Good girls are bad girls who haven't been caught

3.

Nagyot sóhajtva hátradőlök az ágyamon. Na, végre ezen is túlvagyunk. Annyira szar ez a matrac!

Telefonomat nyomkodom, a közösségi oldalakat lesem. Közben, kb percenként felnézek, az ablakomon keresztül beszűrődő fényeket figyelem, amik egyenesen nappalinkból jönnek. Ha lekapcsolódik a villany, az azt jelenti, anyáék elmentek aludni.

Ebben a pillanatban, hirtelen megtörténik a várva-várt pillanat. Valaki lekapcsolta a lámpát. Elkezdem felhúzni magamra cipőmet, előhalászom legfelső fiókom mélyéről a cigis dobozom. Óvatosan kinyitom az ablakot, miközben a zsebembe csúsztatom a kartondarabot. Várok még pár percet, mielőtt átvetném lábaimat párkányomon, aztán egy jól célzott mozdulattal átmászok, és egy kisebb ugrással már kint is vagyok. Magam után nem felejtem el becsukni a nyílászárót, nehogy már emiatt bukjak le!

Egyébként, nem félek attól, hogy esetleg rajtakapnának. Sosem történt még meg.

A járdára lépve, valamiért megérzem, hogy néznek. Kétségbeesetten kapom a fejem házunk irányába, ám az utcára néző oldalról, a szobám és a nappali irányából is csak a nagy sötétség tekint vissza rám. A szomszédos épületre téved tekintetem, ahol felnézve az emeletre, egy ablakon át egy sötét alakot pillantok meg. Kicsit összehúzom szemeimet, így beigazolódik előző sejtésem. Tényleg ott áll valaki! Baszki!

Hirtelen azt sem tudom, merre bújjak el, így elég szerencsétlenül, egy helyben állok. Ekkor kinyílik az a fenti ablak, a homályba bújt ember pedig kidugja rajta fejét.
Ekkor veszem észre, hogy Tom az.

– Hát te meg mit csinálsz kint, este 11-kor? – kérdezi meg túl hangosan, mire gyorsan nappalink felé kapom a fejem.
Mikor megnyugszom, hogy nem hallotta senki, mérgesen fordulok vissza, a fiú felé.

– Ne kiabálj!

– Bocsi. – Elmosolyodik, alaposan végigmérve engem. Aztán maga mögé néz. – Várj meg!

– Dehogy foglak megv – kezdek bele, ám mondatomat megszakítva, becsukja az ablakát. Egyik zsebembe nyúlok, ahonnan előszedem a vörös rúzsomat, amit annyira imádok. Telefonom kamerája segítségével kikenem ajkaim, és pont abban a pillanatban nyílik ki a szomszéd ház bejárati ajtaja, a helyes srác pedig pajkos mosollyal néz rám. Egy pillanatig nem tudom, mi olyan más rajtam, aztán eszembe jut, hogy már átöltöztem azóta, mióta utoljára látott. Egy lábaimra tapadó fekete nadrág takar, felülről pedig egy pántos, fehér felső, ami nem hosszú, éppen hogy leér a mellem aljáig. Egy nagy, fekete bőrdzseki is van rajtam, a biztonság kedvéért, ha hideg lenne később.

– Kiszöksz este, ilyen öltözékben? Mire készülsz?

– Miért is kéne elmondanom neked? Alig ismerlek – mondom ki egyszerűen válaszom, ezzel egy kis nevetést kicsalva ajkai közül.

– Jogos. Akkor nem kell elmondanod, majd kiderítem. – Mikor elkezdek sétálni arra, amerre éppen indultam, ki gondolta volna, jön utánam. Pár lépést teszünk, mikor megállok.

– Öhm..? Nem?

– Ez inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. – Rendkívül magabiztosan beszél, ami zavar. Mérgelődve fújtatni kezdek, gyorsabb léptekkel indulok meg.

– Nagyon idegesítő vagy. – Szerintem hiába közlöm vele az elég egyértelmű tényeket, mintha nem érdekelné. – Haló? Hallassz te egyáltalán engem?

– Persze hogy hallak, csak elég szelektíven.

– Kurvajó – forgatom meg szemeimet, aztán beletörődve a dolgokba, tovább sétálok. Nem kell olyan sokat mennem, az ismerős úton egész gyorsan tudok haladni. Az odaút elég csöndesen telik, én nem szólalok meg (nem is terveztem), Tom pedig eléggé úgy tűnik, maga gondolataiba merült. Mindegy, addig is olyan kicsit, mintha egyedül lennék. Amit imádok.