Két Birodalom. Az örök nyár és tél Birodalmai. Évszázadokon keresztül olyan emberek éltek itt, akik képesek voltak rókává változni. A fehér és vörös rókák eleinte nyugodt békében éltek. Ám egy napon az egyik király háborút indított és megosztottá tette a Birodalmakat. A vörös rókák nem léphettek a fehér rókák földjére és fordítva. Hajuk megegyezett bundájuk színével, ahogy szemük is, vagy kék, vagy a barna árnyalataiban tündököltek, így azonnal látták, ha idegen tévedt a földjükre. Viszont a Birodalmak idővel kisebb királyságokra oszlottak. Hogy melyikük és miért indított háborút, az kiveszett a köztudatból. Illetve, ha valaki feltette ezt a kérdést, a válasz az volt, hogy a nyár és a tél nem fér meg egymás mellett.
Becsuktam a könyvem. Kismilliószor olvastam már népünk történelméről. És mindig is kíváncsi voltam, mi okozhatta, vagy hogyan lehetne véget vetni ennek. A válaszról fogalmam sem volt. Pedig itt a határvidéken élők sokszor haltak meg azért, mert vonzotta őket a másik táj szépsége. Nem értettem miért. Ha arra néztem ugyanúgy fintorogtam, vagy küldtem megvető pillantásokat, mint mindenki más. Ott a fákon levelek voltak, színük vörös volt, mint azok bundája, bár néha egy két zöld lombú is előfordult. Állítólag a talaj forró volt, és égette a rókák mancsát. Főleg a mienkét. Így az alakváltás ott fájdalmas kínokkal ért fel. De én mégis békét akartam. Mert gyűlöltem látni a vércseppeket, melyek vörösre festették a havat. Gyűlöltem látni a halált, bármely oldalról volt is szó. Apám egyszer elvitt, egy vörös róka kivégzésére. Állítólag átszaladt, hogy az egyik kölykét visszavigye az ő oldalára, de a katonák rajtakapták. Könyörögtem apámnak, hogy kímélje meg az életét. Ám ő csak azt felelte:
-Nem közénk való. Ez a törvény.
Akkor megtanultam, hogy ragaszkodnom kell a törvényhez, amíg nem leszek uralkodó. Így hát elkezdtem fintorogni, ha a vörösekről, vagy a Birodalmukról volt szó. Mert mindenki ezt tette. És, mert ez is egy szabály volt.
Idővel rájöttem, hogy nem helyes. Rossz törvényeket követtünk. És ezen változtatnom kellett, bár tudtam semmit sem ér, ha csak én törekszem erre. Apám pedig nem akarta, hogy kivívjam a nép haragját. Tudtam jó király, és ő sem ért egyet a helyzettel, ami most van. Sőt azt is tudtam, hogy anyám halála előtt ő is békét akart. De anyám születésemkor meghalt és ez megrendítette a királyságot. Apám egyszer próbált beszélni a vörösek királyával, ám az nem volt hajlandó tárgyalni. Ahogy a többi hókirályság sem támogatta a döntést. Így hát ő feladta. Én pedig megfogadtam, hogy erősebben próbálok küzdeni és békét hozni. Én, Shaera hercegnő, bármi áron megváltoztatom a törvényt.
Kinéztem az ablakon. A hópelyhek most is gyönyörű táncot lejtettek az ablakom előtt. A folyosók szép fehér szőnyeggel voltak borítva, a falakon gobelinek és festmények voltak mindenfelé. A gobelinek közt voltak olyanok is, melyeket én magam varrtam ki. A szolgák feladata volt eredetileg ez, de megkértem, tanítsanak meg. Így hát, rengeteget kézimunkáztam és beszélgettem közbe a szolgálókkal. Sokkal jobban élveztem mint kint rohangászni a hóban és vadat hajkurászni. Ha már a hóban lehettem odakint, szerettem beszívni a friss, hűvös levegőt. Érezni ahogy a bundámon végigsimít a szél. Figyelni a baglyokat, mókusokat és minden más állatot, ahogy nyugodtan élik az életüket. Még az ő halálukat is sajnáltam, pedig én is abból éltem. Persze én is elmentem sokszor a katonákkal, de inkább kötelességtudatból, mintsem szórakozásból. Csak szükségből öltem és azt is kerültem, hacsak lehetett.
Idővel apám megkérdezett a párválasztásról is. Tudtam, hogy csak úgy lehetek királynő, ha férjhez megyek. Én akkor azt feleltem, hogy rábízom. Biztos voltam benne az apám helyesen választ majd. Valójában nem igazán érdekelt a házasság. Bíztam abban is, hogy bármi lesz, meg tudok birkózni minden kihívással. Egyszer még az is eszembe jutott mi lenne, ha ez lenne a béke záloga. De az apám csak annyit felelt, hogy nem fogja feláldozni az egyetlen lánya életét. És tudtam, hogy büszke rám. Valóban szerettem volna, ha a nép jobban élne. Nem voltak vágyaim, csak azt akartam tenni, ami helyes. És nyugodtan akartam élni.
