Come back for me

20.

Meglehetősen jót tesz a szervezetemnek, hogy az első előadásom csak tízkor kezdődik, így kipihenve érkezem meg a kijelölt terembe, ahol a jelenlévők között észreveszem Kookot is. Pedig valahol reménykedtem benne, hogy csak vicc az egész, de úgy tűnik tényleg egy szakra fogunk járni. A lehető legmesszebb ülök tőle, próbálva kizárni a jelenlétét, több kevesebb sikerrel, ugyanis ő előszeretettel temetkezik a bámulásomba, ahelyett, hogy a tanárra figyelne. Aki, miután elhadarja a nevét, le is tudja a bemutatkozós részt és ismerteti velünk az első félév tantervét, amit még lejegyzetelni is húzós. Milyen lesz ez a gyakorlatba átültetve?

Magasabb szintre emelve a bosszantásom, a következő előadás előtt Jungkook fogja a cuccát és nemes egyszerűséggel mellém költözik. Felhúzott szemöldökkel méregetem, miközben két székkel arrébb ülök tőle, de legnagyobb sajnálatomra rettenthetetlenül követ, szóval újabb két helyet vándorolok, de nem hatja meg, csak azért is jön utánam. Végül némán méregetve egymást kiegyezünk abban, hogy hagy egy üres helyet köztünk. Nem szól hozzám a maradék három előadáson sem, csak ül és a váltakozó tanárok szavaira figyel, mintha az, hogy a közelemben lehet elég megnyugvást jelentene számára. Nem tudom, hogy mit akar elérni, de biztosra veheti, hogy nem leszek partner benne egy kicsit sem. Megtűröm, mert muszáj, de ennél többre nem számíthat tőlem. Nem leszünk újra barátok, sem szeretők, csak két idegen, akik ugyanott folytatják a tanulmányaikat. Soha többé nem hagyom neki, hogy játszon velem.

-Haza viszlek.-éri utol a buszmegállóba igyekvő mivoltom a napunk végeztével. Úgy csinálok, mintha nem nekem címezte volna ezt a mondatot, de őt egy kicsit sem érdekli a viselkedés, amit irányába tanúsítok. Lazán fog rá a csuklómra és kezd húzni a célommal ellentétes irányba.

-Nem megyek veled sehova, engedj el.-makacsolom meg magam a közelben parkoló autója mellett. Ismét nem törődve az ellenállásommal nyitja ki az anyósülés ajtaját és nemes egyszerűséggel belök az utastérbe.-Ez emberrablás Jungkook, remélem tudod. Fel foglak jelenteni és nem mellesleg az oldalamat is bevertem miattad.-rángatom meg a kilincset, de nem enged. Most komolyan képes bezárni magával egy autóba, csakhogy haza vigyen?

-És mit vársz tőlem? Simogassam meg és adjak rá puszit?-indítja be a járművet, majd a legnagyobb meglepetésemre ténylegesen az otthonom felé veszi az irányt. Azt hittem, hogy tele van hátsószándékkal. Új szokásomhoz híven nem válaszolok neki, csak egy felháborodott sóhajt engedek ki magamból.-Beszélni szeretnék veled.-szólal meg pár perc csönd után. Szemeimet erőszakosan tapasztom az elsuhanó városra, jelezve, hogy nem érdekel miért erőszakolt a kocsijába, csak vigyen haza. Türelmesen vár a reakciómra, de számításaim szerint alig nyolc perc múlva megérkezünk a lakás elé, ennyi időt meg kibírok mellette csendben.

-A másik irányba kellett volna fordulnod!-csapok idegesen a karjára, ahogy realizálom, hogy bizony nagyon nem a jó irányba haladunk. Mégse lesz ez olyan egyszerű, mint hittem.

-Na most, hogy visszatért a hangod, elmondom újra. Beszélni szeretnék veled.-kanyarodik le ismét, de így sem az eredeti célunk felé megyünk. Gyilkos szemekkel méregetem, vagyis nagyon remélem, ugyanis az egész lénye, az, ahogy az útra összpontosít, olyan szexi hatást kölcsönöz neki, hogy egy pillanatra talán még a saját nevem is elfelejtem. Miért gondolok ilyenekre? Egyáltalán nem szabadna semmilyen érzést kiváltania belőlem, nemhogy ilyeneket.

-Hajrá. Ha nem tűnt volna fel, nem igazán tudok elmenekülni, szóval akár túl is eshetünk rajta. Aztán meg haza vihetsz, ahogy ígérted, utána meg elmehetsz a picsába. Mondhatod.

