k i l e n c e d i k f e j e z e t
Nem éri meg
Iszonyatos fejfájásra ébredtem, amit valószínűleg ismét a két időzóna közötti "ugrálás" váltotta ki. Nyöszörögve nyúltam az éjjeliszekrényen pihenő telefonomért nyúltam, ami nyolc óra harminckét percet mutatott, a számok alatt pedig néhány értesítés is megjelent a közösségikről.
Erőt véve magamon kikászálódtam az ágyamból, (nem szeretek sokáig lustálkodni, ugyanis annál nehezebben kelek fel) aztán a köntösömet magamra kapva kibattyogtam a konyhába.
- Jó reggelt - mosolyogtam az asztalnál kávézó személyre. Anyu felém fordult, és ahogy meglátott, elkerekedtek a szemei.
Jaj, igen..lehet elfelejtettem mondani, hogy ők apuval még nem tudják, miért jöttem ide. Nem tudják, hogy szakítottunk Marcussal.
- Yasmin, hát te? - jött oda hozzám hitetlenül felnevetve, és magához ölelt.
- Szia - suttogtam mosolyogva. - Umm..Hazajöttem? - vigyorogtam, miután elhúzódtam tőle, próbálva elviccelni a helyzetet.
- De hát mikor? Miért nem szóltál, hogy idejössz? - kérdezgetett továbbra is.
- Hát..meglepetés..? - tártam szét a karjaimat egy erőltetett mosollyal. - Apa?
- Nemrég ment el - válaszolta. Időközben a konyhapulthoz mentem, hogy összedobjak magamnak valami reggelit.
- És, milyenek voltak a koncertek?
- Jók..Nagyon jók - feleltem. Oké, ez így egyre gázabb.
- Na jó, Yasmin, mi a baj? Annyira..nem tudom, más vagy - látott át rajtam anya pillanatok alatt.
- Anyu, az igazság az, hogy.. - Nagyot sóhajtva megakadtam. - Marcus és én szakítottunk - mondtam ki, belátva magamnak, tovább már nincs értelme a hazudozásnak.
- Jaj, Kicsim, annyira sajnálom! - jött oda hozzám azonnal. Hangjában érződött az őszinte sajnálat és a döbbenet is. - Mi történt? Persze ha nem szeretnél róla be..
- Megcsalt. Megcsalt Oliviaval. Igen, anyu, az unokahúgommal - vágtam a szavába, és amolyan "ez van" stílusban vontam vállat, mintha semmiség lenne az egész. Haha, jó is lenne. A szemeim pillanatok alatt bekönnyesedtek, így a tekintetem is elhomályosodott.
- Gyere ide - ölelt meg ismét, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy kitörjön belőlem a zokogás.
Nem számít, hány éves vagy, az anyukád karjaiban sírva mindig három évesnek fogod érezni magad.
- Miért nem voltam elég jó neki? - Akár nyűszítésnek is nevezhetőek voltak a sírástól elvékonyodott szavaim.
- Nem te vagy a hibás, Yasmin - tolt el magától anya annyira, hogy rám tudjon nézni. - Ő volt az, aki eldobott magától, emiatt nem neked kell rosszul érezni magad.
- De szeretem őt - suttogtam, szipogva megtörölve a szememet. - És ez fáj. Nagyon nagyon fáj.
- Az emberek az esetek többségében azokhoz a dolgokhoz, személyekhez kötődnek, akik csak fájdalommal töltik el őket.
- Elég elcseszett egy helyzet - dünnyögtem, majd a pulton levő zsepisdobozból kihúztam egy darabot.
Anyu csak halkan elnevette magát.
- Viszont idővel rájönnek, és hidd el, te is rájössz majd, hogy ilyenek miatt felesleges magadat tönkretenni. Nem éri meg - mosolyodott el halványan a fejét ingatva. - És Marcus fog még könyörögni neked, hogy menj hozzá vissza. De te arra már rég túl leszel a dolgon.
- És mi van, ha nem?
- Dehogynem - mosolygott. - Ki tudja, hamarosan lehet megismersz valakit, aki..
- Jaj, anyu, ne - nyöszörögtem félbeszakítva őt.
- Komolyan beszélek. Vasárnap annak az itteni DJ-nek a koncertjén voltál, nem?
