n y o l c a d i k f e j e z e t
Napról napra, egyre jobban
A leszállásig tartó idő alatt Justin-nal randomabbnál randomabb dolgokról beszéltünk, például, hogy melyikünknek mi a kedvenc filmje meg a többi. Még én is meglepődtem, milyen hamar megkedveltem őt (természetesen csak barátként!) - amúgy ha belegondolok, tényleg tök szerethető, kedves és megértő srác annak ellenére is, hogy az esetek 90%-ában elhülyül mindent.
Mikor a gép földet ért Bergenben már mindenki ébren volt. Enyhén kómásan pakolásztunk, a kilenc óra időeltolódás mindegyikünk szervezetét megviselte.
De egyébként.. iszonyatosan jó érzés volt itthon lenni majdnem három teljes hét után. A repülőről levezető utolsó 1 lépcsőfokról nagyot szippantva az éjjli, hűvös levegőből léptem le - Las Vegashoz képest az itteni időjárás szeptember végén..Oké, nem volt annyira hideg, de a szél eléggé fújt, szóval reméltem, hogy minél előbb hazajutok.
A telefonomat gyorsan előkaptam, hogy írjak Madison-nak. (Míg itt már szerda hajnal volt, Vegas-ban még tegnap délután négy óra körül járhatott az idő.)
Me
megérkeztünk
Alig telt el 1 perc, már jött is a válasz.
mads 💘💘
MegérkeztÜNK?
Nincs mese, ez a lány túl jól ismer.
Me
majd mesélek - pötyögtem sóhajtva.
vigyázz magadra, szeretlek !! ♡ - tettem hozzá, majd lezártam a telefon képernyőjét és a többiekre koncentráltam.
- Tizenharmadika reggel már itt leszek, ne örülj - vigyorgott Sandro Kyrre-ra, mire mindketten elröhögték magukat és amolyan fiúsan megölelték egymást.
- Mii, te nem maradsz itt? - kérdeztem döbbenten. Most vettem észre, hogy a csomagjai sincsenek nála.
- Nem. Nekem még van egy óra Stockholmba - válaszolta a szőke biccentve a repülőgép felé, megemlítve a szomszédos ország fővárosát. - De ha vállalod a fotós-dolgot, nem most láttál utoljára - kacsintott. Ó, szóval már mindenki tud mindent.
De jó...
Akaratlanul is felnevettem, és kissé esetlenül átöleltem Sandrot.
Miután mindenki elköszönt tőle ő visszament a gépbe, amely öt percen belül ismét megemelkedett, hogy Svédország felé induljon.
- Na jól van, gyerekek, figyelem! - tapsolt kettőt Myles. Justin, Kyrre és én is fáradtan fordultunk felé.
- Ebben az a vicces, hogy itt te vagy a legfiatalabb, és nekünk mondod, hogy "gyerekek" - szekálta Justin.
- Nem hiszem, Jesso - vágott vissza a menedzser, majd felém fordult. - Yas, hány éves is vagy?
- Huszonöt, szóval... - nevettem el magam, mire Justin hangosan röhögni kezdett, ezzel jelezve azt is, hogy a "játszmát" ő nyerte.
- Jó hagyjuk - dünnyögte Myles a szemét forgatva, de mégis elmosolyodott egy kicsit. - Csak azt akartam mondani, hogy a kocsi mindjárt itt van értünk.
- És ki az a szerencsétlen, akit rászedtél arra, hogy hajnali egykor eljöjjön értünk ide alvás helyett? - szólalt meg hirtelen Kyrre.
- Josh - felelte neki Myles.
- Ne már, múltkor megígértem neki, hogy az új turnéállomások kezdetéig nem zaklatjuk - folytatta tovább a fiú. Most kivételesen nem viselt baseball sapkát, így világosbarna tincsei kócosan lógtak a homlokába, de gyakran vezette közéjük ujjait, hogy kisimítsa őket onnan. Körülbelül úgy három másodpercenként, de ez részletkérdés.
- Ő ki? - érdeklődtem.
