Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|57| - Gyógypuszi

-Azt hittem, hogy megvársz valahol a pálya szélén. - hallottam meg Hyunjin hangját az első lefutott kör után.

-Nem mondtad, hogy várjalak meg.

-Ezt mondani kell? - kérdezte nevetve.

Hyunjin innentől kezdve tartotta velem a tempót, s együtt futottunk tovább. Ám egyikünk sem szólt már a másikhoz, s a jelenléte ráadásul még egy kisebb nyomást is helyezett rám. Futás közben emiatt pedig csak arra tudtam gondolni, hogy itt van, s fut mellettem. Ezek a tények pedig hiába tettek boldoggá, én akkor is feszült voltam a jelenléte miatt.

Nem tudtam, hogy hányadik kört futjuk, de nem is érdekelt. Hittem abban, hogy Hyunjin számolja, így nyugodtan futottam tovább. Ám amint feltűnt, hogy egyre többen mennek le a pályáról, mert befejezték a körök lefutását, mégis elbizonytalanodtam. Ekkor pedig már nem voltam biztos abban, hogy Hyunjin tisztában van azzal, hogy hányadik körnél is tartunk.

-Mennyi van még vissza? - kérdeztem.

-Őszintén? - kérdezte. - Fogalmam sincs. - nevetett fel. - De biztosan nem olyan sok.

Ezután pedig megpróbáltam az osztály leggyorsabban futó tagjaihoz viszonyítani az én futási sebességemet. S, mivel ők végeztek, így nekünk körülbelül még kettő-három kör biztosan vissza volt.

-Álljunk meg, mintha végeztünk volna mi is?

-Ne. Gyanús lenne. - ellenkeztem rögtön. - A tanárunkat ismerve, pedig biztosan figyel mindenre. Még... Két kör. Maximum.

Hyunjin a válaszom után többet már nem kérdezett. Lefutotta velem a maradéknak gondolt köröket, viszont az utolsó kör felénél egy váratlan dolog történt. Egy puffanásra, s annak kíséretében egy káromkodásra figyeltem fel. Amint pedig elkezdtem Hyunjin felé fordulni, hirtelen Yejun futott el a szemeim előtt.

-Csak nem könnyebb a kamera előtt pózolni, mint futni, Hyunjin? - kérdezte Yejun, miközben tovább futott.

Amint pedig az említettre néztem, rögtön megálltam a futásban. Hyunjin ugyanis a pálya betonján térdelt, s még a kezei is a talajt érintették. Nem tudtam, hogy mi történt, így magyarázatra vártam, s ahelyett, hogy felsegítettem volna őt, csak figyeltem, s megpróbáltam értelmezni, s felfogni a jelenlegi helyzetet. Mikor viszont Hyunjin lassan elkezdett felkelni a földről és megláttam a vérző térdeit, rögtön felé siettem.

-Hyunjin, te vérzel. - jelentettem ki, amint elé értem.

-Mi? - kérdezte, majd amint a térdeire nézett egy nagyobbat sóhajtott. - De jó. - mérgelődött. - Mindegy. Fejezzük be. - jelentette ki, majd lesöpörte a kezeire tapadt apró kavicsokat.

-Dehogy mindegy. - vágtam hozzá indulatosabban. - Nincs nálam fertőtlenítő, de legalább csak mosd meg a térdeid. Meg a kezeid is. - tettem hozzá, miután megragadtam az egyik csuklóját, s a tenyerére néztem. - Bár a kezeid nem sérültek meg. De akkor is. - néztem hirtelen a szemeibe.

-Jeongin, jól vagyok. Nyugi. - mosolyodott el, majd a távolba nézett. - Yejun viszont, ha így folytatja, akkor ő nagyon nem lesz jól. - mérgelődött. - Azt hiszi mindent megold azzal, ha kigáncsol? - kérdezte értetlenül.

A következő pillanatban a tanárunk rögtön kérdőre vont minket, majd amint kijelentette, hogy attól még, hogy Hyunjin elesett én tudok futni, rögtön tehetetlenné váltam. Nem akartam Hyunjint egyedül hagyni, ugyanis biztos voltam abban, hogy ha rajta múlik nem lesz megtisztítva a sérülése. Viszont azt sem akartam, hogy a megállásom következménye tényleg a körök újrakezdése legyen. Emiatt pedig teljesen tanácstalanná váltam, s fogalmam sem volt arról, hogy most mégis mihez kezdjek.