I fell in love with you... My fault...

T H I R T Y NINE

-Miért vagy ilyen boldog?-a körmét rágcsálta, miközben fel-alá csoszogott az aranyos mamuszkájában. Mikor elsétált előttem, csuklója köré fontam az ujjaimat, majd magamhoz húztam és ölelésbe vontam.

-Azért, mert szeretlek.-amint kimondtam, Angel szorosan a nyakamba akaszkodott, mire feneke alá nyúltam és felemeltem a padlóról.

-Én is szeretlek!-súgta a fülembe és puszit lehelt az arcomra. Ez volt az az érzés, amit imádtam. És amit csak ő tudott megadni. Hiába voltam sok lánnyal, ő mégis hatással volt rám és nem csak egy alkalomra kellett. Szerettem vele lenni, együtt aludni, együtt bármit tenni. Vele még a többiek elől bujkálni is izgalmas volt. Most, hogy már a szülei is tudják, hogy mi van köztünk, büszkén fogok mellette sétálni bárhol. Bármikor összekapunk, mindig valamiért és valahogyan újra megtaláljuk a közös hangot. És ezt szerettem a mi kapcsolatunkban. Talán azt is mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint a só és a bors. Külön-külön borzasztóak, de együtt tökéletesen megízesítik az ételt. Hiába kerestem a sómat, mindig csak cukrot találtam. A cukor sónak tűnhet, de ha megkóstolod rájössz, hogy nem az és nem ez kell neked. Hiszen ha a cukor és a bors keveredik, valami rettentően szar íze lesz a kajának. Tehát pont úgy érzem magam, mint a bors és Angel a só, akivel egyesülhetek.

-Min gondolkodsz?-kapta fel a fejét a mellkasomról. Feleslegesen kapcsolt be egy egyébkent tök jó filmet, a gondolataim így is máshol jártak. Rajta, rajtam és a napon, ami talán szétszakít minket. Ahogy eszembe jutott ismét ez a borzasztó helyzet óvatosan arrébb raktam Angel-t és feszülten keltem fel a fehér, műbőrrel bevont heverőről. A vacsora után ledobott fekete pólómat felkaptam a fotelről, majd feldúltan kisétáltam az ajtón.

-Hé Dylan! Mi a baj? Muszáj megbeszélnünk, hiszen úgy mész most el, hogy semmi rosszat nem tettem.-Angel fürgén szedte a lábait és igyekezett utolérni.

-Te sosem teszel semmi rosszat.-torpantam meg és próbáltam kiabálás nélkül előadni neki, hogy igazából nincs semmi, csak hülye vagyok.

-Akkor mégis mi történt hirtelen, amitől ilyen kedved lett? Ilyenkor annyira tehetetlen vagyok, hiszen nem tudom elképzelni, hogy mi jár a fejedben. Annyira szeretnélek mindig megérteni, de sokszor ez nem megy. Kérlek, ha én csináltam valamit rosszul, akkor mondd el.-hangja hisztérikusnak hatott, amit meg tudok érteni, mivel pár órája derült ki, hogy milyen ember is az apám. Sajnáltam, hisz' tényleg nem miatta lettem most ilyen, de szeretnék mindent átgondolni, beleértve azt is, hogy hogyan tovább.

-Gyere ide baba!-szóltam neki halkan, és mintha megkönnyebbültséget, de mégis félelmet láttam volna megcsillanni a tekintetén, de reméltem, hogy az utóbbi csak a félhomály és a halovány utcai lámpák végett hatott ilyennek. Lassú léptekkel haladt felém, majd olyan közel került hozzám, hogy lehajolva, apró termete miatt, a nyakam is belefájdult. Bár neki is rossz lehet állandóan felfelé kitörni a nyakát. Azt a rohadt Dylan, de romantikus vagy ma is.

-Végig rajtad, vagyis rajtunk járt az eszem. Meg a fiúkon és az itteni életemen. Egy szóval mindenen. Apám keményfejű. Benne van, hogy nem hagyja, hogy itt maradjak. Mindent meg fogok tenni azért, hogy meggondolja magát. Te is tudod, hogy sosem voltam annál boldogabb, mint most vagyok veled és ezt nem hagyhatom itt csak úgy. Szeretnék minden pillanatot élvezni veled és a többiekkel, hátha tényleg úgy alakul, hogy el kell mennem.-megjelent mindkettőnk szemében az első könnycsepp, pedig köztudott, hogy sosem sírok. Mit képes még kihozni belőlem ez a lány?

-Nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarok távol lenni tőled és azt főleg nem akarom, hogy mikor nem vagyok veled, más lányok vegyenek körbe, akik százszor szebbek nálam.-mindketten felnevettünk, holott tudja, hogy más csajra nem tudnék nézni.