Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|62| - Igazatok van...

-Ne menj el. Beszéljük csak ezt meg. - szólalt meg újra Yejun, viszont ezt úgy mondta, hogy az mindenhogy hangzott, csak bíztatóan nem.

-Yejun, engedj el. - kértem meg rá, viszont mivel nem teljesítette a kérésem, így megpróbáltam kiszabadítani a karomat a keze szorítása alól.

Yejun viszont a próbálkozásom miatt sokkal erősebben kezdte el fogni a karomat, s még maga felé is el kezdett húzni, hogy még közelebb lehessen hozzám. Ám abban a pillanatban egy hosszabb ideig tartó sikításra figyeltünk fel, így ahogyan Yejun, úgy én is a hang irányába fordultam.

-Annyira imádom őket. - szólalt meg hangosabban Danbi, majd hirtelen rám nézett. - Miért vagytok ilyen cukik együtt? - kérdezte tőlem, ami miatt a tekintetem rögtön értetlenné vált. - Yejun, te mit csinálsz? - vált Danbi tekintete is értetlenné, ami miatt Yejun egy nagyobb sóhajtás kíséretében végre elengedett.

Viszont mielőtt Danbi folytatta, vagy helyette bárki más megszólalt volna, hirtelen megcsörrent az asztalon heverő telefonom. Amint pedig visszaléptem az asztalhoz, s a kijelzőre néztem, rögtön megnyugodtam. Hyunjin nevét látva szinte mindenről, s minden bajról megfeledkeztem, így Yejunról is. Ám amint halványan elmosolyodtam, s a telefonomért nyúltam, Yejun beelőzött.

-Na, azt már nem. - kapta fel a telefonom az asztalról. - Én még nagyon nem végeztem veled. - jelentette ki, majd abban a pillanatban látványosan elutasította Hyunjin hívását. - Én előbb itt voltam, szóval előbb velem foglalkozz.

-Yejun, ne szórakozz már. - szóltam rá idegesen. - Add vissza a telefonom. - kaptam utána, de Yejun mosolyogva tért ki a kezem irányából.

-És, ha nem?

-Ne szemétkedj már vele. - szólalt meg már Minji is.

Yejun tekintetén ekkor tisztán látni lehetett azt, hogy ideges lett. Egy kisebb habozás után ráadásul ismét elmosolyodott, viszont ahogyan eddig a szavai, úgy most a mosolya sem volt valami bíztató. Nem sokkal később pedig a telefonommal a kezében kezdett el hátrálni, majd egyenesen Minji felé fordult.

-Ha én vagyok a szemét, akkor ő mi? - mutatott hirtelen Yejun felém. - Nem furcsa nektek, hogy egyik pillanatról a másikra jöttek össze? - kérdezte idegesen. - Mindenkit átver, ahogyan Hyunjin is. Nincs köztük az ég világon semmi. És én ebben teljesen biztos vagyok. - jelentette ki határozottan, ami miatt egyből kétségbeestem. - Tisztán hallottam, amikor Hyunjin azt mondta Minhonak, hogy meg akarnak szabadulni tőlem és ezért jöttek össze.

-Igen, valami hasonlóval próbálkoztál már. - sóhajtott fel Danbi. - De, ha igaz lenne az amit mondasz, akkor ez nem létezne. - mutatta hirtelen Yejun felé a telefonját, majd egy pár másodperc múlva felém irányította azt.

Danbi nem volt tőlünk annyira messze, így tökéletesen láttuk a telefonján lévő képet. Ám a mutatott kép miatt az arcom színe rögtön változni kezdett, ugyanis azon Hyunjin szerepelt, méghozzá velem. Danbi, az egyik közös képünket mutatta, mégpedig azt, ami Hyunjin fotózásakor készült. Ezzel viszont semmi baj nem lett volna, ha nem azt mutatja, amelyiken Hyunjin az államnál fogva emeli fel a fejemet, s vészesen közel tartja az ajkait az enyémekhez.

Mégis hogyan jutottál ahhoz a képhez?

-Az csak egy átkozott kép. Semmit nem jelent. - vágta a lányhoz Yejun.

-Yejun, a viselkedésed már kezd nagyon unalmas lenni. - hallottam meg hirtelen Hyunjin hangját, ami miatt rögtön az ajtó felé néztem.