Váratlan pillanat!? ~Taekook~ Befejezett.

~4.rész~◇

Taehyung.sz.

Miután sikerült befejeznem az utolsó évem és lezajlót a balagás is nem tudtam hogy hogyan kéne éreznem magam, megkönnyebbültem ez természetes, többé nem kel hallgatnom a gúnyolódásokat viszont féltem is, de ugyanakkor kíváncsi is voltam. Féltem mert nem tudtam hogy hogyan kéne majd viselkednem az új osztálytársaimmal és féltem attól is hogy egyedül kell ezzel szembe néznem. De kíváncsi is voltam hiszen ez egy teljesen új kezdet lesz új emberekkel. Amikor a tovább tanulásra került a sor egyértelmű volt a választásom. A velem egykorúak többsége mikor a tovább tanulásra gondol akkor valami olyat szeretne tanulni ami közel áll hozzá és amit szeret csinálni, és amiben a későbbiekben is szívesen dolgozna. Viszont nálam ez bonyolultabb volt, mindenkinek van valami amiben boldogságot lel igy természetesen nekem is van, én a rajzolásban és a festészetben mutatom ezt ki de én mégsem szeretem volna ennek tanulni én valami komolyabb és stabilabb lábakon álló szakmát választottam, mert ha jobban belegondolsz ahhoz hogy belőlem a későbbiekben sikeres festő lehessen ahhoz jó kapcsolatokra lett volna szükségem, valakire aki felkarol ami persze nekem nem volt, egyedül kapcsolatok nélkül pedig csak a feleslegesen beleölt kemény munkám veszett volna oda.

Igy itt Daegu-ban a (random iskola név)-ba jeleneteztem azon belül is az elektronika szakra ami 4 éves. Hogy mért épp ezt a szakot választottam? Egyszerű, ha kicsit is körbe nézel magad körül akkor rájössz hogy ami igazán belefolyt a minden napjainkba az az elektronika a telefonok, laptopok, tévék, a sokféle háztartási ezközök, a közlekedési lámpák, a pénztár gépek, és ezek évről évre csak még inkább fejlődnek igy ez az ami a jelenleg a legstabilabb lábakon áll.

Az az igazság hogy arra is gondoltam hogy Szöul-ba megyek és keresek ott egy szakmát közben pedig megkeresném yoongit, de nem sokra rá el is vetetem ezt az ötletet két okból is. Az egyik hogy nem akartam itt hagyni a nagyit egyedül, a második ok ami végül maradásra is bírt, azt gondoltam hogy yoongi már biztos szerzet új barátokat aminek nagyon örülnék nem ezzel volt a gond, hanem hogy nem akartam újra rá akaszkodni, annyi mindent tett értem én pedig rázúdítottam minden gondomat ezért folyton aggódót miattam, de úgy gondolom hogy most nyugot lehet és boldog, nem akartam újra anyakára akaszkodni és elérni hogy újra csak aggódjon miattam igy itt maradtam daegu-ban.

A nyár gyorsan eltelt és mire észbe kaptam már a nyár utolsó napja volt, augusztus 31-ke késő délután holnap pedig évnyitó, még megnéztem vagy két filmet és már ott volt az idő hogy lefeküdjek aludni. Még gyorsan lezuhanyoztam, ki készítettem holnapra mindent és lefeküdte, szinte azonnal elaludtam. Reggel a telefonom ébresztett igy gyorsan felöltöztem az ünnepi ruhámba (amit amúgy utálok) és mentem is a fürdőszobába hogy ott is elvégezhessem a teendőimet, mikor a tükör elé álltam megvillantottam téglalap alakú mosolyomat, ez a szokásom még ennyi év után is megmaradt, miután ott is végeztem a táskámat a hátamra kapva mentem le a konyhába ahol a nagyi épp rántottát készített. Miután megreggeliztünk felkapom a cipőmét és a táskámat, a nagyinak adok egy puszit az arcára és elindulok az új iskolámba. Az iskola nincs mesze körülbelül 20-perc sétálva igy bedugom a fülhallgatóm és úgy teszem meg azt a 20-percet viszont mikor oda érek az iskola bejáratánál megállok, olyan sokfelé érzés kavarog bennem egyszere, félelem, izgatottság, kíváncsiság, bizonytalanság, úgy érzem ettől a sok érzelemtől mindjárt ide hányok. De arra jutottam hogy nem volna éppen szerencsés ha már az első napon közröhej tárgyát csinálnék saját magamból igy megembereltem magam hiszen ez év decemberében már 16-éves leszek nem viselkedhetek úgy mint egy 5-éves, ezzel a gondolattal lépek be az iskolába magabiztosan, többé-kevésbé.

Mikor beléptem a portás segítségével sikerült megtalálnom a hátsó udvart és nem sokall később az osztályomat is. Miután lezajlót az igazgató majd egy órás beszéde mindenki el kezdet a saját terme felé vonulni a folyosókon sétálva a hasam görcsben állt és ahogy közben haladtam próbáltam elkerülni minden tekintetet ami engem nézet mert igen kurva feltűnő vagyok a dió barna hullámos hajammal és az égszín kék szemeimmel pedig én pont ezt akartam elkerülni a sok fekete hajú és sötétbarna szemű osztálytársaim közt meg szinte virítok de nem én tehetek róla, összességében egy az egyben az apám kinézetét örököltem kivéve a hajam és a szemem azt az anyámtól sikerült megörökölnem. Ahogy néha -néha pedig felnéztem különböző tekintetekkel találtam szembe magam, van amelyik csodálatot, lenyűgözöttséget, kedveséget tükröz de van amelyik undort, megvetést, vagy féltékenységet tükröz, igyekeztem minden a negatív nézést figyelmen kívül hagyni mig beértünk a saját termünkbe ahol egyből le is ültem. Az én osztályom körülbelül 20-25-fős, így elég nagy termet kaptunk 20 paddal szóval néhányan együtt fognak ülni, de ahogy látom jó páran már össze is barátkoztak, igy nem hiszem hogy ezért bárki is nekiállna vitatkozni. Én az ablak felöli padsorban a legutolsó padban ültem le, persze egyedül.