I fell in love with you... My fault...

F O U R T Y TWO

-Mondta, hogy nem akar odamenni. De már mindegy. Elintézted.

-Sajnálom!-Justin utánam kiabált, de tényleg nem érdekelt. Jónak éreztem az időzítést ahhoz, hogy elkezdjem elfogadni a helyzetet, miszerint Dylan gyűlöl. Jejj, de jó program. Legalább nem fogok unatkozni.

A telefonom csörögni kezdett, mikor hazafelé sétáltam, meg sem lepődtem, William keresett.

-Szia Will, mizu?-szóltam bele kedvesen, bár nem jó hangulatomban kapott el.

-Szia! Inkább vártam pár napot, ameddig csillapodnak nálatok a kedélyek, addig is feldolgoztam a számot és megtaláltam a tökéletes helyszínt a videónkhoz.-basszus. A feladat... Úristen Angel, hogy nem jutott eszedbe?!

-Őszinte leszek veled William... nekem rohadtul kiment a fejemből ez az egész, de köszönök mindent. Hívhattál volna bármikor, már nincs itt Dylan, ha miatta aggódnál.-bánatomban lehajtottam a fejem és továbbmentem. Nem is akartam rágondolni, de lehetetlennek tűnt.

-Ja, ennek semmi köze Dylan-hez, illetve nyilván nem akarok gondot okozni.-kedves hangszíne nem lepett meg, hiszen nagyjából mindig így beszélt, mégis valami nem stimmelt.

-Valami baj van? Mit értesz azalatt, hogy nem akarsz gondot okozni?-érdeklődtem, hiszen tudja, hogy Dylan és köztem már nincs semmi. Vagyis van, de szakítottunk.

-Semmit.-vágta rá túlságosan gyorsan, ezzel elárulva magát.

-Kivele Will.-parancsoltam ellenkezést nem tűrően, de nem szólt semmit. Hallgatott.
-William!-kiabáltam a nevét a telefonba és igyekeztem lehiggadni. Tovább szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb hazaérhessek.

-Na jó... beszéltem vele. Vagyis beszélgettünk. Jó, tulajdonképpen ő beszélt én meg hallgattam.-hogy meglepett-e a dolog? Az nem kifejezés.

-Mi? Mármint mikor? Ugye tudod, hogy Dylan és én már nem vagyunk együtt?-kérdeztem értetlenül, hiszen semmit nem fogott az agyam abból amit mondott.

-Tudom. Ma az egyik szünetben. Elhívott és meg is akart ütni, de azt végül nem tette meg. Azt mondta, hogy ne merjelek megkörnyékezni, vagy az arcom bánja.-ledöbbentem a szavai hallatára. Nem tudtam elképzelni, hogy miért mondta ezt Will-nek.

-Értem. Figyelj, most el kell intéznem valamit, de legyen az, hogy holnap suli után találkozunk és befejezzük a feladatot. Persze, ha neked is jó így.

-Persze. Akkor holnap. És kérlek, ne mondd Dylan-nek, hogy elmondtam. Nem szeretném magam megveretni.-hallottam a bizakodást és a félelmet a hangjában, de muszáj lesz beszélnem Dylan-el.

-Szia William!-ráztam le gyorsan és mellékesen megjegyzem, hogy rá is nyomtam a telefont. Szemét lennék? Meglehet.

-Megjöttem.-"kiabáltam", mikor beléptem az ajtón. Igazából a hangom reménytelenségt és szomorúságot árasztott, de kit zavar.

-Szia drágám. Mesélj, milyen volt a napod?-apa nagy mosollyal az arcán köszöntött, amikor is a konyhába vánszorogtam. A szék mellett megálltam egy gyors puszira és már nyitottam is a hűtőt, hogy friss üdítőt ihassak.

-Igazából egész jó.-hazudtam, de a legrosszabb személynek. Apa mindig tudta mikor mondok igazat és mikor nem. Ez ma sem volt másképp.

-Értem, tehát nem jó. Anyád mesélte a tegnap történteket. Még friss, ezért nem akarlak faggatni, de ha szeretnél róla beszélni, tudod hol találsz.-apa megértően pillantott felém, kacsintott és azzal magamra is hagyott. A gondolataim mindenfelé cikáztak. Visszagondoltam a hétfői eseményekre és így utólag megbántam. De vajon könnyebb lenne a búcsú, ha együtt lennénk? Vagy így egyszerűbben felejtem majd el, miután Koreába megy? Még nem tudom, de mindenesetre fel kell hívnom Dylan-t. Nem inkább írok neki. Ha arra nem válaszol, az nem fáj annyira, minthogy a hangpostáját hallgassam.