Kellyvel és Penelopeval az egyik legjobb szokásunk, hogy minden reggel kihajózunk a tengerre. Napozunk, pletykázunk, néha pedig a vízbe is belemerészkedünk. Legjobb időtöltés, legjobb emberekkel valaha.
Ezt most sem tettük másképpen.
- Mit tervezel Kelly? — gyanakodva fordultam Kelly felé, aki éppen egy képet készített rólam. — Kelly! — nevettem fel hitetlenkedve.
- Most mi van? Hidd el, utólag majd megköszönöd.. — majd maga mellé helyezte a telefonját és a hanyadt feküdt, karjaival maga mögötte támasztotta a testét. Hajába pont belekapott a szél és úgy nézett hunyorogva annak irányába. Mosolygva a kicsi P-re vezettem íriszeim, aki Kelly mellett a reggeli fáradalmait egy hosszú szundiba temette. — Ne is mond! Egész álló nap csak pörgött.. — felelte Kelly, amikor észrevette, hogy a szundikáló Penelope-én legeltettem a tekintetem. — Fogalmam sincs, hogy kire ütött ez a gyerek. — nevette el magát Kelly, amibe én is becsatlakoztam. — Te már tudod, hisz felkészítettelek lelkileg és testileg egyaránt az anyaságra, nem lesz egy leányálom.. — mosolygott halványan. — De a többit, majd csak az idő során tudod meg. — gyors mosollyal adtam a tudtára, hogy felfogtam minden szavát, majd elnéztem a messzeségbe és a lágyan hullámzó tengert kémleltem. A vízen minden napsugár visszatükröződött, ami csillogó pompába mutatta meg a szépségét. A szememnek nem volt valami kellemes, magyarán égette mint a halál, de a lelkemnek nagyon megnyugtató volt. Hisz egy egyszerű, de mégis rejtélyes dolog is tud tündökölni. Lesznek emberek, akik ezt már sosem tudják meg.
- Hedda..
- Hm? — csak egy hümmögés hagyta el az ajkaim, a szemeim továbbra sem vettem le a tengerről.
- Miért gondolsz rá?
- Kire? — fordultam felé módfelett ingerülten. Nagyon is tudtam, hogy kiről beszél és ez a baj. Ha Maxről van szó, vagy csak rá gondolok, mindig ideges leszek és agresszív, de ezt nem tudom legyőzni. Próbálok uralkodni magamon, de egyszerűen nem megy. Hagytam magamon eluralkodni azt a szívettépő haragot és keserűséget Max miatt. Próbálom rákenni ezt és ezzel kompenzálom az egészet.
- Jól tudod.
- Nem jelent semmit! — ráztam hevesen a fejem.
- Legalább nekem ne hazudj. Csak próbálok segíteni! — beleharaptam az ajkaimba, majd bólintottam.
- Tudom.. — bámultam magam elé. — Szeretett Ő valaha? Vagy csak a "szeretlek"-ek üres szavak voltak?
- Hedda, ez az egész nem jelent semmit, ha Ő végig valaki mást szeretett.
- Dilarát.. — ejtettem ki a nevét egy csöppnyi undorral.
- Nem! — vágta rá.
- Akkor meg ugyan kit? — nevettem fel hisztérikusan.
- Saját magát.
- Kelly még mindig nem értelek! — szaladgáltam folyamatosan a lány után, aki makacsul továbbra sem akart beavatni a dolgokba. Csomó kérdéssel záporoztam, de egy pillanatra sem nyitotta ki az ajkait. Ekkor jelent meg a fiatalabb Nelson a konyhába. Kellyvel összenéztek, én pedig értetlenül kapkodtam közöttük a fejem. Kelly bólintott neki, Nelson pedig vette a lapot.
- Most.. — kezdtem, de ekkor Nelson felkapott a vállára és a megilletődöttségtől sikítva mondtam el az utolsó pár szót. — MI VAN? — Nelson ügyelt a pocakomra, egy kicsit kényelmetlen volt, de nem a legvészesebb.
- Nyugi Hedda.. — nevetett Nelson és lassan az autóparkolóhoz sétált velem, ahol a Piquet-ék több száz járműi vannak.
- Teljesen összezavartok.. — kacagok halkan, majd amikor Nelson autójához értünk, óvatosan előre hajolt és leengedett a válláról, ekkor értek talajt a lábaim. Nelson kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. Összeráncolt szemöldökkel szálltam be az autóba, majd Nelson becsukta az ajtót. Megkerülte azt és ő is beszállt csak a volán mögé. — Tényleg mi folyik itt? — fogtam le a kormányt, hogy még véletlenül se induljunk el válasz nélkül. Nelson sóhajtva kinézett az ablakon, majd hitetlenkedve fordult felém.
- Kelly jól mondta, hogy az elindulás lesz legnehézebb.. — mormolta az orra alatt.
- Hé! Hallom! — löktem meg sértetten a vállát, mire Nelson felkacagott.
- Csak annyit kell tudnod, hogy egy kicsit autókázunk. — válaszolt nyugodt tekintettel a kérdésemre. Na végre..
Beleegyezően biccentettem, majd elindultunk a Piquet rezidenciáról. Elsőnek a szabadban autókáztunk, majd azután a városban és utoljára, amire emlélszek az az autópálya volt, mert elszundítottam.
Nelson: Elaludt. Most mi legyen?
Kelly: Hagyd aludni! A leghosszabb úton gyertek. Mindjárt kész vagyunk!
