𝘴ꪖ𝘴𝘴ꪗ ᥇ꪮꪗ :𝚢𝚞𝚗𝚜𝚊𝚗: ✓

20

- Jó reggelt, fiúk! - nyitott be anyám a szobámba, majd egyből elhúzta a függönyt. San az én szobámban van. Pár ruháját és személyes holmiját tegnap este áthoztuk, anyámnak pedig röviden elmesélte hogy mi is történt a családjával, amit én is hallottam. Szóval mostmár képben vagyok mindennel én is. - Hogy vagy San? Jól összegyűrtétek a lepedőt... Nem fáj semmid?

- Anya! Nem nyúltam hozzá! - mondtam morcosan. Hihetetlenül le tud fárasztani a hülyeségeivel.

- Jól van, nem kell kiabálni anyáddal... Vad kisfiú voltál régen is, nem lenne jó ha szegény Sannak te is fájdalmat okoznál.

- Elég lesz... - fordultam a másik irányba inkább. Utálom hogy alfa vagyok. Még az anyám is kegyetlennek és szívtelennek hisz, pedig ez nem igaz.

- Jól vagyok, Mrs. Jeong. Nem kell aggódnia, megbízom Yunhoban. - mondta San. Szinte láttam magam előtt közben az aranyos mosolyát.

- Attól még a nyakadhoz ne engedd. - szedett össze pár ruhát a földről, amiket a fotelembe dobott. - Ne menj most suliba. Majd írok igazolást. - mondta nekem, majd kiment a szobából.

- Ezt hogy értette? - kérdezte San.

- Mármint?

- Hogy ne engedjelek a nyakamhoz. - fejtette ki bővebben. Na hát tudod mikor fogom én ezt megmagyarázni...

- Az mindegy Sannie. - öleltem magamhoz. - Éhes vagy?

- Nem. - válaszolt szűken. - Nincs étvágyam. Egy hete már biztos nincs. Miért nem haltam még éhen?

- Nem tudom, de akkor most megtömlek. - keltem ki az ágyból. - Gyere.

- Nem. - húzta a fejére a takarót.

- Akkor elviszlek. - rántottam le róla, majd felkaptam a vállamra. San úgyis nagyon könnyű.

- Hé, tegyél le! - kezdte el a hátamat ütögetni, de én csak nevetve lementem vele a konyhába, ahol leültettem az egyik székre.

- Mit kérsz?

- Leginkább semmit.

- Olyan nincs. - kezdtem el kutakodni a szekrényekben.

Miután nagy nehezen sikerült együtt ennünk átöltöztünk, majd a szobámban fetrengtünk az ágyamon miközben beszélgettünk. Vagyis leginkább San beszélt, mivel megkértem hogy meséljen a családjáról. Meglepően keveset tud az apjáról meg a testvéréről. Komolyan, még a keresztnevét sem tudja az apjának. Hogy a francba?

- Most mesélj te. - mondta miután befejezte.

- Hm? Miről meséljek?

- Bármiről. - vont vállat.

- Nem tudok nagyon mit mesélni. Engem többnyire ismersz... - húztam el a számat. Még mindig van előtte egy titkom.

- Hm... Várj, akkor mi most járunk? - nézett rám nagy szemekkel. Jaj istenem, hogy lehet ennyire aranyos?

- Uhum. Azt beszéltük. De ha most nem akarsz egy kapcsolattal foglalkozni megértem és tarthatunk szünetet.

- Nem, az nem jó. Még semmit sem csináltunk. Nem akarok ilyen hamar szünetet tartani... - kúszott egy kicsit közelebb hozzám. - Viszont... Ha később rosszabbul fogom érezni magam, akkor talán tarthatunk szünetet.

- Rendben Sannie. Csak szólj ha kényelmetlenül érzed magad, és megoldjuk. - mosolyogtam rá, amit halványan ugyan, de viszonzott. Látszik a szemében, hogy bántja a dolog. Megpróbálom elfeledtetni vele. Az anyja amúgy is rám gondolt a levélben mikor azt írta hogy van aki megvédi, nem?
- Na! - ültem fel hirtelen, amire ő rendesen összerezzent. - Bocsi. Néha elfelejtem hogy megijedsz a hirtelen mozdulataimtól. - nevettem kínosan. Már nem ez az első alkalom, hogy megijesztettem.

- Nem baj.

- Jó. Szóval... Hideg van, nem fázol? - kérdeztem, mire úgy nézett rám mint egy idiótára.

- Kint hideg van. De mi bent vagyunk a házban. Mi bajod van? - kérdezte értetlenül.

- Ki kéne egy kicsit szellőztetni. - mentem egyből az ablakhoz, amit teljesen kitártam. Egyből elkezdett a ruhái közt kutakodni gondolom egy pulcsi után, de én lekaptam magamról a sajátom és neki adtam. - Vedd fel.

- Nem kell. Van sajátom. Te mondtad hogy hideg van, minek veszed le ha kinyitod az ablakot? - dobta vissza nekem. Csak azt akarom, hogy felvedd. Az én illatom van rajta. Azt akarom, hogy érződjön rajtad. Miért nem érted a célzást?

- Mindegy. - feküdtem gyorsan vissza mögé, majd magamhoz öleltem.

- Olyan fura vagy most... - tette a kezemre a sajátját. Nem válaszoltam, csak a nyakába fúrtam a fejem. Az illata most is eléggé tömény volt, de érezhetően gyengébb mint eddig. Biztos rosszul érzi magát még mindig.

- Holnap átmegyünk a házadba és egy kicsit össze takarítunk, jó? Ha visszamész oda ne legyen véres a fürdő.

- Vissza megyek? - kérdezett vissza.

- Egyszer biztos. De ne aggódj, én is veled leszek. Vigyázni fogok rád. - próbáltam egy kicsit biztatni, de nem válaszolt. - Min gondolkozol?

- Csak érdekel, hogy anya hova ment. Meg hogy mikor fogják megtalálni a testét. Jaj de ha kiderül hogy meghalt akkor velem mit fognak csinálni? - nézett rám aggódva, majd felém is fordult.

- Nem tudom. Az árva gyerekek rokonokhoz kerülnek, vagy árvaházba. Tényleg, neked nincs valami rokonod akit ismersz is? - jutott hirtelen eszembe.

- Hát... Tudok anyám nővéréről. Vagyis nem vérszerinti, mert anyámat örökbefogadták, ezért pedig nem is szerették egymást. Ha megtudná hogy egyedül maradtam, lehet saját kezüleg fojtana meg bosszúból. Nem szeretném hogy hozzá kerüljek. - rázta meg egy kicsit a fejét.

- Ne aggódj emiatt. Majd elintézek mindent, hogy mellettem maradj és biztonságban legyél. - tettem az arcára a kezem, amit óvatosan simogatni kezdtem. Lassan behunyta a szemeit, ami egyenlő azzal hogy megbízik bennem. Ez mindig jó érzést ad át.
- Hé, Sannie... Te mit csinálnál ha valaki megjelölne? - kérdeztem rá óvatosan. Utálok erről beszélni, de most kíváncsi vagyok.

- Ne harapj meg. - nyitotta ki a szemeit. - Tiszta akarok maradni. Anyám is harapás miatt lett öngyilkos, nem akarom megtudni hogy milyen.

- Nem akartalak megharapni. Emiatt ne aggódj, szerintem nem is lennék rá képes. Csak kíváncsi voltam. - mosolyodtam el egy kicsit.

- Jó. - válaszolt szűken, majd elfordult tőlem. Ennyit a bizalomról. Nyugtalanná tettem.