagy eséllyel meghatottam ezzel, mert ő is csak a nyakamba bújt. Pár apró könnycseppet is éreztem a nyakamon, amit nem tudtam hova tenni, de nem kérdeztem semmit. Én is a sírás szélén voltam már. Túlságosan is nyugtató volt az az ölelés. Nyugtatóbb, mint általában. Talán ettől hatódtunk meg mindketten. Mikor már én is könnyeztem, elengedtük egymást, és letöröltük a másik könnyeit.

Nevetve néztem a szemébe. - Ne sírj. - simítottam arcára.

- De akkor te se. - nevetett szipogva, közben arcán lévő kezemre fogott. - Miért sírsz?

- Mert te is. - hajtottam le a fejemet egy pillanatra. - És te?

- Meghatottál. - csapott a vállamra. - Miért kellett?

- Szeretem az ilyet. - töröltem le utolsó könnyeit.

- Na jó - elhúzódott -, csináljunk valamit, ez kezd kínos lenni.

- Úgy érzed? - váltottam kisebb mosolyra.

- Úgy. - arrébb ült, amit kicsit furcsálltam.

- És akkor mit akarsz csinálni? - vettem le teljesen arcomról a mosolyt.

- Mondtam. Menjünk el kirándulni. - kezdett bólogatni, hátha manipulálhat vele.

- Nem is tudom. - gondolkodtam el picit.

- Kérlek. - vette fel a bociszemeit.

Megadva magamat sóhajtottam. - Rendben.

- Köszi! - nyakamba ugrott, de olyan hamar elengedett, hogy nem is tudtam viszonozni az ölelést. - Vegyél fel valami mást.

- Ezzel mi bajod? - néztem végig magamon.

- Szöszös melegítőben és egy kinyúlt pólóban akarsz kirándulni? - kezdett kuncogni.

- Hát nem. - ráztam meg gondolkodva a fejemet.

- Akkor vegyünk fel valami kirándulósat, pakoljunk össze, és menjünk. - kipattant az ágyból, és elment öltözni, amíg én ráfejeltem a párnára.

- Ezt még meg fogom bánni. - sóhajtottam, aztán elkezdtem öltözni én is.

Mindketten átöltöztünk egy tíz perc alatt. Raktunk el magunknak szendvicset, nasit, meg rengeteg innivalót. Kocsiba ültünk, és elindultunk. Jimin majd' kibújt a bőréből, míg én azon gondolkodtam, hogy hova megyünk.

- Tulajdonképpen hova is megyünk? - néztem a mellettem ülőre egy pillanatra.

- Kirándulni. - jelentette ki azt, amit eddig is tudtam.

- De hova? - pillantottam rá újra.

- Nem tudom. - húzta meg a vállát. - Valami kilátóhoz.

- Ismerek egyet. - vettem egy bal kanyart, a városból kifelé. - Szép hely, tetszeni fog.

- Ha te mondod. - hátradőlt. Még utoljára ránéztem, kezemet a combjára helyeztem, és egész úton ott tartottam.

Kicsit furcsának éreztem Jimin hangulatingadozásait. Talán valami problémája volt, és bénán próbálta leplezni. De nem kérdeztem rá. Jól tudtam, hogy el fogja mondani előbb vagy utóbb. Már ha megbízik bennem. És én bízok benne, hogy így van.