7. Terepszemle

962 66 2
                                    

Egy sikoltásra ébredek. Olyan gyorsan ülök fel az ágyamban, mintha nyílpuskából lőttek volna ki. Szaporán veszem a levegőt és az egész testem úszik a verítékben. A ház teljesen csöndes, így hamar rájövök, hogy a saját kiáltásomra ébredtem fel egy rémálomból.
Hajnali öt óra van. Hat óra múlva indul a vonat. Megdörzsölöm az arcom és próbálom visszaidézni az álmom. Ez most más volt, mint a többi. Nemcsak foszlányok és villanások. Meg mertem volna esküdni, hogy este volt és láttam a Holdat, ami fényesen ragyogott fölöttem. Farkasüvöltés… igen, halottam egy farkasüvöltést is az álmomban! Ebben egészen biztos vagyok.
Csalódottan felsóhajtok. Azt hittem elmúltak a rémálmok. A legutóbbi kirohanásom óta, az anyám naponta több főzettel lát el, de úgy látszik nem igazán hatásosak.
Hátra vetem magam az ágyon. Nem örülök, hogy felkeltem, mert ki akartam volna magam pihenni a hosszú út előtt, de annyira izgulok, hogy nem sikerül visszaaludnom.
Ám nem kell sokáig egyedül maradnom, mert a többiek is korábban kelnek az átlagosnál. Sipor egy kiadós reggelit készít nekünk, majd magunkra hagy. Az anyámat egész reggel nem látom. Tudom, hogy nagyon dühös és sértett így gyanítom, hogy el sem fog köszönni. Nem mintha egyébként a gondoskodásáról lenne híres.
 
Miközben már sokadszorra nézem át a bőröndömet, hogy bepakoltam-e mindent, folyamatosan az álmom körül pörög az agyam. Nem hagy nyugodni és úgy érzem, hogy jelent valamit, csak nem tudom mit. Próbálom abba hagyni a túlagyalást és csak az utazásra gondolni.
Ekkor kopognak az ajtón.
- Gyere!
Sirius az. Hozzám hasonlóan egy kicsit feszültnek tűnik. Tehát nem csak én izgulok.
- Kész vagy?
- Aha – bólogatok. Tudom, hogy nemsokára indulnunk kell.
- Eltetted a régi könyveimet? És vettél anyánk bájitalösszetevőiből?
Szaporán bólogatok.
- Rendben, akkor megvan minden!
Lehajtom a fejem.
- Azaz, mégsem! – lép oda mellém színpadiasan Sirius – Nincs varázspálcád!
Leül mellém az ágy szélére és előveszi a talárja belső zsebéből a pálcáját. Érdeklődve figyelem, mert először nem jövök rá, hogy mit is akar.
- Most már tiéd a régi pálcám  – nyújtja át mosolyogva.
Csodálkozva nézek rá, de nem merem elvenni tőle.
- Hogy érted, hogy a régi?
-  Amíg te Marlennel fagylaltoztál én bementem Olivanderhez és vettem egy új pálcát magamnak – majd büszkén előveszi azt is.
- Aszta! – kerekedik el a szemem. Az új pálcája majdnem teljesen fekete és mindenféle vésett minták vannak rajta, amitől nagyon misztikusnak tűnik.
- A régi pálcámmal nem voltam megelégedve. Úgy érzem nem teljesen hozzám való. Túl óvatos – mosolyodik el – Tehát pont megfelelő neked.
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és csodálattal veszem kézbe a pálcát. Halványbarna színű, fogása kényelmes és a spirális minták az alján még elegánsabbá teszik.
- Sárkányszívizomhúr, 11 hüvelyk és magyal fa.
- Köszönöm! – hebegem.
 
Megilletődve toporgok a 9 és ¾ -ik vágányon és annyira izgulok, mint még soha! A tenyerem izzad az idegességtől, így a bőröndöm majdnem kicsúszik a kezemből. A pálcám az utazó talárom zsebében lapul, de minden pillanatban attól féle, hogy eltöröm.
- Segíthetek? – lép oda hozzám egy magas, vékony fiú kedves mosollyal az arcán.
- Köszönöm – hebegem.
A fiú amilyen szikár, olyan erős is és pillanatok alatt felviszi csomagom a vonatra.
- Hálás vagyok! – ekkor egy hatalmas sebet veszek észre az arcán, de próbálom leplezni a meglepettségem.
- Bármikor!
Meg kell, hogy állapítsam nagyon aranyos amikor mosolyog. Egy Griffendéles kitűzőt pillantok meg a talárján, amire egy kis P betű van festve.
- Prefektus vagy?
- Igen – bólint –Te miért nem vagy a talárodban?
- Ó, én még új vagyok -magyarázkodom.
- Értem! Hát, nekem azt hiszem segítenem kell az elsősöknek, szóval most megyek – feleli zavartan.
