Mérgező csók (Befejezett)

🕯Ötvenkettedik🕯

Roger pov.
Leültem az öcsém mellé és a vállára tettem a kezemet, de elhúzodott az érintésem elől.
— Dylan. Rákiabáltál Lukára. – motyogtam.
— Tudom. Nagyon sajnálom. – masszírozta az orrnyergét.
– Dylan, mi van veled? – kérdeztem aggódva.
– Nem tudom! Érted? Nem tudom! – állt fel. — Tudom, hogy vége! Tudom, hogy már nem erről van szó! De még mindig látom őt! Még mindig érzem őt, hallom őt! Még mindig... – rogyott térdre. — Még mindig fáj. – szipogta, majd keservesen sírni kezdett. Most okosabb döntés volt ha hagyom, hogy kisírja magát. Viszont, ami ez után jött az ijesztő volt. Elkezdte felborítani az asztalt és mindent lesöpört. Üvöltött, zokogott és mindent összetört, ami  csak a kezébe került. Remélem Igor és Vladimir nem lesznek mérgesek majd. Mikor elfogyott a rombolni való a szobában, torka szakadtából felüvöltött, majd összeesett. Sírt, de már nem tombolt, így bátorkodtam odasétálni  mellé, majd leültem.
– Dylan... – suttogtam.
— Sajnálom...Ez nem a ti hibátok...Főleg nem Lukáé... Édes kisbabám... — szipogta, majd ismét sírva fakadt.
— Nem hiszem, hogy haragszik rád. Az anyja vagy. — mondtam mire Dylan a vállamra ejtette a fejét.
– Tudom, hogy vége. Az eszem tudja, hogy vége, de a lelkem és a testem... – hajtotta a tenyerébe a fejét.
— Idő kell mire túl lépsz, de nem adhatod fel. Azzal őt hagyod nyerni! Élned kell, mintha ő semmit sem szamított volna! Mert őt el kell felejteni! Győznöd kell! Ne engedd, hogy uralkodjon feletted! — mondtam hatarozottan. Vett egy nagy levegőt és igyekezett megnyugodni.
— Ez nem ilyen egyszerű. Talán jobb lenne, ha segítséget kérnék. – mondta rám nezve. Bólintottam egyet. Szakszerű segítség kell neki és pihenés.
– Dylan, talán jobb lenne, ha Luka nem menne veled. Szerencsére nem mélyen, de benne is nyomot hagytak a dolgok. Neki most jatszania kell és élnie, neked viszont orvosi segítség kell. — simogattam meg finoman a vállát.
— Tudom és igazad van. Szerinted itt maradhat addig? — kérdezte motyogva.
— Majd én vigyazok rá, ne aggódj. — mondtam és biztatóan rá mosolyogtam. Megöleltem volna, de talán azt most nem kéne.
— Segítesz rendet rakni? — kérdezte egy kis idő múlva, mire körbenéztem.
— Ehhez egy személyzet is kevés. — mondtam, mire végre halkan felkuncogott.