Hófehér és Skarlátvörös

Harag és gyengeség

Keran hangja mint valami menydörgés zengte be az üres folyosót.

Rémülten nyitottam ki a szemem. Bár sötét volt tisztán láttam Keran szigorú, míg Kyel dühödt arckifejezését. A szívem nagyot dobbant.

-Nocsak kiket látnak szemeim. -morogta Algeron, megszorítva a karomat. Az ajkamba haraptam, hogy ne szisszenjek fel.

-Csak nem a hercegnőt keresitek?

-Engedd el! -lépett előre Kyel is.

-Ugyan már, mi csak szórakoztunk egy kicsit.

-Messzire mentél, Algeron. Jobban teszed, ha elengeded. -Keran hangja most tárgyilagos volt.

Erre elengedett, ám én még mindig dermedten álltam.

-Kyel, vidd el kérlek Shaerát!

Kyel azonnal megindult. Óvatosan karolt át, mégis összerezzentem az érintésére. Majd egyre sietősebb léptekkel húzott maga után. Mélyeket lélegeztem egészen addig, amíg Kyel be nem húzott a szobámba. Akkor tört fel belőlem igazán a zokogás és képtelen voltam abbahagyni. A herceg szorosan átölelt, mikor pedig eltolni próbáltam csak szorosabban fonta körém karjait.

-Csak azt ne mond, hogy mennem kell. Úgysem hagylak itt. Az a szemét alak pedig megfizet még ezért!

-Nem! Í... Ígérd meg.. hogy nem szólsz róla se a királynak, se másnak.

-Shaera nem hagyom, hogy még egyszer...

-Nem! Kérlek! Bármit megteszek ezért!

Kyel:

Hallgattam. Nem kellett volna magára hagynom. Dühös voltam. Mindenkire, de legfőképp magamra. Ha Keran nem találja meg előbb, én két kezemmel folytottam volna meg a herceget.

Összeszorult a szívem, ahogy a lány a karjaimban zokogott. Az elmúlt napokban egyre közelebb kerültem hozzá. Újra és újra felrémlett, amit Asgrimnek mondtam. Az a távoli ígéret, hogy sosem leszek szerelmes belé. Ám minden nap reggelén ő volt az első gondatom, és mielőtt álomba merültem volna, az utolsó is. Még edzések alatt is ő járt a fejemben. Minden más lett. Apámmal továbbra is voltak összetűzéseink, de egyre inkább megbizonyosodtam, hogy valóban jót akar. A kastély békésebb hely lett számomra. Ám most..

Végigsimítottam a haján. Kezem megakadtak a tűkben, melyekkel felfogta. Hinni akartam hogy egy kicsit az én kedvemért is fogta fel. Végül kezem békén hagyta a hajtűket. Nem voltam jó a vígasztalásban. Nem tudtam, mit mondhatnék.

Úgy tűnt nem is kellett. A zokogás lassan enyhült, de éreztem, hogy az egész teste még mindig pattanásig feszült. Lassan elengedtem. Az agyamban eszeveszetten zakatoltak a gondolatok. Meg kellett tudniuk. Tudni, miféle alak is Algeron. Vállainál fogva eltoltam Shaerát, majd hátat fordítottam neki.

-Sajnálom. -hangom kissé hideg volt. -Meg kell tudniuk.

-Nem. Nem kell.

A düh szétáramlott bennem. Megfordultam, ám belém fagyott minden. Shaera szemei szinte átragyogtak a sötétségen. Nem volt dühös, a könnyeknek pedig már nyoma sem volt. De volt bennük valami, valami fény. Elszakítottam a tekintetem, majd ki akartam nyitni az ajtót, ám a következő pillanatban el is engedtem. Ujjai az enyémre kulcsolódtak.

-Ez továbbra sem csak rólam szól. -hangja halk volt, de határozott. -Mindannyiunkról. A népről és a királyi családról. És rólam is. Nem akarom, hogy az emberek azt higgyék gyenge vagyok.