- Rendben – bólogatok, majd az ismeretlen fiú tovább áll.
Hirtelen elfog egy rossz érzés, amit nem tudok megmagyarázni. Csak állok ott lecövekelve, mígnem egy ismerős hang kizökkent a mélázásomból.
- Ariah?
Megprödülök. Marlene áll mögöttem griffendéles talárban.
- Nem számítottam rá, hogy találkozunk! – siet ide hozzám- Nem a Durmstrangba jársz?
- De, oda jártam – felelem magabiztosan, ugyanis már napokkal ezelőtt kitaláltam a hazugságot, amivel magyarázni fogom, hogy miért vagyok újonc.
- Értem – bólint Marlene mosolyogva– Akkor te még itt nem ismered a terepet!
- Nem igazán – értek vele egyet.
- Az én fülkém még szabad. Csatlakozhatnál! Persze csak, ha szeretnél.
- Persze, szívesen! - bólintok és követem az egyik hátsó fülke felé.
Csacsogó diákok hangja csapja meg a fülem és eddig nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzik ez a vidámság, ami most körbe vesz. Persze nem ismerek senkit, de máris olyan, mintha otthon lennék.
Egyszer csak egy szőke csapzott hajú fiú állít meg. Az arca beesett, de kedvesen mosolyog;
- Hírverőt? – motyogja.
- Hírverő? – kérdezek vissza, mikor megpillantok a kezében egy köteg pergament.
- Ez egy újság – feleli büszkén és felém nyújt egyet. Látom, hogy minden egyes példányt kézzel írtak. Biztosan sok munka volt vele.
- Jaj, Lovegood! Ne fáraszd már az új diákot a badarságaiddal! – szól rá Marlene.
- Köszönöm! – mosolygok rá a Lovegood nevűre és elveszem a nekem szánt lapot. Már a zsebembe is nyúlok, és pár knútot teszek a kezébe. Nagyon meglepődik rajta, akárcsak Marlene. Nem vagyok benne biztos, hogy az újságért fizetnem kellett volna, de nem baj. Nem szeretnék ellenségeket és eltökéltem, hogy mindenkivel jóban lesz!
Mikor tovább állunk, megkérdezem Marlenet, hogy ki volt ez a fiú.
- Xenophilius Lovegood – feleli- Egy hatodéves Hollóhátas. Elég fura alak, nem tanácsolom, hogy barátkozz vele. Azt hiszi újságíró lehet.
- Miért ne lehetne?
Marlene elfolyt egy vigyort, de nem vitatkozik.
-  Megérkeztünk! – mosolyog rám, majd kinyitja a fülke ajtaját.
Még sosem utaztam vonaton, így minden az újdonság erejével ér fel. Elegáns zöld szövet borítja az üléseket és látom, hogy Marlene már lepakolta a holmiját. Én is felteszem a csomagjaim és lehuppanok a puha ülésre.
Kinézek a hatalmas ablakon és megcsodálom a mellettünk elsuhanó harsogó zöld vidéket.
- És tetszik neked itt? – érdeklődik.
- Nagyon! – vigyorgok boldogan.
- Látom nem hoztál állatot! A Durmstrangban nem szokás?
- Öm, a szüleim nem engedték – igazából nem is hazudok akkorát.
- De őrá emlékezhetsz! – mutat egy kalitka felé az ülése mellett, amiben egy csodaszép hófehér madár csücsül békésen és nagyokat pislog rám hatalmas szemeivel.
- Juno, a gyöngybagoly?
- Hát emlékszel! – lepődik meg. Bedugja az egyik ujját a kalitka rácsain és a madár játékosan megcsipkedi.
- Hogy felejthetném el? – mindketten felnevetünk.
Elbeszélgetünk egy kicsit a bagolytartásról és nagyon jól szórakozunk. Igazán nem értem, hogy miért nincs Marlennek több barátja. Nagyon kedves lány, igaz kicsit cserfes és szókimondó, de engem nem zavar.
- Na végre! Már éhen halok! – sóhajtja, mikor egy középkorú boszorkány áll meg a fülke előtt, aki egy büféskocsit tol maga előtt.
- Adhatok valamit a kocsiról? – kérdezi kedvesen.
- Én egy karamellás nyalókát, két szendvicset és egy csokibékát! – adja le egyből a rendelését Marlene.
A büfés boszorkány készségesen kiszolgája, majd hozzám fordul. Én nem vagyok különösebben éhes, de az összes édességből veszek, mert nagyon ritkán jutok csak ilyen finomságokhoz.
Marlene gyorsan kibontja a csokibékát, mikor a büfés boszorkány tovább áll.
- Egy egész gyűjteményem van ezekből! – újságolja lelkesen, mikor kikapja a csokihoz járó kártyát.
