Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|75| - Egyedül

Teljesen elgondolkoztam Yejun szavain, s végül kezdtem belátni, hogy talán tényleg igaza van. Hiszen mindig ott volt nekem Jisung és még Minho is. Sok éjszakát töltöttem az ő kollégiumi szobájukban, mikor Yejun kezdett messzire menni. Idővel viszont ezt már nem csinálhattuk meg. Nem menekülhettem hozzájuk. Hozzájuk nem, de máshoz igen. Hiszen megjelent Hyunjin, aki pillanatok alatt talált megoldást szinte mindenre. Nélküle pedig tényleg nem tartottam volna ott, ahol most. Nem jutottam volna sem előrébb, sem távolabb Yejuntól.

Gyenge lennék? Tényleg képtelen vagyok arra, hogy egyedül oldjam meg a problémáimat?
De, ha ez így van, akkor mégis mi történt volna, ha Hyunjin nem avatkozik bele ebbe, s nem láncol magához az álkapcsolattal?

-Talán igazad van. – szólaltam meg halkan. – Hyunjin nélkül semmi nem így történt volna. De nélküle is küzdöttem volna. – löktem rajta hirtelen egy nagyobbat, ami miatt végül elengedett.

-Csakhogy egyedül még sosem mentél semmire ellenem. – kapott hirtelen ismét a karom után, ami miatt a félelem újra kiült az arcomra.

Yejun tette, s az, hogy még mindig nem eresztett egyre nagyobb pánikot keltett bennem. Tehetetlennek éreztem magam, s hiába tudtam, hogy többen is láthatnak minket, én már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez Yejunt bármennyire is meghatja. Ekkor pedig fogalmam sem volt arról, hogy mégis hogyan szabaduljak meg tőle, hiszen tehettem bármit, ő akkor sem engedett.

-Ki gondolta volna? Nincs itt Hyunjin és már próbálkozol is. – hallottam meg hirtelen Jisung hangját, s emiatt megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet.

-Na, a felmentő sereg. Ezt mondom. Egyedül nem érsz semmit. – szólt hozzám ismét Yejun. A szavai pedig hihetetlenül rosszul estek, s még fájtak is, hiszen tudtam, hogy igaza van.

-Te pedig egyedül képtelen vagy leállni. De talán, ha segítek, megjön az eszed. – vágta hozzá indulatosan Jisung, ami miatt egyből felnyitottam a szemeimet.

Amint felnyitottam a szemeimet, rögtön megláttam Jisungot felénk sietni, s az arcáról ekkor olyan szintű haragot lehetett leolvasni, hogy már én megrémültem. Éreztem, hogy jelen pillanatban esze ágában sem volt a finomkodás. Miután pedig már a kezét lendítette, ez már biztos is lett. Viszont bármire is készült, végül nem tett semmit. S nem azért, mert én szóltam rá. Hanem azért, mert ahogyan én sem, úgy Minho sem akarta, hogy Jisung feleslegesen keverje magát bajba.

-Na, na, na. – ismételgette Minho gyorsan, miközben egyre gyorsabban haladt felénk. – Sungie, ne keménykedj. – szólt rá, ami miatt Jisung egyből letette a kezét.

A fiúk megérkezése miatt hiába szakadt le mázsás súly a szívemről, én ezt akkor sem tudtam sokáig élvezni, hiszen a megkönnyebbültségem hamar elillant. Hiszen Yejun időközben egyre jobban szorította a karomat, s ismét közelebb húzott magához, ami miatt minden kezdődött elölről. Minho pedig hiába szólt Jisungra, ő akkor sem hagyta ezt annyiban. S míg Yejun az egyik karomat szorongatta, addig ő megragadta a másikat, ami miatt már kezdtem úgy érezni, mintha egy játék lennék, amin két gyerek veszekszik.

-Elég volt már ebből. – rántottam ki idegesen a karjaimat a kezeikből, s ebbe még azok bele is sajdultak.

-Szerintem is. – értett egyet velem Minho.

-Jisung, odaadnád a tankönyved? – váltottam hirtelen témát.

-Azzal akarod agyonverni Yejunt? – kérdezte nevetve, viszont a komoly tekintetemet látva hamar eltűnt a mosoly az arcáról. – F-fent van a szekrényemben minden.