Mérgező csók (Befejezett)

🕯Ötvenegyedik🕯

Tygus pov.
Döbbenten meredtem az apámra és felálltam.
— Mi? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
— Nézd, fiam! Megvan az okom, hogy nem bízok benned. — mondta. Tudom, hogy megvan rá az oka, de hát azt is láthatja, hogy Roger mást hoz ki belőlem.
— Apám, nem fogom befejezni, mert ez nem előadás! Roger olyan számomra, mint egy...Mint egy...Mint egy vad méhnek az édes illatú virág, mint egy farkasnak a véres oldalas! Ő megnyugtat engem! Olyan érzéseket hoz ki belőlem, amikről azt se tudtam, hogy léteznek. Én is lehetek...Lehetek szerelmes nem? – kérdeztem reménytől csillogó szemmel.
– Bárki lehet szerelmes fiam. De nem mindenki érdemli meg! — mondta, kiment. Dermedten álltam és az imént hallottak viszhangzottak a fejemben. Talán igaza van. Roger...Biztos olyasmi, amit én nem érdemlek meg. Most is ő lebeg a szemem előtt. Ahogy ma alkonyatkor, az ágyban, a vörös haja kocosan lógott a zöld szemeibe. Ahogy a fehér, sebes bőrével elnyulik a kék selymen. Ez az a szépség, amit egész életemben kerestem. Lehet, hogy Igor nem tévedett és ez a lelkitárs dolog igaz?

Roger pov.
Mosolyogva meséltem a barátaimnak és az öcsémnek a történteket.
— Furcsa, mintha nem is Tygusról mesélnél. — mondta Igor és ismét a karjában szundikáló Aaronra nézett.
– Hol van most? – kérdezte Vladimir.
— Djuvara úrral beszél. — mondtam és Dylanre néztem. Végre volt egy kis szín az arcán és mintha felszedett volna néhány kilót de még mindig úgy nézett ki, mint egy élő halott. Nem lehet neki könnyű, mikor épp a szerelemről beszélünk.
— Mami! — rángatta a ruháját Luka.
— Luka, ne most. — motyogta, de a kisfiú felállt és tovább rángatta a ruhája ujját.
— Mami! Éhes vagyok!
— Luka! Azt mondtam ne most! — kiabálta, mire a kisfiú összerezzent és a száját görbítve sírni kezdett, ahogy az apró Aaron is. Igor és Vladimir kivitték a kicsiket, addig én felálltam és odamentem Dylanhez.
— Dylan — léptem oda mellé. — Dylan mi van veled? – kérdeztem aggódva.
— Nem tudom...Istenem, nem tudom. – szipogta.