Louis szemszög
Ma van egy és fél hónapja, hogy Harry Styles korházba került, válságos állapotban és kómában. A csontjai már nagyjából összeforrtak ez idő alatt, ám ő a mai napig nem is tért magához.
A látogatásaim száma lecsökkent heti négyre a hét helyett. Az orvos felvetette az agykárosodás lehetőségét, s azt, hogy talán fel sem ébred többé, csak agyhalottként vegetálva létezik majd, míg le nem kapcsolják a gépekről. És tudjátok mi a legszomorúbb? Az hogy kezdek beletörődni az elvesztésébe.
Egy hónappal ezelőtt összeomlott a tüdeje is, emiatt lélegeztetőn van. Már apró puszikat sem lophatok ajkairól. Magányos vagyok. Elmondhatatlanul magányos. Állandóan csak az jár a fejemben, hogy ha nem akadok ki annyira, vagy ha csak felveszem azt a nyomorult telefont mikor pénteken csörgött és megbeszèljük Hazzal a dolgokat, ez az egész meg sem történt volna. Ő nem lenne kómában. Én nem lennék msgányos. Ő itt lenne nekem.
Az ágyamban fetrengek. Téli szünet van az iskolában, tehát jobb dolgom nincs. Harry-től is most értem vissza. Dr. Set azt ajánlotta lassan fontoljam meg annak lehetőségét, hogy kapcsoljuk le a gépekről. Az a legszarabb, hogy még csak Hazz szüleinek sem tudok szólni, tekintve hogy nem tudok egy elérhetőséget sem. H managgere sem tudott mondani semmit. Könnyeim ismét utat törtnek maguknak, mint az elmúlt másfél hónapja állandóan. Némán zokogom magam álomba és remélem, hogy mire felébredek, már Harry is ébren lesz.
Hajnali hatkor riaszt a telefonom csengőhangja, hogy ideje felébredni és felvenni.
- Halló? - szólok bele álmos hangon.
- Louis Tomlinson? - kérdezi a férfi hang amit ezer közül is felismernék.
- Doktor úr! Mondja, hogy jó hír. - reménykedtem.
- De még milyen jó hír, Louis. - hallani a hangján, hogy mosolyog.
- Kérem doktor ne húzzon tovàbb.- türelmetlenkedtem.
- Harry Styles felébredt.
- Ez nagyszerű! - majdnem sikítottam- Be mehetek hozzá?
- Persze Louis. Jöjjön csak.
- Azonnal indulok. Viszhall.
- Viszlát Louis.