Music Challenge Round 2, Pt.3 - Ghost, Cirice
. . .
Alámerültem. A sötétség gond nélkül olvasztott magába, ahogy testem elernyedt érezve a matrac közelségét. Végtagjaim nehezedtek, majd egy tollpihe könnyedségével lebegtek tovább. Egyre lejjebb ereszkedtem, pillanatok kérdése volt, hogy találkozzam a célállomással. Három, kettő...
Semmi sem történt, nem éreztem az ütközést a sötét kút aljával, helyette tovább zuhantam. Az idő telt, én pedig változatlanul lebegtem, a feszültség egyre csak nőtt a lelkemben. Tudtam, hogy el fog jönni. Bármit is teszek, bárhol is vagyok, bármilyen szobában, bármilyen kényszerzubbonyban... Mindig megtalál.
Megérkezett. A jelenléte tagadhatatlan volt. Ha maga a földkerekség ura mondta volna, hogy nem létezik, akkor sem hittem volna el. Próbáltam ellenállni az érzésnek, mint minden alkalommal, de ismét alul maradtam a józan ésszel vívott csatában. Védekező mechanizmusom beindult, összekuporodtam, akár egy magzat, lábaim szigorúan védett területre húztam. A takaróm áttörhetetlen burka alatt rejtőztem, épp mint az anyaméhben.
A mennydörgés végighasított félelemmel megtelt szívemen, a hideg vízcseppek érzése libabőrt váltott ki testem minden pontján, ahogy lassan elterítették azt. A takaróm eltűnt, csak a meztelen testem maradt a keskeny, immár víztől áztatott ágy közepén. Dideregtem, mint egy hátrahagyott kutya egy hideg, viharos őszi estén, az ágy alól előbukkanó lehelet csak rontott a helyzetemen.
Ő is fázott. Arca kirajzolódott az eltűnni nem akaró felhőcskében. Túl régóta, túl jól ismertem, ettől pedig a frász is belém költözött. Térdeim a lehetetlennél is közelebb húztam mellkasomhoz, a karjaimon dagadó erek nem tudták elkerülni a figyelmem. Körmeim erősen vésődtek húsomba, éreztem ahogy a vér elönti az apró réseket.
Saját démonom komótosan bújt elő menedéke alól. Úgy tűnt őt nem zavarja a felettünk hadban álló felhők és villámok rengetege, amik könnyeikkel megállás nélkül áztatták kettőnk világát. Ahogy ő megindult azzal együtt az én testem is mozgásba kezdett. Akaratom ellenére vettem fel csillag pozíciót, mintha kifeszítettek volna. Ő egyre közelebb ért hozzám, menekültem, ordítottam volna, de egyik sem ment. Már nem az én világomban voltunk, itt nem irányíthattam, még magamat sem.
Felém térdelt, kezeivel fejem mellett támaszkodott, fekete világtalan szemeit összefűzte az enyémmel. A halált láttam, az életeken át tartó kínt és szenvedést, minden egyes tekintetet, melyből kioltottam a fényt. Ahogy füstszerű karját elemelte jobbomról a pulzusszámom az egekbe szökött, hangos sóhajaim önelégült vigyort festettek arcára. Ujjaival a mellkasomhoz ért, lassan csúsztatta belém a kezét, elültetve bennem rideg valóját, éreztem, ahogy a jéghideg lelke lassan megtölti testemet.
Nem volt idegen, a saját valóságom volt. Én voltam.
Hirtelen pattantak fel a szemhéjaim, zihálásom betöltötte a rideg, steril szobát. Könnyeim és izzadtságom eláztatta a tisztítószer szagú takarót, de nem érdekelt, egyenesen az orrom alá rántottam, kikandikáló lábfejem pedig azonnal alá húztam.
A takaró alatt biztonságban vagyok.
Minirigó 🌸 2019.03.13