- Kit kaptál? – az izgatottsága rám is átragad.
- Armando Dippetet – sóhajt fel – Ő már vagy hatszor megvan. Na és te?
Én is kibontom az enyémet. A csokibéka alatt egy ősz mágus képét pillantom meg.
- Merlin – felelem. Megfordítom a kártyát, hogy elolvassam az információkat a valaha élt legnagyobb mágusról.
- Az nem semmi! – tátja el a száját – Ő nagyon ritka!
- Neked adom!
- Ó, nem kell – szabadkozik és lehajtja a fejét - Már megvan.
- Tedd csak el! – nyújtom oda neki, mert látom, hogy füllent – Én nem gyűjtöm az ilyesmit.
Marlene mosolyogva elfogadja és zsebre dugja a kártyákat.
Miközben nagyban falatozunk Marlene a roxforti tanórákról és a birtokról mesél. Érdeklődve hallgatom minden szavát. Bőbeszédűségének köszönhetően nagyon figyelnem kell, hogy követni tudjam a beszámolóját, de sok új információt tudok meg, ami később biztos jól jöhet.
- …igazából úgy is meg fogsz ismerni mindent idővel! – vonja meg a vállát - Gondolkodtál már azon, hogy melyik házba fogsz kerülni?
- Igen… - ismerem be- De fogalmam sincs hova osztana a Süveg.
- Szerintem biztosan a Griffendélbe kerülnél! Olyan vagy mint Sirius!
Elmosolyodom a válaszán. A bátyám szerint is griffendéles lennék. És mi tagadás, én is oda akarok kerülni!  
- Te szeretsz griffendéles lenni? – tudakozom.
- Természetesen! Az igazgatóhelyettes a házvezető. Elég szigorú, de a prefektusaink jófejek. Majd idővel biztosan megismered őket!
Igen az egyikőjükkel már találkoztam – emlékszem vissza.
Marlene hosszas beszámolót tart a házakról és nagyon tetszik, hogy rólam úgy beszél, mintha máris Griffendéles lennék.
Lassan elfogy az édességünk és érzem, hogy ennyit még sosem ettem egyszerre. Marlene figyelmeztetett, hogy ne egyek sokat, mert csodás vacsora vár ránk a kastélyban, de nem hallgattam rá.
Ekkor hangos nevetést hallok meg a folyosóról. Ismerősen hangzik és végigfut a hátamon a hideg. Egy göndör fekete hajú lány áll meg a fülkénk ajtaja előtt, mögötte egy csapat mardekárossal.
A lány Bellatrix, az unokanővérem, a társai pedig aranyvérűek és jól ismerik a családomat. Tudom, hogy mi következik és egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy felkészüljek.
- Na ne! – sóhajt fel Marlene is. Biztosan ismeri őket, mint a rossz pénzt.
Bellatrix bátran benyit és ártatlan arccal rám néz.
- Hát itt bujkálsz! – gügyögi – Az összes fülkébe benéztünk, hogy megtaláljam a kedvenc unokahúgomat!
- Megtaláltál – húzom el a szám. Mindig is gyűlöltem őt, de az érzés kölcsönös.
A többiek nagyot nevetnek.
- Nocsak, mi már ismerjük egymást! - áll elém egy szőke hajú srác. Corban Yaxley, hát persze! A családja aranyvérmániás pszichopata, akárcsak az enyém- Megleptél minket a hirtelen felbukkanásoddal! A Durmstrang már nem volt biztonságos?
Megint nevetnek.
- Hagyd ezt rám, Yaxley! – szól rá Bellatrix.
- Csak tessék! -Corban félre áll, de a testtartása fenyegető marad.
- Tegyük félre a játékot! – hajol közelebb hozzám Bellatrix – Mi mind tudjuk, hogy miért vagy itt!
- Fogd be a szád! – emelem fel a hangom. Nem akarom, hogy Marelne megtudja, hogy nem tudok varázsolni.
- Arcátlan! – lép hozzám közelebb egy hosszú hajú srác- Azt hiszi, ha itt ül a Roxfort expresszen, akkor így beszélhet a családjával? – gonosz félmosolyra húzza a száját – Tiszteletlen voltál Bellával! Ezért most büntetést érdemelnél! 
Nem félek, pedig lehet, hogy kellene! Sok ilyen alak fordult már meg a házunkban és mikor megtudták, hogy kvibli vagyok, célponttá váltam a piszkálásuknak. Mondhatni már megszoktam.
- Ne félts engem Rodoplhus! Ez a kis cafka megbánja még, hogy idetolta a képét! Szégyent hoz a családra és az aranyvérűekre! Akárcsak ez! – bök a fejével Marlenre, akin látni, hogy bármikor harcra kész.
