A Bébiszitter [JAVÍTÁS ALATT]

56.

*Jungkook pov.*

Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Csak úgy szorítottam Jimin kezét, hogy el is törhettem volna. Próbáltam nyugodt maradni, de ahogy láttam a kékség eszméletlen, még a hónál is fehérebb arcát, egyből pánikba estem. A telefonomat kezdtem keresni, ami az orrom előtt volt, csak a pánik miatt nem láttam.

- Hol van az a rohadt telefon?! - kezdtem könnyezve kiabálni. Egyből meg is találtam a telefont. Kezembe vettem, és a mentőket kezdtem tárcsázni. Szinte azonnal felvették.

- Halo, miben segíthetek? - kérdezték.

Vettem egy mély levegőt. - Üdv, Jeon Jungkook vagyok. A párommal vagyok itt, de nem reagál semmire. Nincs eszméleténél.

- Nyugodjon meg, máris küldök egy mentőt. Milyen címre? - tett fel újabb kérdést, mire megadtam a választ.

Elköszönésünk után letettem a telefont, és újra Jimin kezére fogtam. Jéghideg volt. Gyengéden megszorítottam apró mancsát, és adtam rá egy harmatgyenge puszit. Rossz volt őt így látni. Sírni tudtam volna.

- Nem lesz semmi baj. - suttogtam neki, de inkább magamnak. - Nem így fogsz meghalni. - hangosan zakatoló szívemhez tettem pici mancsát. Tudom, hogy ő ebből semmit nem hallott vagy érzett, de engem valamennyire nyugtatott. - Én is szeretlek, Jimin.

***

Egy kórházi széken ücsörögtem, lábammal topogva, számat piszkálva. Nagyon aggódtam a kékségért. Még a hónál is fehérebb volt, és a jégnél is hidegebb. Féltem, hogy valami baja eshet. Már fél órája biztos itt vagyok, de semmit nem mondtak még az állapotáról. Olyan törékeny fiú, néha úgy érzem, egy erősebb érintésemnél darabokra törik.

Felállva helyemről folytattam az idegeskedést. Fel alá járkáltam. Sokan tiszta hülyének hittek. Ha megkérdezték volna, mi bajom, biztos az arcukba üvöltöm, hogy "a páromról éppen nem tudok semmit, te nem így viselkednél, baszd meg?!" Igen, kicsit ideges voltam.

Idegességemre rátett egy lapáttal, hogy az egyik pillanatban Taehyungot láttam bejönni a kórház ajtaján. Mentem volna el, de késő volt. A srác mellém ért. Egyik kezemmel másik felkaromra fogtam, és még véletlenül sem emeltem Taehyungra a tekintetem.

- Szevasz, Jungkook. - csapott gyengén a vállamra, pont úgy, ahogy Jimin, amitől elfogott egy kisebb pánik. - Most hallottam, mi van Jiminnel.

- Honnan? - szólaltam meg végül halkan. - Én nem szóltam neked.

- Csak tudom. - rántott vállat. - És mi van vele?

- Nem mindegy? - néztem rá villámló tekintettel.

- Még mindig haragszol rám?

Idegesen sóhajtottam. - Most inkább menj el. - próbáltam nyugodtnak látszani, de két irányból zúdult rám az idegesség és a pánik.

- Nem. - vágta rá határozottan.

- Ne keljen elmondanom még egyszer! - emeltem fel a hangomat.

- Ne kiabálj velem, Jungkook! - emelte rám mutatóujját.

Belemartam a karomba. - Akkor tűnj innen. - válaszoltam alig hallhatóan. Ebben a szent pillanatban jött oda hozzánk egy ápoló, és megböködte a vállamat.

- Ön Park Jimin hozzátartozója? - kérdezte lányos hangján.

Rákaptam a tekintetemet. - Igen, én. Ugye, jól van? - kezdtem aggódni.