I fell in love with you... My fault...

F O U R T Y ONE

~Angel szemszöge~

Miután Dylan elhagyta a házat, magamat okoltam. Persze, nyilván, hiszen én voltam a hibás. Ezt annyira elszúrtam, hogy nincsenek rá szavak. Mindenképp beszélnem kell vele, hiszen megérdemli a magyarázatot. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Pár percig ácsorogtam Dylan szobájában, mire erőt vettem magamon, hogy kimenjek. Így is tettem, de az ajtó felé sétálva belerúgtam valamibe. Lehajoltam, majd felvettem egy összegyűrt papírlapot. Rossz előérzetem volt, ennek ellenére kihajtogattam és összeszorult a szívem. Mindent elrontottam. A könnyeim elárasztották az arcom, majd minden eddigi dolgot elfelejtve visszafordultam és befeküdtem az ágyába. A képet szorosan magamhoz szorítottam és csak bőgtem... már megint.

*****

A reggelimet turkáltam körülbelül hat órakor. Nem tudtam aludni, csak magamba roskadtam és ostoroztam magam a történtek miatt.

-Jó reggelt Ang!-Troy vígan sétált be a konyhába, amit nem tudtam hova tenni.

-Jobbat.-morogtam oda és továbbra is a teljesen elázott müzlimet bámultam. Úgy öt perc telhetett el, mialatt Troy-al csendben ültünk egymás mellett, viszont hirtelen zajt hallottam az ajtó felől. Valaki ledobta a cipőjét és erre sétált.

-Dylan?-kaptam fel a fejem a neszre, de csak apa jelent meg. Csalódottan fordultam vissza és egy könnycsepp gurult végig az arcomon.

-Nem akarlak lelombozni, de őszinte leszek. Nem fog visszajönni. Megbántani sem szeretnélek, de ezt te szúrtad el. Ne várd el tőle, hogy elnézze, vagy hogy rögtön megbocsásson. Ismered. Nagyobb szíve van, mint bárkinek, de érzékeny, hiába rejti el.-bólintottam egyet és lenyeltem a könnyeimet. Nem akartam sírni.-Gyere ide!-leszállt a székről és mögém lépve, hátulról ölelt át. Igazán jól esett tőle, mégha tudom is, hogy most cseszett le, hozzátenném jogosan.
-De most menj, kapd össze magad és menjünk sétálni. Beugrunk a kávézóba. Meghívlak.-kacsintott, majd tizenöt perc múlva találkoztunk az ajtóban.

-Máris emberibben nézel ki.-na igen. Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak. Elindultunk a kis utunkra és csak lassan sétáltunk, mit sem gondolva az iskolára, ahová időbe be kell érnünk. Az amúgy tíz perces gyaloglásból, ami a kávézóhoz vezetett talán lett húsz is. De nem bántam. Troy jó társaság volt mindvégig.

Kinyitotta az ajtót, majd maga elé engedett. Megköszöntem és a szokásos helyemet kiszúrva indultam meg. Ő is így tett, majd a barista komótosan és jó hangulatban köszöntött minket. Vagyis inkább Troy-t. Magabiztosan állta a szemkontaktust a lánnyal, mire az végre megszólalt.

-Mit hozhatok?-mosolygott zavarában. Hát nem csodálom, ha nem lennék most halálosan szerelmes Dylan-be, talán én is bedőlök a csábító mosolyának. Elnyomtam magamban egy halk kuncogást, majd feleszmélve a gondolataimból elmondtam, hogy mit is szeretnék kérni

-Én a szokásos latté-t és egy croissant-t kérnék.-mosolyogtam vissza, majd Troy-on volt a sor, hogy rendeljen.

-Ugyan ez lesz.-kacsintott egyet, aztán mikor elhagyta a lány az asztalunkat nevetésben törtem ki.
-Mi az?-nézett rám sértődötten.

-Annyira vicces voltál, ne haragudj.-folytattam a kuncogást, de ez alább maradt, amikor Cole kárörvendő nevetésére figyeltem fel. Az asztalunk felé közeledett, vagyis ami azt illeti, márcsak pár lépésre volt tőlünk.