Vakító múlt /Bejezett/

-Azért megyek,hogy újat építsek-

-Ugye nem akarod átvágni a testvéremet?-kérdését Luke szúrós szemmel címezte Ace-nek.

-Miért akarnám?-kérdezett vissza.

-Remélem ez így is marad.-mondta majd közelebb sétált hozzá és halkan suttogni kezdett-Ha megbántod megkereslek és megöllek.

Halvány mosoly kúszott az arcomra.
Nem teljesen értettem Luke viselkedését,de belül boldogsággal töltött el az,hogy így vigyáz rám.Persze igazából tudom,hogy nem gondolja teljesen komolyan.

-Jól van!Hagyjátok már abba fiúk!-mondom felnevetve.

-Mit fogunk ma csinálni?-elgondolkozva nézek Ace-re.

-Nem tudunk nagyon semmit sem csinálni mivel te még gyenge vagy.-néz rám jelentőségteljesen drága testvérem.

-Nem is vagyok gyenge már.Semmi bajom nincs!-mondom felháborodva.

-Mégha úgy érzed nincs semmi bajod,akkor se tenne neked nagyon jót,ha össze-vissza mászkálnál.-közli és belátva az igazát bólintok.

-Rendelünk valamilyen kaját vagy megpróbálunk készíteni valamit?-fordulok feléjük.

A két fiú csak elhúzza a száját.
Egymásra néznek majd vissza fordulnak felém.

-Rendeljünk ,az kellene még,egyikünk felrobbantaná a konyhát.-forgatja a szemét Luke.Én pedig nevetve igazat adok neki.

Miközben én megrendelem az ételt, a fiúk egymást piszkálják Max meg körülöttük ugrál.
Hálás vagyok Ace-nek,hogy segített abban,hogy bízzak Luke-ban.

-Max gyere!-jelzek a kutyának aki rögtön oda szalad hozzám.Miközben simogatom odaszólok a fiúknak.

-Elviszem kicsit sétálgatni,mindjárt jövünk.-csak bólogatnak jelezve,hogy értik,de szerintem semennyire nem figyeltek annyira elvannak foglalva azzal,hogy egymást ugráltassák.
Megrázom a fejem.

A nap előbújik a felhők mögül így szépséges fényt verve ránk.Viszont a hűvös levegő miatt nincs annyira meleg idő.Viszont én imádom ezt a fajta időjárást.
A friss levegő felüdülés a tüdőmnek.
Max nyugodtan jön mellettem.
Hirtelen lépések hangzanak majd egy kéz landol a vállamon.
Oldalra pillantva Ace tekintetével találom szemben magam.

-Szia.-mosolyodok el.Az ismerős bizsergés egyből megjelenik közelségétől.

-Szia.-köszön vissza.Olyan szép a szeme.Ahogy a napfény rásüt olyan elkápráztató.

-Meg kéne beszélnünk egy-két dolgot.-nézek a szemébe még mindig-Vajon most már képesek vagyunk a kimondatlan dolgokról beszélni?

Egy ideig nem szól semmit.Csak figyel.Megnézi az arcom minden szegletét,de mindig egymás tekintetébe botlunk.

-Úgy gondolom igen.-mély hangjától kiráz a hideg.Halovány mosoly kúszik az arcomra.

Egy jó ideig csak céltalanul sétálgattunk csendben.
Majd belekezdett.

-Tudom,hogy soha nem beszéltem magamról úgy igazán.Nem azért nem tettem mert,nem bíztam volna benned csak..
Vannak dolgok amikről az ember nem szívesen beszél másoknak.-rám néz-Köszönöm,hogy nem kérdezgettél amíg nem akartam beszélni róla.