I fell in love with you... My fault...

T H I R T Y SEVEN

-Hova?-kérdeztem unottan és kikaptam a kést a kezéből.

-Valahova, ahol tudunk beszélni. Azt add vissza.-természetesen nem adtam oda neki.

-Miért nem ma? Ja, ma bulizni mész.-tanakodtam, mire furán nézett rám.-Mi az?

-Te is jössz.-mondta egyszerűen.

-Nem, én nem. De szeretnék veled beszélni.-sóhajtottam, amelyben benne volt a félelem, a düh és minden egyéb érzés, ami bennem kavargott.

-Jó, holnap beszélgetős délután.-vigyorgott idétlenül.

-Úgy értem most. Nem tudom magamban tartani.-aggódóan tekintett fel rám, remegő hangomat hallva.

-Baba, mi a baj?-felállt és hozzám lépett.

-Dylan, én... nem tudom hogyan mondjam el, de...-szipogtam nagyokat, hiszen a könnyek záporozni kezdtek.-Gondolkodtam. Nem akartam, de sikerült.

-Angel, megijesztesz.-egyik kezét az arcomra simította, másikkal közelebb vont magához. Nem tudtam a gyönyörű szemeibe nézni, csak egy pillanatra.

-Tegnap.. nem aludtam túl jól. Ezzel együtt rémálmom volt. Nem voltál mellettem és kerestelek mindenhol, de nem találtalak. Csak sírtam és sírtam, de nézd meg, csak rosszabb lett. Gyengének érzem magam, ha nem vagy a közelemben és nem akarom, hogy ez legyen köztünk. Azt érzem, hogy bár elmondtál sokmindent magadról, a múltadról, mégsem mindent. Azt érzem, hogy van amit nem akarsz megosztani velem. Dylan látom, hogy nem vagy jól és ezt a tetteid is igazolják. Valami változott köztünk is, de nem tudom, hogy mi és miért.-kiadtam magamból mindent. Nem tudok az érzéseimről beszélni, de reméltem, hogy megértette mi zajlik bennem. Szorosan megölelt, én rögtön a nyakába borultam és megnyugodtam.

-Angel, kérlek bocsáss meg nekem. Nem megy. Semmi sem megy.-emelte feljebb a hangját és még jobban szorított.
-Az apám... itt volt. A lányával és a nőjével. Kedden volt, hogy anya négy éve nem él. Kint voltunk a temetőben és ideges voltam. Apa képes elhozni azt a ribancot meg a gyereküket anyám sírjához? De tudod mi volt a legrosszabb?-szomorúan megráztam a fejem, majd horkantott.-Még volt képe mosolyogni, miután végignézte, hogy összetörök. Ennél undorítóbb dolgot nem tehetett volna.-mesélte el a szívfájdalmát. Nagyon sajnáltam Dylan-t, mert nem ezt érdemli.

-Nem akarlak szomorúnak látni.-szipogtam a vállán, mire a hajamba puszilt és a fülembe súgta;

-Én sem téged. Angel én... szeretlek. Nagyon.-eltolt magától és a szemembe fúrta sajátját.

-Én is nagyon szeretlek.-ajkaira tapadtam és vadul falni kezdtem őket. A fenekemnél fogva felemelt és a pultra rakott. Beletúrtam a hajába és egy-két tincset meghúzgáltam. Ha lehetséges volt, még jobban elmélyítette a csókunkat, viszont mire odáig jutottunk volna, hogy nem tudunk leállni, a fiúk sorban köhintettek egyet, erre gyorsan szétrebbentünk.
Kínosan köszöntünk egymásnak, majd visszafordultam Dylan-hez, aki kajánul vigyorgott rám, kipirulva eltoltam magamtól és lepattantam a konyhapultról. Még egy pillantást vetettem rá, majd mikor elindultam köhögött egyet, én visszafordultam és kérdőn néztem rá. Már a pultnak támaszkodott egy pohárral a kezében.
Felvonta a szemöldökét és akkor leesett mit akart. Visszaléptem hozzá és egy utolsó csókot nyomtam puha szájára, majd végre elindultam.
Út közben ők is csatlakoztak hozzám, Troy és Justin mellettem kullogott, míg Dylan és Noah a hátunk mögött pár méterrel. Nem nagyon beszélgettek, csak egyet hallottam;