- Téged észre sem vettelek szépségem – hajol oda hozzá Yaxley és meg akarja érinteni az arcát, de Marlene leüti a kezét.
- Au, ez fájt! – nevetgél Yaxley és látszólag jót mulatnak a harcias viselkedésünkön.
Ám, észreveszem, hogy Marlene a kezében szorongatja a pálcáját, amit szorosan a lába mellett tart. Látom a testtartásán, hogy bármikor felugrana és rendre utasítaná a bandát egy-két rontással. Nem akarom, hogy bármi meggondolatlanságot csináljon ezért jobb lesz, ha közbe lépek.
-  Tudod mit? – pattanok fel- Igazad van Bella! Nem kéne itt lennem! Ezt akartad hallani?
Bellatrix hahotázva felnevet. A hangja hasonlít ahhoz, ahogy az anyám szokott krétacsikorgató hangon nevetni.
- Ez lenne a visszavágásod? Szánalmas vagy, Ariah! Egy szégyenfoltja a családnak! Már rég ki kellett volna tagadniuk téged!
- Nem beszélhetsz ilyen hangnemben a barátomról! – pattan fel Marlene is és Bellatrix elé áll. A pálca még mindig a kezében van és már nem is próbálja leplezni.
- Szóval így játszunk? -   kiált fel Bella és gondolkodás nélkül előkapja a saját varázspálcáját. A társai ugyan így tesznek – Bármikor nagyon szívesen eltaposok egy ilyen magadfajta kis félvért! – vigyorog Marlenre.
- Mi a fene folyik itt?
Ez Sirius hangja. Biztosan a dulakodásra figyelt fel. Egy szempillantás alatt a fülke ajtajánál terem, de nincs egyedül. Vele van az a fiú is, akivel induláskor találkoztam. Egy pillantás alatt felmérik a helyzetet, majd mikor Sirius megpillant, az arca még dühösebb lesz.
- Mi folyik itt Bella? – förmed rá.
- Csak rendre utasítottuk ezt a két pimasz kis libát!
- Rakjátok el a pálcátokat! – szól rájuk a prefektus.
Marlene kelletlenül engedelmeskedik, de a többiek nem.
- Te nekem ne parancsolgass, koszos félvér! – rivall rá Rodoplhus.
- Embereld meg magad Lestrange! – védi meg Sirius a fiút.
- Elég legyen! – áll közéjük a prefektus – Menjetek! Vagy levonok házpontot a Mardekártól!
Bellatrix és társai tovább állnak, bár Bellatrix nem állja meg, hogy finoman tudtunkra ne adja, hogy nagy ívben tesz a házpontokra.
Ezek tényleg arcátlanok!
Nagyot fújtatok és próbálom lecsillapítani az indulataimat. Sirius aggódó arccal néz rám, de egy halvány mosollyal megnyugtatom.
- Miért kellett leállítani őket, Remus? – méltatlankodik Marlene – Simán elbántam volna velük! Elegem van Yaxley-ből!
- Ne csináld ezt Marlene! Ne kezdj ki ezzel a csapattal! – inti a prefektus fiú, akiről, mint kiderült Remusnak hívják.
Várjunk csak … pont, mint Sirius egyik barátját! Még egyikőjükkel sem találkoztam személyesen, de sokat hallottam róluk.
Marlene duzzogva elteszi a pálcáját és karba tett kézzel visszahuppan az ülésre.
A két fiú, miután meggyőződött arról, hogy nem esett bajunk magunkra hagy minket én pedig győzködni kezdem Marlenet, hogy Remusnak és Siriusnak igaza van! Bellatrix és bandája idősebbek és többen voltak nálunk, így biztosan ők kerekedtek volna ki győztesen.
Mikor kissé megnyugszik elkéri tőlem a Hírverőt és olvasgatni kezdi. Én csak bámulom az elsuhanó tájat, miközben azon gondolkodom, hogy vajon tényleg igazat mondott-e Bella, mikor megsúgta, hogy a barátai is tudják, hogy zabolázatlan az erőm és nem tudok varázsolni? Attól félek, hogy eljár a szájuk és így romba döntik a hazugságot, amit felépítettem a probléma köré. Szégyellem magam a hazugságok miatt, de nem tudok mást tenni. Marlene épp most nevezett a barátjának. Még sosem voltak barátaim és nem akarom elszúrni. Persze Sirius sokat tud róla, milyen az, ha mindig áll melletted valaki! Mindig is irigyeltem őt a baráti miatt, hiszen mindig számíthatott rájuk. De én kire számíthatok? Marlennel még nem ismerjük elég régről egymást, hogy ezt elmondhassam. De, ha így is lenne, sem biztos, hogy elárulnám neki a titkaimat. Az anyám rég kiölte belőlem a bizalom fogalmát.

Egy kvibli lány naplója -Tekergők koraWhere stories live. Discover now