- A testőröm - válaszolta Kyrre. - De kurvára nem bírom, 0-24-ben bunkózik mindenkivel. Oké, hogy testőr, akik általában komolyak meg minden, de ott is van egy határ - magyarázta.
Biztos sok időt töltött veled - gondoltam.
- Adom - vágta rá Justin. - Nem tudtál volna a drága Alexa-dnak szólni?
- Brooklynban van, te barom - közölte Mylo nevetve. Justin csak amolyan "akkor mindegy" stílusban legyintett.
- Baszki, most gondoljatok bele, ha taxival mennénk, és a sofőr egy pedofil lenne aki rányomul Yasminra - mondta hirtelen Justin.
- Hogy jutnak neked ilyenek eszedbe? - pislogtam furcsán grimaszolva, ahogy szinte láttam magam előtt a felvázolt jelenetet.
- Te tényleg nagyon hülye vagy - fogta a fejét Mylo.
- Anyám, Jesso, neked túl késő van. Jöjjön már az a szaros kocsi - röhögte el magát Kyrre fáradtan.
- Hiába jön, nálad leszek pár napig, úgyhogy nem szabadulsz, Gørvell - vigyorodott el az énekes. A srác arcára az a tipikus "na, baszd meg, tényleg" kifejezés ült ki, de ismételtelen elnevette magát.
Hogy őszinte legyek, kifejezetten helyes nevetés közben, sőt. Enyhe megnyugvással töltött el, hogy lehet csak egy kis időre, de sikerült kizökkenteni a vasárnap éjjel történt ominózus szakításból.
- De amúgy is, ha ilyen lenne, nem hagynám, hogy Yasnak baja legyen - húzott magához Justin a vállamat átölelve. Nevetve ingattam a fejem. Hiába éreztem magam úgy a fáradtságtól, akár egy hulla, Justin hülyülésének köszönhetően még ha akartam volna sem tudtam volna figyelni erre.
Hamarosan egy fekete, besötétített ablakú Range Rover gördült a leszállópályára, mire mindnégyen felkaptuk a cuccainkat, hogy a csomagtartóba rakjuk.
- Hagyd. Add csak, addig ülj be - vette el tőlem Justin a fekete sporttáskát. Egy halk "köszi" közben elhaladtam mellette. Mielőtt kinyitottam volna a hátsó ajtót, a tekintetem összetalálkozott Kyrre-éval. Az eddig jégkék írszek most szürkésen csillogtak, melyek láttán kirázott a hideg. Megannyi érzelem harcolt bennük egymással, amiket nem tudtam hová tenni.
Ez rohadtul nem lesz jó így. Yasmin Solberg, szedd össze magad, de kurva gyorsan!
- Szerintem előbb vigyük haza Yasmint, ti ketten úgyis egy helyre mentek - fordult Myles a két fiú felé.
Lediktáltam a címemet, majd a vezetőülésnél ülő Josh csak bólintott egyet, aztán elindította a kocsit. Még véletlenül sem a Marcussal - most már csak volt - közös házunknak a helyét mondtam, hanem a szüleim belvárosi lakásának utcáját említettem meg. Ahhoz képest, hogy nem egy kikötői házról van szó, az a környék viszonylag nyugodt.
Mylo elől ült, Justin hátul középen, Kyrre és én pedig a két ablak melletti helyet foglaltuk el. Az út csendesen telt, csupán a Range Rover halk hangját, és a kinti zajokat lehetett hallani. A hideg ablaknak támasztva a fejemet egy pillanatra lehunytam a szemem.
Vajon mit csinálhat most?
Otthon van?
Egyedül van vagy Oliviaval?
Gondol rám még egyáltalán..?
Ilyesfajta kérdések pörögtek át az agyamon. Éreztem, ahogy a tekintetem elhomályosodik, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne bőgjem el magam.
- Hé - lettem figyelmes Justin halk hangjára.
- Hm? - néztem rá.
- Minden oké? - fürkészte az arcomat.
- Persze - mosolyodtam el erőltetetten, fáradtan, amit reményeim szerint el is hitt.