Bekopogtam apámhoz, majd mikor szólt benyitottam. Ő már az asztal mellett állt és mosolygott felém. Gondolom abban a pillanatban ugrott fel, ahogy hallotta a kopogásom. Mindig, amikor én jöttem előre megismerte.
-Jó reggelt, apám!
-Jó reggelt, kincsem! Hogy vagy ma?
-Köszönöm kérdésed, jól. -mosolyogtam, mire ő kitárta karját én pedig szorosan átöleltem. Ilyenkor úgy éreztem senki nem bánthat.
Ősz haja és szakálla igazán jóképűvé tette, nem csodáltam, hogy az anyám is beleszeretett. Szeme sötétebb volt mint az enyém, és bár apa mindig azt mondta az anyámra hasonlítok, mindenki más pedig, hogy inkább rá. Talán, ha ismertem volna az anyámat én is így gondoltam volna. De nem számít.
-A hóvihar hozott ide?
Megörültem a kérdésnek.
-Te is érezted?
Bólintott és az ő szeme is csillogott. A hóvihar csodálatos dolog volt számunkra. Rengetegszer csak álltam a hóviharba, élveztem a körülöttem süvítő szelet és figyeltem a hó hogyan táncol, sokszor hirtelen irányváltásokkal. Emellett sokszor magával ragadott, ahogy mindenkit, aki csak egy kicsit is szeretett táncolni. Néha többen is összegyűltek, hogy így ismerjék meg egymást. És az apám is így találkozott anyámmal. Aki nem mellesleg a tábornok lánya volt. Így apám szabadon elvehette. Mindannyian éreztük, ha hóvihar jött.
Apám végigsimított az arcomon.
-Amikor a hóviharban látlak, pontosan olyan vagy, mint az édesanyád.
-Te is velem jössz? -kérdeztem reménykedve.
-Ma nem lehet. A nagybátyád jön, valami fontos híre van számomra.
-Valami baj van? -kérdeztem aggódva. Őszintén szólva a nagybátyám nem igazán mondanám, hogy kedveltem. Volt valami ijesztő benne. Valami sötét. Csak éreztem, de nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést.
-Úgy néz ki, a szomszédos királyság háborút akar indítani ellenünk. Egy másik királyság kezdeményezésére. Úgyhogy te is legyél nagyon óvatos.
-Mindig az vagyok. -mosolyogtam rá és szorítottam még egyszer magamhoz.
Amikor kiléptem a kastélyból újabb rossz érzés kerített hatalmába. Még láttam a nagybátyám, ahogy róka képében megérkezik a kastélyhoz kíséretével együtt. Így mégis úgy döntöttem gyorsan a erdő felé veszem az irányt és hófehér bundára váltva el is tűntem benne. Nem akartam vele találkozni. Egy idő után lassítottam, majd megálltam. A hóvihar már itt tombolt. Az ég felé emelve arcomat változtam vissza. Kezemet kinyújtottam, hagyva, hogy a hópelyhek egybeolvadjanak a bőrömmel. Majd a hóvihar lecsendesült, de én még sétára indultam.
-Hercegnő! Shaera hercegnő! -futott felém lihegve egy fehér róka.
-Itt vagyok. Mi a baj? -változtam át én is.
-Az apja.. az apját megölték.
Jeges rémület futott át rajtam.
-Menekülnie kell! A lázadók.. -kezdte, de a mondatot nem tudta befejezni. Egy nyíl egyenesen a torkától szegezte a földhöz. Bennem megfagyott a vér, szinte mozdulni se tudtam. A következő pillanatban pedig egy felém száguldó nyílvessző elől ugrottam félre, mely így a lábam elé fúródott.
-Ott van! Kapjuk el!
Bundájuk, hajuk egytől egyig fehér volt. A sajátjaim akartak megölni. Megfordultam és teljes erőmből rohanni kezdtem. Ám nem vettem időben észre a vékony jégréteget, melyet a hó már szinte teljesen befedett. A lábam megcsúszott, a fejemet pedig valószínűleg egy kőbe verhettem, mivel éles fájdalom nyilallt belé, majd homályosan még láttam a fehér árnyakat közeledni felém és egy vörös villanást. Majd a végtelen csend fonta körém nyugtató karjait.
Na itt is lennék a kezdettel, és halleluja a vizsgáim is egyre sürgetőbben közelednek. Gyakorlatilag jön mint a hóvihar. Szóval folyt köv. valamikor remélhetőleg nem soká :) A Shakespearás kezdetet el akartam kerülni mégis olyan lett picit, szóval akinek nem tetszik attól elnézést. Puszii ;)