Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|03| - Zaklató

-És én erről miért nem tudok? - kérdeztem már idegesen.

-Mert nincs fél éve, hogy idekerült. Jisunggal pedig csak két hónapja vagyok együtt. Nem lettem beavatva rögtön az elején, plusz mit tudnál tenni? Mi is csak néha tudjuk felajánlani neki, hogy aludjon itt. Azért egy kollégiumban ellenőrzés van. Plusz, ha Yejun megemlíti például egy tanárnak azt, hogy Jeongin nem tartja be a kollégiumi szabályokat, akkor ki is tehetik innen. - vázolta fel az utolsó tényeket Minho.

Egyre jobban uralkodott el bennem az idegesség, majd mikor megszólalt a telefonom, ami anyám nevét jelezte, végleg elszakadt minden. A hívást egyből kinyomtam, majd pillanatok alatt indultam el az ajtó felé. Amint pedig a kilincsre tettem a kezemet, hátrafordultam.

-Melyik a szobájuk? - kérdeztem.

-Harmadik emelet, 318-as ajtó. - válaszolt Jisung. - Mit tervezel?

-Még én sem tudom, de nem hagyom ezt. Teszek valamit, ha más erre képtelen. - nyitottam ki az ajtót.

-Mi már próbáltunk tenni valamit, viszont csak Jeongin került rosszabb helyzetbe. Neki ártasz csak. - szólalt meg Jisung.

Azt majd meglátjuk...

Miután kiléptem a szobájukból, s szinte bevágtam magam mögött az ajtót, sietve indultam el a folyosó elején lévő lépcső felé, ami a harmadik emeletre vezetett. A gondolataim ezernyi verzióval vázolták fel, hogy mi történhet Jeonginnal, majd mikor már szinte mindenre gondoltam, felértem az emeletre. Folyamatosan az ajtókon lévő számokat figyeltem, majd mikor megtaláltam a keresett ajtót, egyből bekopogtam.

Amíg vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót ismét elgondolkoztam. Ám most viszont azon, hogy hogyan lehet az, hogy eddig nem találtam alkalmat arra, hogy megszólítsam Jeongint, most viszont egyből ugrottam. Nem értettem, hogy miért nem tettem meg előbb, hiszen most is pillanatok alatt cselekedtem. Bár már egyre biztosabb lettem abban is, hogy közrejátszott az, amit Minhoék meséltek. Hiszen tényleg aggódtam érte. Féltettem Jeongint, s nem akartam, hogy történjen vele valami.

-Mit akarsz? - kérdezte Jeongin szobatársa, amint ajtót nyitott.

-Hol van Jeongin? - kérdeztem még aránylag nyugodtan.

-Már elindult. - válaszolt unott hangnemben. - Miért jársz a nyakunkra? Most látlak először Jeongin közelében, de nem tetszik ez nekem. Nem tudom mit akarsz, vagy mit tervezel, de jobban jársz, ha leszállsz róla. - kezdett el fenyegetőzni, ami egyáltalán nem tetszett.

-Na ide figyelj... Tudod te, hogy én ki vagyok? - kérdeztem, majd halványan elmosolyodott.

-Mintha meg tudnál állítani azzal, hogy te vagy Hwang Hyunjin. - nevetett fel, majd utána rögtön be is vágta az ajtót.

-Még nem végeztem. - emeltem fel a hangom, majd dörömbölni kezdtem az ajtón, de nem nyitotta ki újból.

Egy darabig még küzdöttem, ám nem sokkal rá be kellett fejeznem, ugyanis nem nyitott ajtót, ráadásul két biztonsági őr is megjelent mellettem. Elmondták, hogy az egyik 318-as szobában lakó hívta ide őket, ugyanis én folyamatosan zaklatom őket, s zavarom a nyugalmukat.

-Én zaklatom őket? - emeltem fel a hangom. - Az az ember zaklatja a másikat. Nem én őket. - háborodtam fel, majd az egyik megragadta a karomat és húzni kezdett.

