5Seconds of Summer OneShots [BEFEJEZETT]

Pozitív - Michael Clifford

(Michael and Lia oneshots #1)

2016. december 10.

– Megint?

– Megint, Ashton – ült le Michael csalódottan az egyik legjobb barátja mellé. Mindketten az Irwin rezidencia kandallója előtt ültek, kezükben egy-egy üveg sörrel. – Nektek is ennyire nehezen ment?

– Ja, annyira nehezen, hogy mint emlékszel, Emily terhesen repült el Denverbe a Sounds Live Feels Live turnénkra – nevetett fel Ashton, de szinte rögtön vissza is öltötte magára komoly arcát. Mégiscsak Michael leendő gyerekéről volt szó, ő pedig, mint már apaságban járatos férfi, segített a legjobb barátjának ebben a nehéz időszakban. – Mindketten egészségesek vagytok, nem?

– Totál. Lia mégis annyira be van zsongva, hogy biztos megint kifizet egy vizsgálatot, a lehető leghorribilisebb áron – sóhajtott Michael. – Mégis miért ilyen nehéz ez nekünk? Nem értem.

– Calum a helyedben ugrálna örömében – forgatta a szemeit Ash gúnyosan. – Csodálom, hogy egyetlen csajt sem ejtett régen teherbe.

– Csodálom, hogy Sarah két éve eltűri a fejét.

– Csodálom, hogy még nem verte szét a seggét.

– Honnan veszed, hogy még nem tette? – fordult barátja felé vigyorogva Michael, mire az elképzelt jelenetre, miszerint Sarah minden mozdíthatót Calumhoz vág, mindketten elnevették magukat. A feszültség oldása gyerekkoruk óta Ashton erősségei közé tartozott, nem is csoda, hogy ő és Emily szinte sosem kaptak hajba. Amint feljött egy kényesebb téma, Ashton nyugodtan, felnőttesen, visszafogottan és megfontoltan kereste meg a megfelelő szavakat, majd ugyanilyen módon adta elő a meggondolt mondatokat. Az esetek többségében pedig igaza is volt. Idegesítően sokszor, ahogy Calum fogalmazta meg az egyik vitájuk után Michaelnek.

– Lehet, hogy már ezerszer hallottad, de nem kéne ennyire rá görcsölnötök – vont vállat Ash egy újabb korty alkohol után. – Látod, mi csak csináltuk, és nem is kellett sokat könyörögni egymásnak, magunknak, meg Ambernek se, hogy létezzen.

– Ugh, kezdesz úgy beszélni, mint Cal – forgatta meg a szemeit gúnyosan Michael.

– Talán. – Ha az, hogy mindig igaza van idegesítő, akkor az állandó egyetértést minek neveznék? – De szökő évente egyszer, talán nem is bánom.

Michael pedig bármennyire akarta tagadni, egyetértett a Calum-szerű filozófiával.

2017. május 25.

­– Én csak egy gyereket szeretnék, Michael! – fordult meg dühösen Lia, majd felkapott a kanapéról egy párnát és hozzá is vágta a bútor másik vége mellett álló vőlegényéhez. Michael ügyesen kikerülte a repülő tárgyat, majd a lábával visszapiszkálta a bőrkanapéra.

– Én is szeretnék sok mindent az életben! Főleg azt az átkozott gyereket már – sóhajtott fel szomorúan a fiatalember. – Csak azt mondom, hogy szerintem egy kisebb szünetet kéne tartanunk ebben az egész próbálkozás dologban. Mi van, ha egy kis szünet után minden jobb lesz?

– Mi van, ha nem? – tette fel a keresztkérdést Lia. Michael a combjára csapott.

– Erre mégis mit kéne reagálnom?

– Nem tudom – ült le csalódottan a nő a kanapéra, a vőlegénye pedig azonnal követte őt. – Nem tudok semmit sem. – Az arcát a tenyereibe temette, és tanácstalanul beletúrt vajszőke fürtjeibe. A helyzet annyira kilátástalannak és reménytelennek tűnt, hogy Lia kezdte elveszíteni minden pozitív gondolatát, amit össze tudott kapcsolni a családalapítás témával. Michael minden percben támogatta, de, főleg mikor kicsit mindkettőjüknek túlcsordult az a bizonyos pohár, nehéz volt ugyanolyan kiegyensúlyozottnak maradnia a fiatalembernek is. Néha azt kívánta, bárcsak elszakadna nála is az a bizonyos cérna, aminek az egyik felén ő állt, húzva a világot maga után, de a cérna másik végén bizony a világ nem igazán akart megmozdulni a helyéről. Michael hiába rohant volna a jövőre vonatkozó tervei felé, az a vékony kis cérna visszafogta. Mint ahogyan visszafogta őt ez az egész gyerekdolog is minden más megvalósításától. Olyan érzés fogta el, mintha nem előre, hanem hátrafelé haladna az életével. Minden után csak kétségbeesetten nyújtózkodott, amit eltervezett ekkora, vagy akkorra, de sosem érte el őket. Ez az érzés pedig borzasztóan rosszul hatott a kapcsolatára a jövendőbeli feleségével.

