Good girls are bad girls who haven't been caught

12.

Félve lépek be a házba, tele gondolatokkal, hogy mégis mit kéne mondanom nekik. Hiába mozgok olyan halkan, anyukám hamar megjelenik előttem, kérdőn nézve rám.

– Na, csakhogy hazafáradtál...Merre is jártál? – Felvonva szemöldökét, karjait maga előtt keresztbe teszi. Amolyan 'na, most megvagy' állás. Elhúzom a számat, remélve, hogy a kifogásom megállja helyét.

– Csak találkoztam Bethel. Mentek valahova, és mindenképpen el akart mesélni egy dolgot előtte.

– Ez a pulóver is tőle van? – mutat végig rajtam, aztán érzem, ahogy végigszánt rajtam a pánik.

– Ja. Újonnan megszerette a Guns N Roses-t, és már pulcsit is vett a logójukkal. – Nagyon remélem, hogy nem ez lesz az, amin fennakadva rájön a hazugságomra.

– Nem látom ennek sok értelmét, van elég ruhád neked is. Mindegy, legközelebb ne tűnj el így szó nélkül!

– Rendben anya. Ne haragudj – mondom ki utoljára, aztán gyorsan szobám felé veszem az irányt. Hála az égnek nem fűz hozzá semmi többet, szóval nyugodtan tűnök el a szeme elől.
Kulcsra zárom az ajtót, aztán telefonomat kezembe kapva nyitom meg üzeneteimet. Látom, hogy az emlegetett szamár, Beth is küldött valamit.

'már egy ideje nem hallottam felőled, miújság?'

Mosolyra húzom ajkam, ahogy visszapötyögöm válaszom.

'semmi különös, megvagyok. veled?'

'én is! már hiányzol, összefuthatnánk valamikor' – írja, én pedig nem tudom hirtelen, mit is kéne visszaírnom.
Valamikor már nem ártana kialudnom is magamat.

'mindenképp! majd vmikor talizhatunk'

'de mikor lesz az a valamikor?' – Na, egyre jobb kérdések..

'nemtudom, sokat kell tanulnom:('

Nem szeretek hazudni a barátnőmnek, de lebukni még inkább nem szeretnék. Csak a két kezemet tudom összetenni, hogy nem fog kiderülni az egész.
Még egyet pittyen a telefonom, ismeretlen számtól kapok egy üzenetet.

'a pulcsim nálad maradt'

Széles mosoly kúszik arcomra a felismerés után, és el is kezdem bepötyögni válaszom.

'sajnálom!:(('

'mindegy. szüleid előtt lebuktál?' – Egy kicsit néha tényleg olyan érzésem támad, mintha érdekelné, mi van velem..

'dehogy. túl jó vagyok'

'hát persze' – ír vissza, majd megjelenik több pont is, jelezve hogy még nem ez volt az utolsó sms, mikor kopognak az ajtómon. Gyorsan ledobom a készüléket kezemből, ahogy felpattanok fekvőhelyemről.

– Anya szólt, hogy menjünk segíteni megteríteni reggelihez – fogad a nővérem arca odakint, mire csak bólintok egyet neki válaszként. Várakozva néz rám, csak ekkor esik le, azért nem ment még előre, mert az én elindulásomra számított. Telefonomat mögöttem hagyva sétálok hát be a konyhába, aztán elvéve anyutól a tányérokat, már neki is látok a megterítésnek.

– Meséljetek lányok, kinek milyen napjai vannak mostanság?

A kérdés elég váratlanul ér, szemöldököm összevonva meredek testvéremre, aki már neki is áll elmondani a nagyon kis érdekfeszítő, izgalmas életét. Annyira leköt, hogy el is felejtek odafigyelni rá. A gondolataimba veszve pakolászok, és csak anya felkiáltó szavai után tűnik fel, hogy rosszul raktam le az evőeszközöket.

– Raelyn Devora, neked meg merre jár az eszed? Ennyire figyelmetlen nem szoktál lenni!

– Elnézést anya – mondom ki gyorsan, nekilátva hibáim kijavításának.

– Mindig máshol jár fejben, sosem figyel rám! Hát milyen tesó az ilyen? – Diana rosszallóan rázza meg a fejét, mire anyukám megértően megsimítja a vállát. Majdnem felhorkantok, de emlékeztetem magamat arra, hogy itthon vagyok, és más is meghallana. – Biztos az a barátnője, Elsabeth vette el a figyelmét!

– Elisabeth a neve, és nem, senki és semmi nem vette el a figyelmemet. Sajnálom, hogy nem hallgattam a történeted – vágok hevesen vissza, miközben próbálok megbánó arccal nézni nővéremre. Persze, ő tudja hogy ezt csak megjátszom, viszont anya előtt ő sem meri ezt már megjegyezni.

– Örülök neki, hogy sikerült tisztáznotok a problémákat! Most pedig, hívjátok ide apátokat, és együnk.

Mialatt nővérem elmegy szólni az említettnek, én letelepszem a szokásos kis helyemre. Végigfut tekintetem a nagy asztalon, eszembe jut, Tom pont velem szemben ült, amikor itt járt a családjával.

Most viszont, Diana kerül oda, aztán pimasz mosollyal néz rám.
Nem értem, miért, viszont nem sokkal később, mikor már mindenki helyet foglal, belekezd a beszédbe.

– Anyuu – szól az említettnek, aki érdeklődve figyel rá. – Szólnál Raelynnek, hogy ne másszon rá a szomszéd fiúra, Tomra?

– Miről beszélsz kincsem?

– Hát nem láttad, milyen irigység töltötte el, amikor felhívtam a szobámba?

– Diana nem tudom miről beszélsz, nekem nem tetszik az a srác. – Határozottan beszélek, kiemelve a 'nem' szót. Belül érzem, ahogy kezdek lassan felrobbanni.

– Persze, ezt el is hiszem neked–

– Kislányom, szerintem a húgod nem nézett sehogy sem arra a fiúra, jól nevelt gyerek ő. Tudja hogy nem az övé az, ami neked már megtetszett. – Ahogy anyám kimondja ezeket a szavakat, mintha a hányás keringetne. Konkrétan úgy beszél egy srácról, mint egy tárgy, amit birtokolni lehet. Undorító.

– Mindegy – forgatja meg a lány szemeit, aztán tovább eszegeti a kajáját.
Nekem hirtelen elmegy az étvágyam, felállok az asztaltól, majd miután megköszönöm a reggelit, a fürdőszoba felé veszem az irányt.

Ahogy megmosom a kezeimet, megjelenik Diana az ajtófélfánál, keresztbe tett karokkal.
A tükrön keresztül figyel engem, így felé fordulva megvárom, mit akar.

– Komolyan beszéltem, te kis cafka! Anyáékat átverheted, de engem nem tudsz. Ha nem szállsz le róla, találok egy módot, hogy megkeserítsem az életed – köpi felém halkan szavait, én pedig gyorsan legyőzöm az óriásira növő vágyat, hogy felpofozzam.

– Már benne vagy te az életemben, szóval kötve hiszem, hogy ennél rosszabbra fordulhatna. – Rámosolygok, majd néhány lépéssel kikerülve, a szobámba sétálok. Magam mögött kulcsra zárom az ajtót, nem foglalkozok többet vele.

Ahogy a kényelmetlen ágyamra dőlök, csak az jár a fejemben, hogy mennyire szivesen élnék egy másik családban.