Tell me you love me / Demi L. Fanfiction /

Dancing with the Devil

Nos még mindig várok arra, hogy felébredjen. Nem tudom eldönteni, hogy milyen érzések kavarognak bennem jelen pillanatban. Dühöt érzek, az Ő illetve a saját irányomba is, legalábbis elsősorban ez az amit érzek. Az aggodalom, szomorúság és a sok kérdőjel az mellékes. Már mindenki elment a többiek közül, megegyezés alapján a testőre és én mellettem, az édesanyja, papája és a tesói jöhetnek be. Izgulok, mert nem találkoztam a szüleivel és a tesóival és tartok attól, hogy mi lesz, ha engem okolnak majd a történtek miatt, miközben én próbáltam megóvni amitől lehetett. Senki nem hagyta egyedül, direkt igyekeztem annyiszor ott lenni mellette ahányszor csak lehetett. Nem tudom, hogyan történhetett ez. Konkrétan nem tudom és ez az egyik dolog ami a legjobban zavar. Az ágya mellett ülök és fogom a kezét. Simogatom a hüvelykujjammal és megpuszilom sokszor, a homlokomnak van támasztva a kezem, amiben az Ő keze van. 

- Miért csináltad ezt... Bassza meg mi a fenéért kellett ilyen baromságot csinálnod? Ha az volt a célod, hogy rám ijessz, hát gratulálok sikerült. Élet-halál között vagy, majdnem ott maradsz és a kezeimben halsz meg... Jóban-rosszban , megfogadtam magamnak, hogy nem hagylak el, de örülnék ha inkább jó dolgok lennének, mintsem ilyen rosszak.. És a...

- Elnézést, Ön... 

- Oh! - felkapom a fejem - Én Demi barátnője vagyok... Nem tudom, hogy mesélt-e rólam... 

Alig mondom ki, odarohan hozzám az édesanyja és szorosan magához ölel, amin meglepődök. Visszaölelem, mert érzem, hogy neki is szüksége van erre és kb. percekig öleljük egymást. Mindketten könnyezünk. 

 - Köszönöm! - szólal meg. 

- Ugyan mi...

- Azt, hogy ott voltál! És vigyáztál rá és időben kapcsoltál és cselekedtél. 

- Ezt ne köszönje... Bármit megtennék érte és sose hagynám magára. 

- Nyugodtan hívj Dianna-nak, tegezz! 

- Köszönöm Dianna! 

- Magunkra tudnál kérlek hagyni minket kicsit? 

- Persze, lemegyek enni valamit addig. Hozhatok nektek kávét, szendvicset valamit? 

- Egy-egy szendvicset és kávét kérnénk, ha visszaérsz odaadom az árát! 

- Ugyan már felesleges, nem lesz rá szükség! - mosolyodtam el, majd kivonultam. 

Lementem, vettem szendvicset mindenkinek, kávét is, majd felvonultam. Mindenki ott ült az ágya mellett. A tesói egymást ölelték, az apja az anyjának a vállát szorította, az anyja pedig az ágy mellett ült és nézte, ahogyan Demi fekszik. 

Senkinek se kívánom ezt az érzést. Kint várni is kín volt nemhogy látni ahogyan a csöveken keresztül kapja a gyógyszert. 1 órát kint várok, majd úgy döntök, hogy bemegyek, a kávé még egészen meleg is és odateszem az ágy melletti kis asztalra. 

- Én azt terveztem, hogy itt maradok mellette végig. Szó szerint értve. - mondom enyhe mosollyal. 

- Köszönöm. Nem tudom mi lenne most, ha te nem lettél volna. 

- Ne is gondoljunk erre. - tudom, egoistán hangozhat de úgy érzem tényleg megmentettem, mert ha nem vagyok ott és látom meg rövid időn belül, akkor lehet, hogy Demi nem lenne már életben és ebbe Én nem akarok még csak bele gondolni se. 

3 hónap múlva

Demi ma fog kijönni a rehabról. Más házba fog  költözni, a régi barátait akik nagy szerepet játszottak abban, hogy Demi rehabra került, teljesen kizárta, engem hálistennek nem. Jelenleg összeköltözni fogunk. Az anyja és a testvérei és apja is nagyon kedvelnek engem. Éreztetik velem, mert kb. mintha a családjukba tartoznék bele. 

- Hogy hálálhatnám meg ezt Neked, hogy itt vagy még mindig? - kérdezi tőlem Dems, miközben vezetem a terepjárómat a cuccaimmal és az Ő cuccaival telepakolva. 

- Miért érzed azt, hogy meg kell köszönnöd? 

- Mert itt vagy... Azok után, hogy túladagoltam a drogot, egyáltalán drogoztam, kórházba kerültem, rehabra és pokollá tettem az életed elmúlt 4 hónapját.... - mondja eléggé szomorú arccal és hanglejtéssel. 

- Tudod, ha az ember valakit igazán szeret ott lesz mellette legyen az jó vagy rossz dolog. Én pedig ígéretet tettem Diannanak, hogy mindig melletted leszek, meg magamnak és Neked is persze. 

- Én csak harmadik vagyok a sorban? - játszik sértődötten. 

- Igen - nevetek fel - ebben legalábbis, számomra te vagy az első - fogom a kezét miközben lekanyarodok. 

Megállunk a ház előtt és elkezdem behordani a dobozokat, na meg jönnek a bútorszállítók is. Demi is próbál segíteni, de nem igazán hagyom neki, hogy nehezet emeljen. Eléggé legyengült és nem akarom még, hogy megerőltesse magát. A kutyákat beengedtük, a kertet meg is jelölték. A ház hivatalosan is a miénk lett. 

Este fele előszedtem az evőeszközöket és tányérokat, majd főzni kezdtünk. Lasagnat csináltam és mellé egy kis forrócsokit is. Bekapcsoltunk egy filmet, majd leültünk kajálni. Addig filmeztünk amíg mindketten be nem aludtunk a kanapénkon. 

Holá! Tudom, rohadt rég nem volt rész, nem is ígérem, hogy hamar lesz. Időközben munkát váltottam, egyetemen megcsináltam a vizsgáimat és próbáltam lépést tartani magammal, ezen jelenleg is fáradozom. Igyekszem hozni a részeket, ennek a sztorinak is nemsokára vége lesz. Gondolkozom még nem publikált, de folyamatban lévő sztorikon, viszont ezúttal nem ígérek semmit, mert nem szoktam hazudni, most mégse sikerült az ígéretemet megtartanom. Ezt  sajnálom.  Mindenkinek megvan a saját élete és próbál vele lépést tartani, de remélem ezt többen tudjátok is tartani! Köszönöm, ha elolvastad, igyekszem a következővel. 

Pusza, Jozefa