Hiába ellenkeztem, a két biztonsági őr nem engedett, ráadásul egészen a kollégium földszinti részére vezettek, ahol megpillantottam az anyámat, aki ideges tekintettel nézett rám, amint meglátott a biztonsági őrök kíséretében.

-Komolyan, Hyunjin? Meddig süllyedsz még? Szégyent fogsz hozni ránk. - mondta a végét halkabban, majd bocsánatot kért helyettem is a biztonsági őröktől, kik abban a pillanatban elengedtek.

-Nem akarjuk többet meglátni a kollégiumban. Számunkra a diákok biztonsága a legfontosabb, s a zaklatás egy komoly probléma rájuk nézve. - közölte az egyik férfi, majd mindketten elmentek.

Aha, vettem észre, hogy az a legfontosabb...

-Zaklatás? - kérdezte anyám nagyra nőtt szemekkel. - Messzire mész Hyunjin. Keveredj még valamibe, és esküszöm, hogy abban a pillanatban mondhatsz búcsút az iskolának.

Sóhajtva követtem ezután anyámat, aki sietős tempóban indult el a kollégium ajtaja fejé. Miután pedig kiléptünk az épületből, s beültünk a kocsiba, már indult is. Egész úton nem szóltunk egymáshoz, ráadásul nem is tudtunk volna mit mondani. Anya nem akart hallani a kollégiumban történtekről, én pedig nem akartam magyarázkodni.

Mikor már lassan a céghez értünk dobtam egy üzenetet Minhonak, hogy küldje át Jeongin telefonszámát, ugyanis részemről itt még nem ért véget a küzdelem.

Ha a tanárok és a kollégiumban dolgozók sem tesznek semmit, ráadásul Minhoék sem tudnak, akkor talán én sem lennék erre képes? Hiszen mit tudnék tenni, mikor pár perces találkozás után kidobtak a kollégiumból? Ráadásul vissza sem mehetek. Így csak még távolabb kerültem Jeongintól...

Az lenne a legjobb, ha egy másik szobába tennék, de ez lehetetetlen lenne, hiszen a szobatársa is azért került mellé, mert nem volt több szabad hely. A legjobb inkább az lenne, ha elhagyná a kollégiumot.

-Hyunjin. - szólított meg anya, ami miatt ránéztem. - Apáddal el kell mennünk egy hétre. Már csak embereket kell toboroznunk a cégünkhöz. Különböző városokba megyünk meghallgatások és bemutatók miatt. Reméljük, hogy jó sok embert indíthatunk el a fényes jövő felé, akik remélhetőleg jó sok bevételt is hoznak majd. - nevetett fel.

-Ugye ez azt jelenti, hogy nem kell majd ide-oda járkálnom? - kérdeztem reménykedve.

-Igen, azt. Viszont amíg nem vagyunk itthon, addig folytatsz mindent egyedül. Apád most sofőrt intéz neked. - mesélte. - Egyedül leszel, szóval lehet, hogy több mindenbe akarnak rángatni majd. Szerződést pedig még mindig ne írj alá senkinél.

Egy hétig egyedül leszek? Hogy mióta álmodok én erről a pillanatról...

A következő pillanatban rezegni kezdett a telefonom egy üzenet miatt, ami Minho nevét jelezte. Átküldte Jeongin telefonszámát, amit rögtön el is mentettem.

Jeongin... Nem vagyok hajlandó tétlenül nézni azt, hogy szenvedsz. Mégis hogyan tudnánk megoldani ezt? Szeretnék segíteni, de nem tudom mit tehetnék. Viszont mindenképpen tenni akarok valamit.

Ehhez elsősorban közelebb kell kerülnöm hozzád, amit nem biztos, hogy díjaznál. Bár ezt nem tudhatom, amíg meg nem próbálom.

Azt hiszem itt az ideje változtatnom. Nem várok tovább, főleg nem egy ilyen helyzetben. Keresni foglak, csak engedj közel magadhoz...