- De, és a neve Kyrre - segítettem ki, majd az is hamar leesett, mire is szeretne ezzel utalni. - Jézusom, nem! Anya, ki van zárva! Különben is, barátnője van..volt - javítottam ki magam. - A fellépés után telefonon szakítottak vele. De akkor sem! Annyira bunkó, és..és..csak egyszerűen nem szimpatikus. - Aham, és ezért leszek hamarosan a fotósa...
- Jól van, én csak mondtam - nevetett.
- Olyan bonyolult ez az egész..minden - mondtam. Most én voltam az, aki megölelte anyut, és egy nagy sóhaj után hozzátettem: - Köszi, hogy vagy. Szeretlek.
- Én is téged - válaszolta, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.
A következő pillanatban a szobám felől a telefonom csörgése hallatszott. Egy "bocsi, mindjárt jövök" kíséretében elléptem anyutól és a helyiség felé igyekeztem.
A képernyőn egy ismereletlen szám villogott, de kisebb hezitalás után felkaptam és a zöld ikon felé húztam az ujjamat.
- Halo?
- Rapunzel, na végre! - hallottam meg az ismerős hangot.
- Justin? - kérdeztem meglepetten. Az az idétlen becenév árulkodott a legjobban.
- Nem, baszki, a Mikulás, egyenesen a szomszédból - dünnyögte. - Gyere le, itt várok már vagy tíz perce - tette hozzá.
Az ablakhoz siettem, és azonnal észrevettem az épület előtt parkoló fekete autót.
- Nálatok mindenki Range Roverrel járkál? - kérdeztem, miközben a sötétítő másik oldalát is elhúztam.
- Ez Kyrre kocsija, csak kölcsönvettem. De ha jobban belegondolok..ja, valami olyasmi. De gyere már, kezdek unatkozni.
- És megtudhatnám, miért? - értetlenkedtem továbbra is.
- Éjjel Myles mondta, nem?
- Öhm..nem? - kérdeztem vissza zavartan felnevetve.
- Szerencsétlen, gondoltam, hogy eljfelejti - motyogta. - Akkor valószínűleg mindjárt hív ő is. Figyelj, készülj el, aztán visszajövök érted, oké?
- O-oké - feleltem még mindig kicsit sokkos állapotban.
- Van itt valahol Starbucks?
- A Neumann Streeten - válaszoltam.
- Ahh, ezek szerint Isten is létezik - sóhajtotta megkönnyebülten. - Hozzak neked valamit?
- Hát, mivel reggelizni nem lesz időm, légyszi, umm.. - gondolkodtam el - egy brownie-t és egy laktózmentes jegeskávét - mondtam végül.
- Oké, húsz perc, és ott vagyok - vágta rá, és meg sem várva a válaszomat bontotta a hívást. Nem telt el öt másodperc, máris (megint) egy ismeretlen szám jelent meg a képernyőn.
- Szia, Myles - vettem fel.
- Hali, Yas, zavarlak?
- Nem, dehogy. Justin az elő..
- Igen, én küldtem - szakított félbe. - Éjjel egyenlőre még csak azért szerettem volna szólni, hogy kellene még pár kép, de fél órája voltam olyan szerencsétlen, hogy az erkélyen nyomtam a telefonom, de valahogy kicsúszott a kezemből, ergo ahogy leesett darabokra tört. Oké, ez még nem is olyan nagy gáz, hamar kicserélem, de..a fotók meg a videók nem a kártyán, hanem a telefon adattározójában voltak, röviden-tömören veszett minden.
- Uhh..Akkor vigyem a kamerát is, gondolom..
- Megtennéd, kérlek?
- Persze - mosolyodtam el halványan.
- Köszönöm. Imádlak, te lány, komolyan mondom - közölte, mire csak felnevettem.
- De..akkor ez most kinek is a telefonja, amiről hívsz? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
- Kyrre-é - jött a válasz. - De figyelj, mennem kell, még meg kell írnom pár levelet.
- Oké, persze. Majd megyek, szia - köszöntem el.
Visszamentem a konyhába, és anyu szerintem láthatta az arcomon, picit sok volt ez így reggelre, ugyanis megkérdezte:
- Valami baj történt? - fürkészte az arcomat.
- Semmi különös, csak Myles eltörte a telefonját, a koncertes felvételek meg elvesztek, Justin meg jön értem húsz perc múlva - magyaráztam.
- És megtudhatnám, hogy kik ők?
