5Seconds of Summer OneShots [BEFEJEZETT]

Újra otthon- Luke Hemmings

(Luke and Olivia oneshots #2)

2023. szeptember 18.

Luke és Calum egyszerre szálltak ki a turnébuszból, és amint mindketten intettek Michaelnek, Ashtonnak, illetve a turnéra felbérelt két sofőrnek, az előttük álló ikerházra meredtek.

– Otthon, édes otthon – motyogta Luke megkönnyebbülten.
– Argh, elültem a seggem – panaszkodott Calum két fájdalmas nyögés között. Luke halkan felnevetett a szenvedésén.
– Talán nem kellett volna az egész utat végig ülni – forgatta meg a szemeit Luke, majd megemelte a bőröndjét és a sporttáskáját is. – Nos, amíg te csendesen meghalsz idekint, én megyek és hat hónap után, újra találkozom a családommal.
– Tipikus! A legjobb barátod épp a legnehezebb időkön megy keresztül, te meg itt hagyod egy nőért, meg három gyerekért – morogta drámaian Calum, de Luke a lassan két évtizede tartó ismertségük alatt már megtanulta figyelmen kívül hagyni az ilyen, és ehhez hasonló jeleneteit.
– Michael a legjobb barátom – szólt vissza röviden a fekete hajú fiúnak, miközben lassan kinyitotta maga előtt a kerítéskaput.

– Aljas hazugság! Árulás! Feljelentelek a csajomnál! – dobálózott tovább minden eszébe jutó hülyeséggel Calum, de Luke már régen nem összpontosított a szavaira. Sokkal jobban lekötötték az udvaron kupacokba összegereblyézett falevelek, amik közepén jól látszódtak az apró lábnyomok, amiknek tulajdonosait Luke már annyira hiányolt az utóbbi fél évben. Oliver kedvenc távirányítós autója, amelybe bele is lehetett ülni, most a falhoz támasztva ácsorgott kikapcsolva, és egy vízálló anyaggal leterítve, nehogy egy októberi eső tönkre tegye. A kerítéshez igazított miniatűr játszótér babahintáján apró esőcseppek csillogtak. Luke csak most dolgozta fel, hogy három gyermeke közül, a kis szőke Niallt még nem is látta, nemhogy a hintában vigyorogva, de még csak a saját karjában mosolyogva sem. A kisfiú alig volt egy hónapos, mikor a turné elkezdődött, és bármennyire is fájt, akkor és ott, le kellett mondania a fizikailag is segítséget nyújtó apaságról hat teljes hónapra. Ez pedig a kevés olyan dolog közé tartozott, ami eleinte talán egy kicsivel könnyebb volt, mint négy, öt, és végül hat hónap után. Az utolsó tizenkét hét már másról sem szólt Luke számára, csak arról, hogy minden második órában elgondolkodott azon, hogy egészen pontosan mennyi idő van még hátra a turnéból, és mikor láthatja újra a számára legfontosabb embereket a világon.

Most pedig elérkezett a nap, Luke pedig nem is lehetett volna boldogabb, mikor egy hatalmas levegővétel után lenyomta a bejárati ajtó kilincsét.
Amikor fél év után először, meghallotta gyönyörűgyermekei hangját, illetve a kedvenc rajzfilmjükét, valami furcsa melegség töltötte el a szívét. Az a melegség, amit utoljára akkor érzett, mikor először a karjaiban fogta őket, vagy mikor Lucy és Oliver először szólaltak meg. Körbenézett a szemei elé táruló nappalin, majd halkan megkocogtatta a jobb keze mellett elhelyezkedő cipőszekrényt.
– Hahó? – kiáltotta bele a semmibe.

Hahó?
Luke rengeteget gondolkodott már azon az elmúlt napokban, hogy mégis mi lesz az első szava, mikor visszatér Sydneybe, de a „hahó" eddig még csak fel sem merült. Amint kinyitotta a száját, az agya mintha felmondta volna a szolgálatot, és elrepült volna egy kiadós kis szabadságra, egyszerűen képtelen volt visszaidézni a felvetett köszöntő-ötleteket.
Mégis, ha akarta se tudta volna tovább ostorozni magát az igencsak gyenge kezdés miatt, mikor megpillantotta a kanapén egymáshoz bújt kis családját.
– Apu! – csillantak fel Lucy égszínkék szemei.
– Apa! – mosolyodott el Oliver.
– Luke! – állt fel elsőként Olivia, karjaiban a bátyjától örökölt pingvines rugdalózóban Niall-el.

