Az örök nyár és az örök tél birodalma. Egy herceg és egy hercegnő.
Shaera hercegnő, már megtalálta a maga helyét a világában. Odáig van a havas erdőkért, a jégvirágokért, és minden lényért, mely itt él. Ám mindez megváltozik. Menekülni kényszerül és...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Kyel:
Shaerának igaza volt. Megőrültem. De éppen nem érdekelt. Valamiért úgy éreztem, ha nem húzom magamhoz, többet nem lesz esélyem rá. Úgy volt, ahogy mondtam. Csak azt akartam, hogy elfelejtsük mindketten, kik is vagyunk. Tudtam, hogy a kastélyban egyikünknek sem lett volna erre esélye. Csak egy pillanatnyi boldogság kellett. Nem érdekelt hogyan kerültem ide. Vagy miért pont Shaera maradt itt velem. Ezért csak hálát adtam az égnek. Nem tudtam elaludni. Így figyeltem őt, milyen békés, amíg egészen be nem sötétedett. Amikor viszont Shaera szaporábban vette a levegőt, úgy éreztem az én mellkasom is szorítja valami. Gyorsan fényt kellett gyújtanom, mikor megpillantottam a gyertyát. Meggyújtottam és igyekeztem felrázni a lányt, ami egy kissebb ideig nem sikerült. Majd éles fájdalmat éreztem, mintha egy hideg tőrt forgattak volna meg a szívemben. És mikor Shaera azt mondta csak egy álom volt, nem hittem neki. De éreztem, jobb ha nem kérdezek rá. Sajgott mindenem. Lassan a fáradtság is kezdett erőt venni rajtam. Nem akartam, hogy ennek az éjszakának vége legyen. Örökké a karjaimban akartam tartani a hercegnőt. Milyen irónikus, mikor távol kellett volna maradnom tőle...
Korán ébredtem. Shaera most kívülre került és békésen szuszogott. Óvatosan átkaroltam a derekát, mire ő kinyitotta gyönyörű kék szemeit. Azok a szemek túltettek mindenfajta ragyogáson, amit valaha is a Birodalomban láttam.
-Reggel van. -hangja kissé csalódottan csengett. Tudtam, mire célzott. Felkelt, én pedig elengedtem. Beletúrt hosszú ezüstszínű hajába.
-Asgrim még nem ért ide. De azt hiszem nekem szükségem van egy kis levegőre. -jentettem ki.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet kimenni a városba.
-Ugyan. Ilyenkor még mindenki alszik. -keltem fel sokkal óvatosabban, mint előző este.
-Pihenned kellene. -szemében újra megcsillant az aggodalom.
-Talán kellene. De tudod milyen vagyok, ha a fejembe veszek valamit.
Kissé elpirult, én meg elmosolyodtam. Az estére gondolt. Megragadtam most is a kezét. Mindenem fájt, főleg a fejem, de mintha mindez elmúlt volna, mikor megérintettem. Majd az ajtónál kezét a karomra tettem. Az őrök tisztes távolságból követtek minket. Eleinte egyikünk se szólt. Egyikünk sem akart véget vetni annak, ami elkezdődött az éjszaka. Végül én törtem meg a csendet.
-És mi lenne, ha elszöknénk?
-Te is tudod, miért nem lehet.
Szomorúan pillantott rám. Valahogy tudtam, mit fog válaszolni. Már a kezdetektől. Tudtam nem illek hozzá és azt is, hogy a kötelességet fogja választani. Mert azt kellett választania.
-Bocsásd meg, hogy nem tudtam erős lenni. -mondta. Tudtam, hogy az estéről beszél.
-Az én hibám volt. De nem bánom. Így legalább tudom, mit érzel. Bár nem sokat értem el vele. Nem is igazán tudom, mit reméltem.
