please don't lie to me/-Isaac Lahey (Befejezett)

19.

Egész testemben remegtem, ahogy beléptem az erőmű ajtaján, és nem csak a hideg miatt. Az egész épületben komor sötétség honolt. Minden egyes lépésem visszhangzott. Erős kísértést éreztem arra, hogy elkiáltsam magam "Hahó, van itt valaki?". De visszafogtam magam.
A hatalmas földszinten néhány cső köralakját tudtam kivenni, mást nem. Igyekeztem nem elesni valamiben. Erős savanyú szagot éreztem, biztos mérgező anyag szivárgott valahonnyan.
Ekkor éles fény villant fel. Valaki felkapcsolta a lámpát. Eltartott pár percig mire megszoktam a fényviszonyokat.
Egy magas szakállas férfi közeledett felém kitárt karokkal. Kék farmert és hozzá kockás flanel inget viselt.
- A kis Raven Lewis! Üdvözöllek köreinkben! - mély hangon felnevetett, amitől kirázott a hideg.
- Te vagy az alfa? - kérdeztem halkan.
- Szólíts nyugodtan Fürgefarkasnak! - mosolygott, szeme pedig vörösen felvillant.
- Ez olyan indiánosan hangzott - gondolkodtam el hangosan. - Azt hittem az indiánok mar kihaltak!
- Én csak leszármazott vagyok - rántotta meg a vállát.
Nem tűnt annak a mogorva férfinak, mint akit a telefonban hallottunk.
- Örülök, hogy eljöttél! - biccentett.
- Na, elég volt a jópofizásból! Mit akartok tőlünk? - kérdeztem a lényegre térve.
- Már megmondtam. Titeket akarunk, a falkánkba! - felelte a fejét rázva, minth nem lenne elég nyílvánvaló.
- Engedjétek el a családomat, aztán tárgyalhatunk - jelentettem ki karba tett kézzel.
Az árnyékból öt másik vérfarkas lépett elő. Mind erősek és ijesztőek voltak. Az egyikük, egy barna hajú, ázsiai fiú elismerően mosolygott rám.
- Birom a kiscsajt!
- Csend legyen Luke! - dörrent rá Fürge farkas, mire lehorgasztotta a fejét.
Az alfa rám nézve megint mosolygott. Néhány pillanatig hallgatott, aztán intett két vérfarkasnak, akik megfordulva eltűntek az árnyékban. Percekkel később ismét megjelentek, ezúttal a szüleimet maguk előtt terelgették.
- Anya, apa! - megkönnyebbülten felsóhajtottam. Mindketten könnyek között meredtek rám, szájukat leragasztották, kezüket pedig megkötözték a hátuk mögött.
Oda akartam szaladni hozzájuk, de Fürgefarkas megállított.
- Előbb nem ártana tudnod az igazat! - mondta a szemembe nézve. Sötétbarna, szinte fekete íriszei voltak. Láttam bennük a saját tükörképem.
- Miféle igazat? Miről beszélsz? - kérdeztem elhaló hangon.
Hallgatott, a szüleim ekkor kétségbeesetten mondani akartak valamit, de egy szavukat sem értettem.
- Sosem gondolkoztál el azon, hogy a drága szüleid miért engedték meg, hogy Zeus nálad maradhasson? - Fürgefarkas szorosan maga mellett tartott. - Nem? Pedig kellett volna. Arról sem tudsz, hogy te meg Zeus mik vagytok valójában?
- N-nem értem! - ráztam meg a fejem.
- Hát persze, hogy nem! Pedig megállapodtunk Mr. és Mrs. Lewis. Megbeszéltük, hogy önként adják át a lányukat, miután beavatják a titokba! De nem tették meg! Miért? - orditotta az utosló szót, mire letépték a szüleimről a ragasztót.
- Nem tudtuk hogyan mondjuk el! - mondta anya sírva.
- Ez nem egy olyan dolog, amivel egy tizenhét éves lány meg tud birkózni! - tette hozzá apa elcsukló hanggal.
- Anya, apa! Mi a franc folyik itt? Hol van Zeus? - kérdezgettem körbe nézve. A lámpa fénye csak egy körben világított, pont felettünk. Ezért semmit nem láttam a földszint többi részéből.
- Biztonságban. Őt nem bantjuk, ahogy téged sem. Fontosak vagytok nekünk! - felelte nyugodt hangon Fürgefarkas.
- Leszarom, hogy mit mondasz! Kérdeztem valamit! - emeltem fel a hangom.
Szeme vörösben játszott, kivillantotta éles fogait és fölém hajolt. Még idejében előrantottam az ezüst késem, s a nyakához érintettem. Bőre azonnal sisteregni kezdett. A többi vérfarkas egyszerre indult meg alfájuk vedelmére, de kezét felemelve jelezte, hogy maradjanak a helyükön.
- Én a helyedben türtőztetném magam. Nem csak ezüst, de sisakvirágba mártottam. Szóval, hol van Zeus? - ismételtem meg a kérdést.
Fürgefarkas vett egy mély levegőt, aztán ellépett tőlem.
Én is kifújtam a bent tartott levegőt. Iszonyatos adrenalin löket tört rám, gondolkodás nélkül cselekedtem... Mintha totál természetes lenne.
- Előbb akkor beavatlak téged! - jelentette ki. - Tudod mi az a dajmon?
- Ö...Egy sárkány fajta? - kérdeztem félig poénkodva. Fürgefarkas nem vette a lapot és továbbra is komoly tekintettel méregetett.
- Nem. Egy ókori legenda szerint az emberek és a hozzájuk társuló állat elméje összekapcsolódik egy bizonyos ponton. Ezáltal minden egyes gondolatot, érzést éreznek, amit a másik érez vagy gondol. Ehhez azonban kell valami, ami kiváltja ezt a kapcsolódást.
- De mi közünk van ehhez nekünk?
- Az, hogy te és Zeus is ilyenek vagytok. Azt hittem már réges rég kihaltak a dajmonok, de egy tudós barátom biztosított az ellenkezőjéről. Megteremtett egy farkast, viszont az első kísárletnél semmit hasznosat nem produkált, ezért kidobta az erdőbe, hogy a természet végezzen vele. - magyarázta teljesen beleélve magát a történetbe. Aztán rám nézett. - És te megtaláltad. Magadhoz vetted, majd felnevelted. A farkas kötődni kezdett, ahogyan te is. Mikor erről tudomást szereztem, felkerestem a szüleidet. - nézett anyára és apára.