-Nem vagy gyenge...

-Te így hiszed. De ők nem ismernek.

Egyenesen előre nézett. Szemeiben fellobbant a harag egy pillanatra. Majd ijesztő üresség költözött abba a kék szempárba. És folytatta.

-Küzdöttem, hogy ne lássátok. Régen olyan könnyű volt olyannak mutatnom magam, amilyen nem vagyok. De már nem tudok... -hangja megint elhalt.

Átfutott rajtam egy furcsa érzés. Pont ezt nem akartam. Nem akartam, hogy Shaera így érezzen. Pontosan tudtam milyen így érezni. Csakhogy amíg én hangot adtam és lázadtam, ő csendben tűrt és erős maradt. Valójában én voltam gyenge, mert kimutattam, hogy félek. Átfutott rajtam a felismerés. Megvetettek, mert pontosan tudták, hogy félek. Szabad kezemmel végigsimítottam az arcán és magam felé emeltem.

-Pedig te mindig is erős voltál. Sosem mutattad a félelmeid. Míg én kiáltottam, mint a róka, mely pánikba esett. Te pedig tudtad. Tudtad igaz?

Ajkait összepréselte, de nem szólt. Nem akarta, hogy a büszkeségem darabokra hulljon. Ám így is tudtam a választ. -Csodállak azért, amilyen vagy.

Szeme felém villant, bennem pedig mintha fellobbant volna valami. Már nem féltem. És olyan vágy ébredt bennem, amilyen még sosem. A szívem hevesebben vert, mígnem elhatározásra jutottam. Ujjaim arcáról a tarkójára vándoroltak.

-Shaera én..

-Kyel.. -hangja olyan fájdalmasan csengett, hogy megdermedtem. -El kell menned..

Majd efordult tőlem. Igaza volt. Messzire mentem. Az ajtó felé indultam, de még visszafordultam.

-Nem mondom el. Ígérem. -nem vártam meg a válaszát, csak becsuktam az ajtót magam után.

Céltalanul jártam a folyosókat, melyekben néha még meghallottam a bálteremből felzengő muzsikát. Semmi kedvem nem volt visszamenni. Két őr szembe jött velem így meghagytam, hogy vigyázzanak a hercegnőre, aki visszavonult a lakosztályába. Majd újra egyedül maradtam. A lábam viszont oda vitt, ahol most legszivesebben lettem volna, szinte akaratlanul is. Felkapaszkodtam a tetőre.

Hogy lehettem ennyire ostoba és önző? Csak a saját vágyaim vezéreltek, akárcsak Algeront. Elfelejtettem, ő mit érez. Kezem ökölbe szorult, majd lassan elernyedt. Dühös voltam magamra, de ez megint csak azt juttatta eszembe, hogy gyenge vagyok. Éppen ezért, nem érdemeltem meg őt. Ez pedig egy másik ok lehetett arra, hogy ne szeressen. Hiszen tudta és nem volt szüksége rám.

Felnéztem az égre. Még a csillagok fehér ragyogása is őrá emlékeztetett. Pedig el kellett volna felejtenem. De hogyan is tudtam volna? Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.  Csak hagytam, hogy a szívem égjen fájdalmában...

Hello megint lehet utálni a kihagyás és a rész miatt is. Erre a szünetre már nagyon szükségem volt, mert kezdtem kiégni. Most egyenlőre ehhez a történethez van meg valamennyire fejben, hogy mi hogy lesz a Tenger hívását még halvány gőzöm sincs, mi lesz a folytatása. Majd lesz valahogy😅 Előre jelzem nem tudom mikor lesz rész, mivel elég sűrűek a napjaim nincs sok időm és nem szeretnék ujra kiégni sem. Szóval ennyit a magyarázkodásról pusszantok mindenkit!! Igen, még élek😂