Valószínű, hogy Josh rövidített úton ment, ugyanis alig negyed óra után odaértünk a megbeszélt helyre. Az utcában rajtunk kívül már egy lélek sem volt.
- Várj, segítek kipakolni - mondta Myles, aki tehát szintén kiszállt az autóból, és hátra jött velem a csomagtartóhoz.
- Jó éjt, és köszi mindent - néztem vissza halványan mosolyogva a bent ülő srácokra. Kyrre csak megvonta a vállát, abban a tipikus "semmiség" stílusban, Justin pedig a következőt mondta:
- Azért remélem, nem most láttalak utoljára - vigyorodott el.
- Hülye - nevettem fáradtan, aztán becsuktam a kocsiajtót.
Mire a csomagtartóhoz mentem, Myles már a kezében tartotta a táskámat.
- Köszi - vettem át tőle, és a vállamat a pántba bújtattam. - Na, és mit szeretnél mondani? - néztem fel a menedzserre.
- Honnan tu..
- Mégis miért szálltál volna ki? - forgattam a szemem mosolyogva, amit Myles is viszonzott.
- A fotós-dologról van szó. Csak annyi, hogy nem vagy időhöz kötve. Ha nagyon szeretnéd, tudd le a beszervezett fesztiválokat, és csak utána beszélünk a dologról. Addig megoldjuk valahogy - magyarázta.
- Hát, te tudod, de szerintem már megvan a válasz - vontam vállat egy elfojtott mosoly kíséretében. - Amúgy köszi mindent. Mármint, hogy veletek jöhettem. Szia, Myles - köszöntem el, majd meg sem várva a válaszát hátat fordítottam, hogy befelé induljak.
Az ajtó kinyílásához szükséges kapukód beütése után a hűvös lépcsőházba lépve nagyot sóhajtottam. Kómásan felcammogtam a negyedikre (komolyan, anyuék nem is választhattak volna mást, mint a legfelső emeletet) ahol a tizenegyes ajtóhoz mentem. A táskám legaljáról előkotortam a kulcsaimat, és viszonylag meg is találtam azt, amelyik kellett.
A lakásban sötét volt, tehát anyuék már biztos alszanak - mondjuk hajnali kettőkor mit is csinálnának? Nem ébresztettem fel őket, mondván, hahó, megjöttem, majd reggel beszélek velük.
A lehető leghalkabban levettem a cipőmet, majd a szobámba igyekeztem. Semmi kedvem nem volt már zuhanyozni sem, a kipakolás gondolata pedig egyenesen megrémisztett - majd holnap.
Nagyot sóhajtva dőltem az ágyamba, annak végében pihenő rózsaszín pihe-puha plédet magamra húzva. A roló nem volt lehúzva, így a Holdfény tökéletes megvilágítást adott az éjjeliszekrényre. Egy lámpa, egy vaniliás illatgyertya és néhány polaroid pihent a falapon. Az egyik képen akarva-akaratlanul, de megakadt a tekintetem.
Marcus és én voltunk rajta. Emlékszem, még nyáron készült, július nyolcadikán, a kikötőnél. A fotót Madison csinálta (egy hetet itt volt nálunk). Igazából a vicc az egészben, hogy én nem is tudtam róla. Az ott levő padok egyikén ültünk Marcussal. Én a telefonomon kerestem valamit, ami akkor még fontosnak tűnt, és közben folyamatosan magyaráztam. De ő..engem figyelt. Láttam a szemeiben az irántam érzett szeretet, a mosolya pedig csak pont volt az i-re. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy napról napra, egyre jobban belészeressek.
Ez pedig máig nem is változott.
Könnyes szemekkel tettem le a fotót, de most már lefelé fordítva. Eddig bírtam, az érzelmeim győztek; halk, mégis fájdalmas zokogásban törtem ki - így sírtam magam álomba, a párnámat ölelve.
_____
hii babies !! ♡ tudom kicsit késő van de nem bírom én ezt ki honapig 😂 remélem tetszett ez a rész is 💘
all the love, Aida ♡