Luke nem törődve a ház szabályaival - például, levesszük a sáros cipőt, mielőtt becsörtetünk vele az egykoron tiszta padlóra -, lépett közelebb a kanapéhoz. Oliver és Lucy a legaranyosabb mosolyokkal az arcaikon szaladtak oda édesapjukhoz, aki rögtön letérdelt eléjük, hogy mindkettőjüket szoros, meleg ölelésébe zárhassa. Lucy fél kézzel karolta csak át Luke derekát, hiszen a lassan vele együtt öt éves plüsspingvinét, Blue-t, szinte sosem engedte ki az ujjai közül. Ha valaki, akkor Blue egy igazán nagyszerű első karácsonyi ajándéknak számított a Hemmings férfitől. Oliver azonnal felmászott apukája hátára, amint lehetősége adódott rá, és immáron a nyakában ülve ölelte magához a fejét. Olivia mindezt könnyes szemekkel nézte végig.

– Úgy hiányoztál! – suttogta Lucy, majd mikor elhúzódott az ölelésből. – De anya minden este adott nekem jó éjt puszit, helyetted is.
– És olvasott mesét is! – egészítette ki nővérét a hároméves Oliver. Luke megtörölte enyhén könnyes szemeit, mielőtt ismét magához szorította két idősebb gyermekét.
– Jó gyerekek voltatok, igaz? – kérdezte halkan, mire mindkét csöppség bólogatni kezdett.
– Apu, megnézed miket rajzoltam neked? – mutatott az emelet felé Lucy, de mire Luke válaszolhatott volna, Oliver megszólalt.
– És az én dínóimat? Lia néni vette nekem, a szülinapomra – fordította maga felé apukája fejét, aki csak mosolygott.
– Gyerekek, hozzátok le apunak a rajzokat és a dínókat inkább – javasolta Olivia, Lucy és Oliver pedig versenyt futva indultak el az emeleti szobájuk felé. Luke egy hálás pillantással köszönte ezt meg az előtte álló feleségének, mielőtt felállt és életük egyik legszenvedélyesebb csókjával fogadta őt. Amint a nő arcára csúsztatta az egyik tenyerét, érezte a forró könnyeit, ahogyan patakokban folynak az álla felé. Hiába a lassan hat év házasság, a hiányérzet, ami a turnékon eltöltötte Olivia szívét, még mindig ugyanúgy fájt neki, mint kapcsolatuk elején.

– Luke – suttogta elcsukló hangon a fiatal nő. – Borzasztóan...
– Te is nekem – reagált gyorsabban Luke, mint ahogy a felesége befejezhette volna a mondatát, ezzel halvány mosolyt csalva Olivia könnyektől áztatott arcára. Ez a mosoly, ez az édes mosoly, ami annyira hiányzott már nekem! – gondolta magában a férfi. – Legyen a külön töltött idő egy perc, vagy egy év, mindig ugyanolyan boldoggá tesz.
– Niall, nézd csak ki van itthon végre – szólalt meg néhány másodperc kellemes csend után Olivia, óvatosan megcirógatva a bámészkodó kisfia arcát. A legkisebb Hemmings felnézett először anyukájára, majd apukájára, amint Luke odahajolt hozzá, hogy remegő kézzel megcirógassa a homlokát.

– Szia, kicsi Niall – motyogta gyengéd hangon. Ahogy Niall a fejét felé fordította, és végigmérte édesapja borostás arcát, Luke-ot ismét eltöltötte az a furcsa melegség. A legkisebb gyermeke, a kisfiú, aki le sem tagadhatta volna, hogy az övé, annyira hasonlított rá minden egyes vonása, végre ott volt előtte, élőben. Alig egy hónaposan, mikor utoljára látta, még csak akkora lehetett, mint az alkarja, még bőven a babahaja uralkodott a kis fején, még a bőr is kissé össze volt gyűrődve a hajlatainál, most pedig már nagyobb volt, mint Lucy és Oliver valaha ennyi idősen, göndör, szőke fürtök kezdeményei díszítették a kis fejtetőt, és pingvines rugdalózójában tökéletesen látszódott, mennyire sokat szeretett enni. Luke csak most kezdte igazán feldolgozni, hogy mennyi értékes időt hagyott ki a gyermekei életében ezzel a hat hónappal, és, hogy mennyire nem pótol semmit sem, ha képernyőn keresztül látja őket.
– Remélem tudod, hogy apa nagyon, de nagyon szeret téged – suttogott tovább Niallnek Luke, ahogy a feje cirógatásával sem állt le egy pillanatra sem. – Akkor is, ha ez az utóbbi hat hónapban nem látszott annyira.

Szavai különleges hatással lehettek Niallre, vagy csak tetszhetett neki, hogy milyen viccesen göndörödtek vissza az édesapja fürtjei, ugyanis életében először, rámosolygott a felé görnyedő férfire.
Luke pedig végre otthon érezte magát.
Újra, otthon.

Writtenby: Jace Heartstill