Váratlan pillanat!? ~Taekook~ Befejezett.

~30.rész~◇

Taehyung. Sz.

-Kook, kérlek.-kérlelem páromat elkeseredetten de semmi haszna. Utálok vele veszekedni főleg az irodában de akárhogy igyekszem kicsit csillapítani és megnyugtatni őt, semmi értelme.

-NEM! Elegem van, folyton folyvást minden csak rólad szól. Elegem van már belőled. Őszintén már nem is tudom mit szeretek benned és hogy miért vagyok még mindig melletted. Szinte a nyakamba lihegsz és élni sem hagysz. Folyton csak sajnáltatod magad mintha annyi és olyan sok szörnyű dolog történt volna veled pedig csupán az egyetlen problémád annyi hogy rosszban vagy a szüleiddel. De képzeld ez szinte minden második családban igy van és mindenki megbirkózik ezzel. Csak te vagy túl gyenge.-kiabálja a szemeimbe nézve majd se szó se beszéd ki viharzót az irodából maga után hangosan becsapva az ajtót.

-Szeretlek.-suttogom fájdalmasan a szoba csendjében miközben le peregnek az első könnycseppjeim de koránt sem az utolsók. Úgy érzem mintha kést döföt volna a szívembe és minden egyes szavával csak megforgatta volna bennem azt, majd egy apró reccsenés és szívem szilánkjaiban hullót szét. A szemeimből patakoznak a könnyeim de az ajkamra harapva vissza folytom minden hangomat. Olyan erősén harapom az alsó ajkam hogy megérzem a számban a saját vérem jelegzetes vasas izét de nem érdekel. Egyre inkább csak az előbb történtek játszódnak le a fejemben miközben arra gondolok hogy „áh, szóval ennyi volt, ezzel vége van”. Végül neki is elege lett belőlem és most ő is elhagy épp úgy mint eddig mindenki.

Tényleg ennyire hiába való lennék? 

A következő percben újra kicsapódik az ajtó és egy negyvenes éveiben járó nő lép be rajta. Dió barna haja göndören hullik vállairól egészen a derekáig, ízléses és márkás ruhája pedig tökéletesen kiemeli a fiatal lányokat megszégyenítő gyönyörű alakját. Az arca fiatalos és gyönyörű, csupán egy-két ránc árulkodik a valódi életkoráról, az égszín kék szemei pedig szinte rikítanak.

Magas sarkú cipőjében elém lép és amilyen erősen csak tudott pofon vágott, az ujján lévő gyűrűtől felrepte a szám széle és az ütéstől zsibbadni kezdet az arcom. Nem teszek és nem mondok semmit. Magam mellet leengedett kezekkel nézek anyám kék szemeibe ahogy ő is az enyéimbe. Az anyám a modellek között is kitűnik a 180-cm magasága miatt és annak ellenére hogy már egy magasak vagyunk most mégis úgy érzem mintha felettem állna és szánakozva nézne le rám. Nem tudok semmit kiolvasni a szemeiből csak tömör undort, gyűlöletet és megvetést.

-Néz magadra. Annyira szánalmas vagy. Csupán egyetlen egy oka van annak hogy most itt vagyok, méghozzá az hogy nem voltál képes felvenni azt a rohadt telefont. Tudod jól hogy rengeteg jó kapcsolatom van és hogy egy ilyen kapcsolatnak hála elég gyorsan terjednek a hírek köztük az is hogy buzi lett belőled. Tudod gyerek korodban nem gondoltam volna hogy tudsz majd még annál is szánalmasabb és semmire kelőbb lenni mint akkor voltál de te bebizonyítottad az ellenkezőjét.-és csak mondja és mondja én pedig úgy érzem hogy a kést amivel jungkook az előbb szilánkjaira törte a szívem most az anyám még mélyebbre szúrja bennem és a lelkemet szaggatja darabjaira. Rideg és kegyetlen volt ahogy a szemeimbe nézve tudatosította bennem percről percre hogy mennyire nem érek semmit.

-Sajnálom anya.-úgy éreztem bocsánatot kel kérnem amiért ennyire szánalmas vagyok. A következő percben egy újabb pofon csatan az arcom ugyan azon oldalán, a gyűrű ezúttal a szemöldököm sértette fel de én ezúttal sem törődőm vele.

-Ne merj még egyszer anyának hívni. Nekem nincs szükségem egy ilyen szánalmas és semmire kelő gyerekre mint te. Undorító vagy. Szeretném ha elfelejtenél és a hátra lévő életedben, legyen az akármennyi is, ki sem ejtenéd a szádon a nevemet. Csak ezért jöttem.-mondja jeges hangon majd megfordul és az ajtó felé sétál. Viszont még volt egy dolog amit minden kép megszeretem volna kérdezni. Tudtam jól hogy ezzel a kérdéssel csak magamat kínzom mégis...