Extázis (Jikook) Befejezett.

41. Fejezet

Sötétség vesz körül, de tompa hangokat hallok. Viszont nem tudom hova rakni ezeket. Annyira fáj a hasam… a hasam! A kicsikéim? Mi van velünk? Esek kétségbe és egyre tisztábban hallom a hangokat míg végül sikerül kinyitom a szemem. Egy hatalmas fehér szobába találó magam. Lassan tekintetemet a pocakomra vezetem, ami már nincs sehol sem. Hirtelen kapom fel a pillantásomat, de aki nekem háttal áll ezt nem látja. Azt hiszem Jungkook az aki beszél valakivel. Ekkor a felgyorsult pittyegésre felém fordult mind a kettő, és igen tényleg Kook az egyik, a másik egy 50 éveiben járó pasi fehér köpenyben. 

-Kicsim nyugodj meg! - lép hozzám szerelmem de én csak a kicsik miatt aggódok. 

-Nyugalom Jimin ezt mingyárt kiveszem, és akkor fog tudni beszélni. - jön közelebb hozzám a doki és lekapcsolja a gépet melletem. Majd kis idő után végre tudok beszélni de csak gyengén. A doki miután elhagyta a szobám Kook felé nézek és kinyújtom a kezem. 

-Mondjad kicsim? - néz rám a gyönyörű barna szemeivel. 

-Jungkook! A kicsik? Mi van velünk? - kérdezem tőle már amennyire tudom. 

-Jól vannak. Ne izgulj! Neked most magaddal kell törődj, hogy hamar jobban legyél. - mondja lágy hangon, és rá simít a kezemre. - Szeretlek Jimin. 

-Én is szeretlek Kook! - suttogom neki. 

***

Összesen két hétig voltam kórházban, de a kicsiket csak a második héten látogathattam meg. A szívem elszorult amint a két inkubátorhoz vezetett a nővér és Kook. Annyira kicsik és törékenyek, alig mertem hozzájuk érni, vagy megfogni őket. Mindennap könnyek közepette álltam a kis szerkezet mellett vagy ültem amikor rosszul éreztem magam. Nem mertem egy percre sem egyedül hagyni őket. De muszáj volt ugyanis elbocsátottak a kórházból mondván már jól vagyok. A babákat nem hozhatuk el ,nekik még bent kell maradniuk, addig amíg eredetileg nem nem szültem volna őket. Vagyis még 2 hónapig kórházba kell maradniuk. Viszont abba a két hónapban minden áldott nap bent voltam velük. Legutóbb a nővérke zavart haza, hogy nekem is pihennek kell. Így haza mentem Juni már nagyon várja haza a tesóit úgy, ahogy a bátyám is, és mi is Jungkookkal. Időközben a bátyám is "bepasizott" És már kb másfél hete járnak Taeminel. Viszont az is kiderült, hogy Jungkook és Taemin már régről ismerik egymást. De csak ennyit tudok, ha kérdezem őket mindig kitérnek a válasz alól. De most ez egyáltalán nem izgat. Viszont drága bátyám is örökölte azt, amit én. Igen bizony ő is teherbe tud esni. És amikor elmondta Taeminek ő repesett a boldogságtól. És azóta is próbálkoznak a babával. De nem akar összejönni nekik. Mondtam Hobinak, hogy ha erőltetik úgysem fog összejönni, így leálltak a baba projektről. A srácokkal továbbra is tartjuk a kapcsolatot, bár én nem igazán akarok velük találkozni. És Jungkook sem akarja elmondani hogy miért verekedtek össze akkor Namjoonal. De lehet talán jobb is amit nem tudok az nem fáj. Ezt hajtogatom mindig magamban. És hogy mi van velünk? Hát Kook nagyon odafigyel mindenre és Juni is kezdi elfogadni azt a tényt, hogy van apja. Egyre jobban kezdenek összhangban lenni, sokat mennek el együtt csak ketten a parkba vagy a játszótérre. Aminek nagyon örülök és már bánom, hogy akkor elhagytam őt. Mindenben igaza volt meg tudtuk volna oldani itt is a dolgokat, de akkor nem tudnám, hogy van egy bátyám. Ez az út sok mindenre megtanított akkor. De úgy néz ki minden okkal történik, mert ha az ellenkezője lett volna talán most nem lennék együtt Kookkal, és talán a bátyámat sem ismertem volna meg. Nem lenne családom és egy szerető férfi aki mindent megtesz értem illetve értünk. Hosszú gondolkodásomból párom hangja ránt vissza. 

-Jimin kicsim. Megjöttünk! - száll ki a kocsiból Jungkook, és az én oldalamhoz siet. Kinyitja nekem a kocsi ajtaját, majd kezet nyújt nekem. Amit készségesen elfogadok. 

-Menjünk Kookie! 

-Várjál mingyárt csak kellenek a baba ülések. - válaszol nekem a kocsi csomagtartójába bújva. Mire nagy nehezen kipakol mindent, és már indulunk is be. Az újszülött osztályon már mindenki ismer minket elég sűrűn jártunk be a babához az utóbbi 2 hónapban. És igen ma végre haza vihetjük a kicsiket. Elérték azt a súlyt amit az orvos kitűzött, amikor megszülettek.

Végre együtt lesz a mi kis családunk, amire mindig is vágytam. 

Sziasztok.
Bocsika a rövid részért! Legközelebb hosszabb lesz ígérem.
És remélem tetszet.

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️