Good girls are bad girls who haven't been caught

20.

Hűvös szellő cirógatja az arcomat, miközben kiugrok az ablakból.
Sikeresen földet érek, aztán magamra kapom a dzsekimet.
Nincs olyan rossz idő, szóval nagykabátra nem lesz szükségem.

Mikor biztosra megyek, hogy a vászontáskámban lapuló üvegeknek nem esett bántódása, nyugodtabban indulok el célom felé.

Az a kis domb, ahol már egyszer sikerült kikapcsolnom az agyamat.
Vagy pont ellenkezőleg.
Vicces, hogy még ilyenkor is Tom jár a fejemben, meg az a sok idióta érzés, ami elöntött, valahányszor a közelemben volt.
Belefáradtam.

Egyre tempósabban sétálok a domb felé, egyre gyorsabban kapkodom a levegőt számon keresztül.
Minden porcikámat kirázza a hideg, pedig egyáltalán nem is fázok.

Mikor a keresett helyemhez érek, leterítve a hozott kis pokrócomat, eldőlök azon.
Egy ideig figyelem a sötét égbolton a fénylő pontokat, azon agyalok, vajon milyen érzés lehet ott lenni.
Távol mindentől.

Aztán rájövök, hogy túl sok düh kavarog a mellkasomban ehhez, hogy ilyen nyugodtan fetrengjek.
Előszedem a két boros üveget, majd a zsebembe nyúlok a cigis dobozért, meg az öngyújtómért.
Az egyik palack tetejét kibontom, aztán jó alaposan meghúzom a tartalmát.
Miközben végigfolyik a torkomon az ital, a gondolataim is felszínre törnek.

Gyűlölöm a nővérem.
Gyűlölöm Hannaht, és gyűlölöm Louist is.
De leginkább, mindenki közül egy ember emelkedik ki.
Thomas Stanley Holland.
Direkt megfogadtam, hogy nem kezdem el megkedvelni, hogy nem fogok ennyit rágondolni.
Ehhez képest most ott tartok, hogy amennyivel többet jut eszembe valamiről, egy helyről, egy szóról, egy mozdulatról, annyival erősebben érzem a szívemben tátongó űrt.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is érezni fogom ezt a mértékű fájdalmat újra az életemben.
Most mégis itt vagyok, pedig még csak nem is járunk. Még csak nem is vagyok szerelmes belé, ahogy ő sem akar tőlem mást a testi kapcsolatnál.
Hiszen a nővéremet fűzi, én meg itt depizek két üveg piával egy random domb tetején, hajnalok hajnalán.
Annyi szerencsém van, hogy szombat van.

A szürke füstöt figyelem, amit számból kifújok, amikor már jó ideje bent tartom a dohány érdekes ízét.
Egyáltalán nem tartom kellemesnek. De nem is ezért szívom.

A telefonom pittyen egyet a zsebemben, ezért rápillantok.
Lexi az.

"halii! mikör jössz?"

Gyorsan pötyögöm be neki a válaszom.

"Ma nem megyek, bocsi"

"nagy kár, Louis már hiányol! meg énis!!"

Elmosolyodom az üzeneten. Tudom, hogy a srácnak csak kéne valaki, aki fogja a hátát hogy ne bukjon fel, miközben részegen próbál talpon maradni. Lexi is csak unatkozik.
Meglesznek nélkülem is.

"sajnálom!:(("

Hamar félre is dobom a mobilt, hogy ne zavarjon meg a továbbiakban. Még egy kortyot iszok a borból, aztán még egyet.
Egészen nagy kortyokat ihattam, mert az üveg jócskán a végét járja már.

Ekkor lépteket hallok meg a közelemben. Ahogy közeledik a hang, egyre inkább megdermedek, de képtelen vagyok megfordulni.
A nemtörődömség, és a félelem fura kettőssége kavarog a gyomromban.

– Ki gondolta volna, hogy te csücsültél ki ide hajnali négykor – szólal meg hamar az illető, belőlem automatikusan mérgességet kifacsarva.

– Hát még ilyenkor sem lehet téged kikerülni.

– Ott vagyok én mindig, mindenhol. – Elhúzom a számat a kellemetlen rádöbbenéstől, hogy mennyire rátapintott az igazságra. Szóval tudja.