Nelson: Értettem, a csomagot mindjárt leszállítom.
Kelly: Marha vicces vagy..
Arra ébredtem fel, hogy Kelly mosolyogva hajol be az autóba és próbál ébresztgetni, viszont én nem nagyon szándékoztam felébredni. Penelope ezt is megoldotta, jól meghúzta a hajam, amire úgy felriadtam, hogy majdnem összefejeltem Kellyvel.
- Anyám.. — gyorsan elhúzódott előlem Kelly, mielőtt összekoccant volna a homlokunk. Zavartan néztem körbe, akkor tudatosult bennem, hogy már visszértünk és megint valami nem stimmel. Kelly pedig döbbenten fürkészte Penelopet az előbbi összetűzése miatt.
Megkapaszkodtam az ajtóba. Kelly hátrébb lépett, hogy ki tudjak szállni. Amikor kiszálltam kissé megszédültem, de hamar visszatért a látásom és az egyensúlyom.
- Kelly mi a fene van? — néztem gyankvóan rá.
- Mégis mi lenne? — ártatlan kis vigyorral az arcán figyelt engem. — De gyere, mert Pedro már vár minket hátul.. — értetlen fejemet látva tette hozzá. — Grillezünk. — furcsa arckifejezéssel bólintottam, majd megragadta a kezem és elkezdett húzni maga után. — Csukd be a szemed! — utasított mielőtt még a hatalmas nagy kertbe értünk volna. Tettem, amit mondott, majd egy ismerős kar ölelt át és lassan vezetni kezdett, végül megálltunk. — Oké, mostmár kinyithatod..
Kíváncsian nyíltak szét a pilláim, de amikor megláttam, hogy mi folyik itt akkor, majdnem összeestem.
- Hát, nagyon grillezünk.. — nevettem megállás nélkül a könnyeimet törölgetve, a jelenlévők felnevettek és akkor összpontosítottam csak rájuk. Ugyanis egy baba neme buli közepén álltam!
Eddig annyira meg voltam lepődve, hogy alig néztem körbe. Rózsaszín és kék lufik voltak mindenfele, egy szavazó tábla, amit nemsokára megnézek. Italbár és egy süteményes asztal helyezkedett még el a kertben. Végül középen a parti fénypontja a hatalmas fekete lufi. Elbűvölően nézett ki minden.
Itt volt a családom, Nicole és Aria, a volt menedzserem, Samantha. A Piquet család és még pár barátom, akiket itt ismertem meg, de a legjobban, legjobb barátaim hiányoztak innen. Egy szomorú mosollyal nyugtáztam ezt, de hamar kizökkentett valaki a gondolatmenetemből, aki nem más volt mint, Fabian. Ő vezetett ide, észre se vettem szegényt annyira meg voltam még mindig illetődve.
Fabian egy ölelésre húzott, majd jöttek a többiek is. Egy hatalmas csoport ölelés után mentem oda Kellyhez és köszöntem meg neki mindent, meg persze egy hatalmas ölelés sem maradhatott ki. Ezután jöttek a többiek egyessével gratulálni, ami jól is esett, viszont egy idő után már fárasztó volt.
- Nem is értettem, hogy miért hívott fel édesanyád, hogy elszándékozol hagyni minket! — egy jól ismert dorgáló hang ütötte meg a fülem. Anya mellettem csak kacagott egyet, majd egy puszit adott Samanthanak, végül a volt főnököm az én karjaimba került.
- Á, Samantha.. — forgattam meg vigyorogva a szemeim.
- Te sem hihetted, hogy ennyi lesz a mi kis kapcsolatunknak? — nyitotta egy ölelésre a karjait.
- Egy percig sem! — nevettem fel.
- Helyes! — kacsintott rám egyet, majd egy nagy ölelésre húzott.
- Valaki kapcsoljon már zenét mert elalszok! — üvöltött fel Julia, Kelly húga. Mindannyian elnevettük magunkat a brazil lányon.
- Hedda azonnal gyere és nézd meg a táblát! — ragadta meg a kezem mosolyogva Nicole.
Minden résztvevő neve fel volt sorolva a táblán és a nevek mellett két oszlop volt "lány" és "fiú" felirattal ellátva, alatta pedig egy ikszel jelölték a szavazatukat.
- Te fiúra szavaztál? — Nicole hevesen bólogatni kezdett és a karjaimba vetette magát, de persze már óvatosabban, nem úgy mint régen.
Nagyon sokan szavaztak lányra. Talán többen is, mint fiúra. Fabian, Stefanie, apa és a Piquet család többsége. A többiek pedig mind fiúra voksoltak.
- Az a baj, hogy rólad nehéz eldönteni ezt.. — jelent meg mellettem Melanie.
- Haha.. — motyogtam. — Szerintem pedig könnyű eldönteni.
- Hát nagyon nem. — ezzel ott is hagyott minket a nővérem. Nicole halkan kuncogott mellettem, de amikor ránéztem rögtön abbahagyta és tanulmányozni kezdte a táblát, mintha még nem látta volna elégszer.
- Nekem is kell majd szavaznom? — nevettem el magam, amikor megláttam az én nevem is a táblán. Nicolera néztem, aki teljesen határozottan fürkészett.
- Igen.. — suttogta értetlenül.
- Jó, de akkor ez nem..? — oké tényleg komolyan gondolták azt, hogy nekem is szavaznom kell.
- Nem. Szavaznod kell. — még mindig értetlen pillantásokkal illetett a barátnőm.