– Lia – suttogta végül hosszas töprengés után a menyasszonya nevét Michael. – Talán tényleg itt lenne az ideje pihenni egy kicsit. Téged, és engem is teljesen kikészít ez a rengeteg negatív teszt. Csak huszonnégy vagy, én huszonöt, annyi időnk van még siránkozni, nem lenne jobb élvezni egy kicsit az életünket, mint minden nap görcsölni valami miatt, ami ha tetszik, ha nem, nincs meg?

Úgy tűnt, a kis beszéd hatással volt a fiatal modellre, és üres szavak helyett egyszerűen csak a vőlegénye mellkasára hajtotta a fejét, reménykedve abban, hogy az idő ezeket a sebeket is képes lesz egyszer begyógyítani.

2017. szeptember 19.

– Mi a kurva...

– Ashton Irwin, ne káromkodj! – hordta le férjétEmily, mikor berontott utána Michael és Lia kis lakásába. Emily karjaiban Amber nyugodtan szunyókált annak ellenére, hogy körülötte mindenki ordítozott, és pánikrohamhoz közeledve rohangált fel-alá a nappaliban. Luke épp Michael mellett ült a kanapén, az idősebb fiatalember arckifejezése olyan volt, mintha szellemet látott volna. Az újonnan érkezők csak onnan tudták, hogy Olivia is a házban tartózkodik, hogy a fürdőből kiszűrődött a hangja.

– Valaki elmagyarázná, hogy miért kellett idejönni az éjszaka közepén? – lépett át a küszöbön Sarah, szemeit törölgetve. A pizsamájára, ami Calum egyik pólójából és egy rövidnadrágból állt, csak egy kabátot húzott rá. Mögötte nem sokkal, még félálomban csoszogott Calum, görnyedt háttal, alig résnyire nyitott szemekkel, kócos hajjal, egy szál alsónadrágban és pólóban, ami félig be volt tűrve a kék-fehér bokszerébe, félig nem.

– Oké, ez – mutatott rá Luke Calum teljes lényére, de a Hood fiú ebből semmit se érzékelt. – Túl sok. Nagyon sok.

– Kapd be, Hemmings, azt se tudom mennyi egy meg egy! – morogta álmosan Calum, miközben a hozzá legközelebb álló fotelbe dobta le magát.

– Miért, eddig tudtad? – vetette oda szarkasztikusan Ashton, jutalma egyből egy pofon volt Emilytől.

– Unalmas vagy, Irwin – morogta a legidősebb jelenlévőnek Calum.

– Mindketten kussoljatok! – pattant fel a kanapéról idegesen Michael. – A feleségem...

– Menyasszonyod – javította ki a basszusos.

– Hihetetlen, hogy még félálomban is idegesítő vagy – vágott vissza Michael. – Szóval, a menyasszonyom bent görnyed a fürdőben, és épp felokádja az utóbbi két napban megemésztett főztjeit!

– Igen, mert terhes – ásított Calum. Mindenki teljesen egyszerre, értetlenül összevont szemöldökökkel, ledöbbenve fordult felé, a levegő meghűlt.

– Ezt most csak úgy benyögted? – kapott a fejéhez fehérre vált arccal a szólógitáros, ahogy erőtlenül ismét lerogyott arra a kanapéra, amiről szinte még most állt fel. Amennyit beszéltek Liával régebben az egész babadologról, annyira hanyagolták el ezt mostanság. A napjaik végre visszatértek a normális rendbe, nem ugrottak egymásnak percenként a bennük egyre erősödő feszültségtől, nem akartak görcsösen szülők lenni. Újra visszatértek az eljegyzés előtti nyugalmas mindennapokba – már, ha nyugalmasnak lehetett hívni a világhírű rocksztár életmódot –, és kifejezetten jól érezték magukat a másik két, házasság- és gyerekmentes párral, az idióta bulikon, amiken annak idején is annyira jól érezték magukat. És nem mellesleg, amiken Calum kivétel nélkül félmeztelenül kötött ki az egyik asztal tetején, büszkén lobogtatva – jobb esetben – a pólóját. Jobb esetben.

– Egyértelmű, haver – reagált lazán a basszusos.

– Egyértelmű? Egyértelmű az anyád... – kezdett bele idegesen a visszaszólásába Michael, de mielőtt igazán kiforrhatta volna magát a mondat, nyílt a fürdőajtó és Olivia lépett ki rajta, jobbján Liával, aki egy hosszúkás, lázmérőszerű műanyagot tartott a kezében. – Lia! Hogy... az ott egy...

– Pozitív – szakította félbe a vőlegényét Lia, akinek az arca ismét elfehéredett. Azonban ennek az elfehéredésnek teljesen más volt a kiváltó oka, mint a percekkel ezelőttinek.

– Tehát – dadogott bizonytalanul a szólógitáros, megtörve a feszült, néma csendet a házban.

– Igen. – Lia odalépett a szerelméhez, óvatosan felcsúsztatta a kezeit a borostás arcán, majd miközben forró könnyekkel teltek meg szürkéskék szemei, hosszú hónapok után végre őszintén mosolyodott el. – Igen.

Written by: Jace Heartstill