I fell in love with you... My fault...

F O U R T Y FIVE

-Ha most össze akarsz velem veszni, tedd meg. Nyilván jobb úgy elválni, hogy haragban vagyunk, nem?-kérdeztem szarkasztikusan. Tudtam, hogy ezzel nem fogom jobb belátásra bírni, de ami azt illeti, talán valamennyire mégis sikerült.

-Igazad van. Nem akarok vitázni. Veled veszélyes!-apró mosoly jelent meg az arcán, aminek hihetetlenül örültem.

-Veled rosszabb, hidd el.-mindketten felnevettünk, majd átölelte a karomat és beléptünk a suli ajtaján. Szerencsére most senki sem velünk volt elfoglalva, hanem a mai nagy meccsünkkel. Basszus! A meccs is ma van. Jó gyorsan elment ez a hét is...

-Kik ellen játszotok, hogy ilyen nagy a felhajtás?-érdeklődött, ami megmelengette a szívemet.

-A Local Nils Bulldogjai ellen. Jó csapat. De mi jobbak vagyunk.-vontam meg a vállam, mintha csak azt mondtam volna, hogy "ez már csak ilyen".

-Ez így van!-játékosan a vállamba boxolt és egy gyors csók után magamra hagyott a folyosón. Végignéztem, ahogyan a szekrényéig sétál, majd nem sokáig tudtam figyelni, mert a srácok megjelentek.

-Ehj-ehj. Máris minden jó.-sóhajtott elégedetten Justin, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt. Fura.

-Semmi sem jó.-kétségbeesetten fordultam a legjobb haverjaimhoz. Aggódva pásztázták a tekintetemet, majd mondtam volna a kínomat, de nem jött ki egy hang sem a torkomon.

-Dylan, minden oké?-kérdezte Noah.

-Most mondta, hogy nem és mindjárt elájul, olyan fehér. Gyere haver!-Troy maga előtt tolt egészen a mosdókig, majd a táskámat is ledobta a földre és kihúzott a sajátjából egy üveg vizet.

-Hagyjatok, nincs semmi bajom.-mondtam egyszerűen, mire a tükörre mutattak. Sajnos belenéztem.
-Mi a fasz?-megláttam a sápadt arcomat és szinte kitéptem a folyadékot Troy kezéből, megittam az egészet és akkor éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándult.

-Nem akarom. Nem bírom.-a hangom tele fájdalommal, ami csak a szívemet tükrözte, majd lerogytam a földre és néma zokogásba kezdtem. Összetörtem, megint, de ez most más volt.

-Figyelj rám tesó, ha szeretnél beszélni róla, csak mond. Itt vagyunk mindhárman, bennünk megbízhatsz. A lényeg, hogy ne ess...-pánikba? Hát ehhez azt hiszem már késő volt.

-Oké, rendben. Semmi baj. Gyere az ablakhoz! Noah, mondd, hogy fúj a szél...

-Kurva gyengén, de fúj. Szerintem megteszi.-felhúztak a padlóról és az ablak felé irányítottak.

-Nézd a leveleket. Szép zöldek, ugye?-nem kaptam levegőt, úgy éreztem megfulladok.-Nem, haver, rám figyelj. Ott van egy méh. Látod a méhet? Mindjárt át fog szállni egy másik levélre, vagy ott fog körözni.-hiába minden, úgy remegtem, mint még soha. De tényleg soha. Zokogtam, remegtem és ziháltam. Nem tudtak segíteni. Nem ment.

-Dylan, ne csináld. Ne, hallod! Ne csináld ezt!-megsimította a hátam és levette a pólómat. Levert a víz és azt hittem kigyulladok, majd mikor megszabadított a ruhadarabtól, mindez elillant.

-Minden oké. Ez csak átmeneti. Koncentrálj a szélre és a levelekre... Nem megy. Nem segít.

-Ang.. An... Angel..-próbáltam elmondani amit akartam, de a heves szívdobogásom nem sokat segített ebben.

-Várj. Dylan, Troy vagyok! Itt vagyunk veled, oké? Figyi! Összpontosíts a légzésedre. Szívd be, majd fújd ki. Segítek, oké?-nehéz volt. Nagyon nehéz. Összeszorult a tüdőm és azt hittem vége mindennek.

-Jól van tesó, megy ez! Még tovább.-így folytattam egészen addig, amíg a légzésem helyre nem állt. A kezeim és a lábaim még mindig remegtek, pontosan úgy, ahogy a lelkem is. Látni akartam őt.