- Ja, umm..Myles Kyrre menedzsere, Justin meg egy barátja - feleltem. - És..valószínű, hogy ezután a szünet után nem Belgiumba, hanem egyenesen Ázsiába megyek, mivel..mivel valószínű, hogy én leszek Kyrre új fotósa.
- Annak a fiúnak, aki bunkó és csak egyszerűen nem szimpatikus? - mosolyodott el, idézte a szavaimat.
-Ahj, anya, ne már! - nyöszörögtem. - Meg különben is, még nem biztos. Meggondolhatom magam. - De nem fogom...
- Rendben, a te dolgod, nem szólok bele - tette fel a kezeit védekezően.
- Köszönöm.
- Akkor most mész el?
- Aha, szóval lehet neki kellene állnom készülni - nevettem el magam halkan.
A fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol gyorsan fogat mostam meg elvégeztem a többi reggeli rutinomhoz szükséges dolgot, majd a szobámba siettem. A gardróbból random kikapkodtam pár ruhadarabot, aztán a választásom végül egy levendula színű bodyra és egy magasított derekú farmernadrágra esett. Ezek után ismételten a fürdőben kötöttem ki, ahol a szokásos, minimális mennyiségű sminkkel kevésbé kómássá és elfogadhatóva tettem a fejemet, majd a hajamat is összefogtam egy kicsit kócosabb kontyba.
Végső lépésként az előszobában levő szekrényből előkaptam a fehér, magasszárú Converse-met. Gyorsan visszamentem a szobámba a telefonomért meg a kamerámért, aztán egy "Majd jövök!" kiáltással elhagytam a lakást.
Az ismerős autó már ott várt rám az épület előtt.
- Hali - néztem Justin-ra, miután beültem mellé és becsuktam magam után az ajtót.
- Szia - köszönt, majd a kezembe adta a fél órával "leadott rendelésemet".
- Köszi - mondtam, majd kivettem a Starbucks logóval ellátott papírból a sütit, időközben pedig el is indultunk. Norvégiában összesen három ilyen kávé
- Myles akkor hívott, ugye? - kérdezte az utat nézve.
- Ühüm - bólogattam.
- Szóval akkor..jössz velünk Hong Kong-ba, mi? - vigyorgott, mire a nevetésemet elfojtva válaszoltam:
- Myles adott időt jövő hét végéig, de..
- De rájöttél, hogy úgysem bírnád nélkülem, szóval elvállalod - vágott a szavamba.
- Hogyne, csakis ezért - szálltam be a hülyülésbe.
- Na látod, tudtam én - mosolygott magabiztosan. Csak a szememet forgattam. - Madison-nal mi van? - váltott hirtelen témát.
- Nem tudom, reményeim szerint holnap megy vissza New Jersey-be. De Justin...
- Igen, tudom, pasija van - dünnyögte kelletlenül. - Az zavar leginkább, hogy a történtek után barátok sem lehetünk igazán.. Mindegy, hagyjuk is - sóhajtotta.
Az út hátralevő részében nem nagyon beszélgettünk, csak a rádióból szólt egy TOP 20-as lista. Épp Camila Cabello I Have Questions-ja kezdődött el, mikor Justin egy erdős rész felé vezette a kocsit.
- Oké, kezdek félni. Hova a francba viszel? - értetlenkedtem.
- Kyrre-hez? - kérdezett vissza reflexből. - Bent, talán öt percre van egy tök letisztult rész. Előny, hogy csendes a környék meg alig laknak itt, tehát jó bulikat lehet csinálni, ó, de még milyen jókat - vigyorodott el úgy, mint akinek eszébe jutott valami. - Meg ez a ház inkább ilyen "nyaraló" szerűség, Kyrre alig van itt a koncertek
miatt.
- Aham, értem - memorizáltam a hallottakat. Hamarosan tényleg egy fáktól mentes térhez értünk, ahol Justin leállította a kocsit. Ahogy kiszálltam egy hatalmas, két szintes üvegházat pillantottam meg.
- Aztak.. - kerekedtek el a szemeim.
- Na, azért sokkot ne kapj - lépett mellém Justin nevetve. - Amúgy..csak szólok, hogy ne nagyon próbálj kedves lenni Kyrre-hez, mert milyen meglepő, ma is mindenkit valószínűleg a pokol fenekére kíván.
- Rohadt jó - sóhajtottam fáradtan, aztán a fiú mellett haladtam befelé.