-Még mindig édes vagy, mikor mérgelődsz.-túr bele a hajába, megvillantva egy túl jól ismert mosolyt. Egyszerre bizsereg a testem és pánikolok.

-Állj meg és engedj ki!-rángatom meg a pólóját, amitől jobbra-balra kezd mozogni az egész teste. A tervem sikeresnek bizonyul, ugyanis az első lehetőségnél félrehúzódik, de a zár nem kattan.

-Yoora.-hajol át a kartámasz felett, én meg ennek hatására szinte felkenődöm az ablakra.-Nem foglak megerőszakolni, nincs mitől félned. Csak egy nyugodt helyet akarok keresni, ahol beszélhetünk. Megtennéd, hogy nyugton maradsz és nem veszélyezteted egyikőnk testi épségét sem?

-Egyáltalán nem bízom benned.-vetem oda neki félvállról, ahogy visszahúzódik a saját térfelére és mozgásra készteti a kocsit.

-Ez nem újdonság.-húzza el a száját, a fejemben pedig akaratlanul is lejátszódnak azok a képsorok, amikor megbeszéltük, hogy megpróbálunk ismét csak barátok lenni. Valószínűleg az volt a sokadik hibám, amit elkövettem magunkkal szemben. Bár lehet, hogy akkor már mindegy volt, hisz addigra erősen benne volt a képbe az a ribanc is.

-Figyelek.-csatolom ki magam, ahogy a kikötőbe érve megállítja a kocsit. Karba tett kézzel figyelem, ahogy lassú mozdulatokkal pár centit leengedi az ablakokat, de a zár kattanó hangja most is elmarad. Végül is nem számít, túl messze lakok innen, hogy megpróbáljak elszökni.

-Szeretnék bocsánatot kérni, mindenért.-vesz a szájába egy szál cigit és felém nyújtva a dobozt megkínál belőle. A tűzkő sercegése megtöri a beállt csendet, a kezem nyújtom felé, ahelyett, hogy elővenném a saját gyújtóm, de nem adja át a tárgyat, csak közelebb hajolva hozzám gyújtja meg az enyém is. A kezem a kezén, ahogy egy helyben tarom a lángot, bár az igazat megvallva semmi szükség rá, inkább csak a megszokás hatalma mozgatja a testem. A bőre ugyanolyan puha, mint az emlékeimben és muszáj vagyok végig simítani a kézfejét borító mintákon. Miért érzem azt, hogy hiányzik az érintése?

-Kifejtenéd?-térítem magam észhez az első slukk beszívásával. Nem akarok megbocsájtani neki, de szeretném hallani, hogy mit is sajnál igazából.

-Azt hiszem a múltban mindketten hibáztunk, talán túl sokszor is. Nem figyeltünk egymásra eléggé, mert kibaszottul önzőek voltunk. Akartalak, nagyon, mindenestől és csak ez lebegett a szemem előtt. Vágytam arra, hogy fontos legyek neked, de hiába próbálkoztam bárhogy, láttam rajtad, hogy te nem érzed azt, amit én. Minhi csak véletlenül került a képbe és ha akkor csak egy kicsit is felül tudok kerekedni a magányosságom érzetén nem engedtem volna neki.-fújja ki hosszan a tüdejében lévő füstöt, de az én fejemben csak egy szó visszhangzik. Akartalak.-Elmentünk egymás mellett. Mire te bevallottad magadnak, hogy vannak érzéseid, én már feladtam és máshol kerestem azt, amit nem kaptam meg tőled. Szóval sajnálom, hogy nem vártam rád eleget, Édesem.-az utolsó szónál háromszor akkorát dobban a szívem, mint kellene.-Nem kezdhetnénk az elejéről mindent a kedvemért?-néz rám azokkal az őzike szemeivel, amikkel anno a folyó parton is.

-Nem. Értékelem a törekvésed és igazad van abban, hogy mindketten hibáztunk, de biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat a köröket futnánk le és én még egyszer nem csinálom végig a mögöttem lévő évet. Most pedig vigyél haza.-dobom ki a kis résen a cigi csikket. A halvány görbület eltűnik az arcáról, gépiesen indítja be a járművet, nem vitatkozik, nem harcol, csak tűr. Tűri azt a fájdalmat, amit saját magamból adok neki, mert tudja, hogy megérdemli.