I fell in love with you... My fault...

T H I R T Y

Reggel hangos kiabálásra keltem. Elképzelésem sem volt, hogy mégis mi történhet odalent. Felkaptam magamra egy otthoni ruhát és megnéztem az időt.

7:13
Király...

Korán van még ehhez. Na mindegy.
A lépcső tetején állva, erősen hezitáltam, hogy lemenjek, vagy ne. Mégis megtettem.

-Dylan korai ez a vesz...-mikor megpillantottam a fiút egy szál nadrágban, nagyot nyeltem. A tekintetem továbbvándorolt a... bátyámra.
-Mit keresel itt?-kérdeztem teljesen hitetlenül.

-Én is örülök, hogy újra látlak!-széttárta a karját és már a karjaiban is voltam. Felemelt a földről és egy darabig tartott a levegőben. Nem tartott sokáig, hiszen Dylan leszedett a tesómról. Csak egy kérdő pillantást vetettem felé.

-Hiányoztál!-mondtam Jackson-nak.

-Te is nekem hu...-nem tudta befejezni, mert Dylan közbeszólt.

-Dean, minek vagy itt?-kérdezte idegesen. Tehát ő sem tudja.

-Ezt én is kérdezhetném tőled. Én Angel-hez jöttem. Ez akkora baj?-szemei köztem és a fiú között cikáztak értetlenül.

-Nem.

-Igen.-tökéletesen egyszerre mondtuk, Jackson pedig csak a fejét rázta. Dylan mellém lépett és átkarolt.

-Mit művelsz?-suttogtam feszülten.

-Semmit. Talán nem ölelhetem át a barátnőm?-féltékenykedett tovább. Úgy volt, hogy ez az egész titokban fog menni, viszont most az egyik családtagom első kézből értesült róla. Nagyon jó...-Honnan ismered?-szúrós szemmel a bátyámra vezette a tekintetét.

-Neked tényleg nem esett le?-nevetett Jackson, majd rám nézett.-Nem mondtad neki mi van köztünk?-atya ég... ha eddig nem volt félreérthető a szitu, akkor most azzá vált. Dylan rám nézett, majd egy mozdulattal elvált tőlem és a kocsikulcsáért sietett. Felkapott egy pólót, ami a kanapén hevert és elviharzott.

-Jackson! Ez kissé kétértelmű volt.-szóltam rá.

-Jó, hát nem gondoltam át. És mi köze hozzá? Ja, az előbb mondta, hogy a barátnője vagy.-játszotta a hitetlent, majd elégedetlenül nézett rám.

-De senki nem tudja.-hajtottam le a fejem.-Sőt, neked sem kéne, de nem tudta, hogy a bátyám vagy.-csaptam homlokon magam.

-Hát azt látom... De miért nem tudják mások?-érdeklődött.

-Mert nem akarjuk megbántani Austin-t.-kérdőn nézett rám, így muszáj volt elmagyaráznom.-Bejövök neki.

-Jaa!-világosodott meg.-Ezek szerint tényleg nem tudják, hogy a húgom vagy. Tudod, mi együtt fociztunk, mikor idejöttem egyetem előtt. Én voltam a legjobb az edző szerint, viszont mikor elmentem Bostonba, összevesztem a fiúkkal. Nem tudom mennyire ismered őket, és hogy kiket, de Dylan-nel, Austin-nal, Noah-val, Thomas-sal, Ashton-nal meg Gabe-el is és szinte az egész csapattal.-vakarta meg a tarkóját.

-Tudom, Troy mesél... Várj!-szakítottam félbe magam.

-Mondd!-nevetett fel.

-Ugye nem mondod el senkinek?-néztem rá könyörgőn.-Illetve azt, hogy a fiúk itt laknak. Basszus! Ezt még nem tudtad! Hülye, hülye. Hülye!-csapkodtam a fejemet.

-Hű... az kemény. Mindegyik megpróbált megfektetni?-röhögött hangosan.

-Nem. Egyik sem akart semmit.-undorodva pillantottam rá, de ahogy eszembe jutott a tegnap este, hirtelen kirázott a hideg.
-Viszont most segíthetnél megkeresni Dylan-t. Azt is tudom, hogy hová kell érte menni.