Mérgező csók (Befejezett)

🕯Hetedik🕯

Igor pov.
Végre elértünk a kastélyig. Közben szegénykém elaludt az ölemben és óvatosan bújt a mellkasomhoz. Ott a szolgáim kinyitották az ajtót és döbbenten bámulták a karomban szuszogó szőkét.
Felvittem egy szobába és alaposan betakartam őt.
– Aludj jól, szépségem! – csókoltam meg a homlokát és kimentem a szobából. Ide állítottam az egyik őrt:
– Őrizd ezt az ajtót. Senkit se engedj be! Ha bárki hozzá nyúl vagy bántja, te a napon végzed, megértetted? – kérdeztem fenyegetően, mire nyelt egyet és bólintott.
Lementem a nappaliba és ledőltem a fotelba.
– Szarvasvért! Bikát! Most! – parancsoltam, mire az inas elrohant és hamarosan a rézkupámmal tért vissza benne a vörös folyadékkal.
– Uram! – adta oda. Egy korttyal kiittam az egészet.
– Azta! Te száraz voltál! – jelent meg Roger. A barátom. Ő egy képzett vadász. Ez biztos vicces, hogy egy vampír uralkodó egy vadászt tart a kastélyában. Nos, Roger különleges eset. Szerződést kötött a vámpír uralkodókkal és az ő szolgálatukban áll.
– Szomjas voltam. – vontam vállat.
– Két napja nem láttunk, azt hittem vadászni voltál.
– Olyasmi. – mosolyodtam el. Felvezettem őt a szobához és félre állítottuk az őrt. Kinyitva az ajtót megmutattam neki az ágyban szundikáló szépséget.
– Te jószagú... – gyorsan becsukta az ajtót. – Elment az eszed!? – sziszegte.
– Miért? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Nem tarthatsz emberi etetőszolgát, az törvényellenes! Egy vámpír évente csak 10 embert ölhet! Te már túlvagy a héten!
– Fogd be! Őt sosem fogom megharapni! – szögeztem le, mire döbbenten nézett rám.
— Akkor miért van itt? – kérdezte kíváncsian.
– Roger, ez az a fiú akiről beszéltem!
– A gyógyfüves kölyök? – kérdezte, mire bólintottam egyet.
– A falusiak elakarták égetni máglyán! Nem hagyhattam, hogy megöljék.
– Erre te idehoztad egy vámpírokkal teli várba! – morogta.
– Hova máshova vihettem volna? – kérdeztem már idegesen, mire megforgatta a szemét és keresztet vetett.
– Az úr irgalmazzon most nekem!
– Ne csinald ezt! Elég sokan harapnak miatta! – morogtam, mire felnevetett. Elővettem a kendőmet és a kezébe nyomtam.
– Szerintem ki fogtok jönni. Ez az övé. – mondtam. A kis ezüst keresztje volt a kendőben. Csak így tudtam elhozni.
– Keresztény? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Igen.
– Szegénykém. – mosolygott Roger.