Sziasztok! Először is: nagyon köszönöm a pozitív visszajelzéseiteket; bearanyoztátok vele a napomat!
Nos, így folytatom kicsiny fanficemet :) Már körvonalazódik bennem a sztori folytatása, de majd csak az őszi szünetben kezdek neki igazán a dolgoknak. Addig is itt egy fluff, közvetlen folytatása a 8. fejezetemnek, ahol abbahagytam! Jó olvasást, drága Raziel-palántáim! <3
"Ahogy megcsókolta őt, úgy érezte, hogy végre minden a helyére került.
És elégedetten gondolt arra, hogy végre Miau Ce-Tung is boldog lesz, ha hazaérnek.
Ő is imádja Alecet."
- Úgy látom, minden rendben veletek.
Alec és Magnus egyszerre kapták hátra a fejüket, ennek következtében majdnem hanyatt esve egymás támasztása nélkül. Alec, aki annyira zavarban volt, hogy szinte jelzőtűzként égett a vibráló neonfeliratok derengésétől világított sötét sikátorban, Magnus óvó keze nélkül orral előre billent, mint egy bájos, kertésznadrágos keljfeljancsi kevésbé bájos, de annál mogorvább, rúnatetkós változata.
Természetesen az imént elhangzott mondat nem máshoz tartozott, mint az alamuszi vigyorral hunyorgó szőke harcoshoz, Jace-hez, aki nem kevésbé sunyi pillantással fűszerezve kinyújtotta kezét, és megragadta éppen hasraesni készülő parabataiját.
- Elnézést, hogy kizökkentettelek benneteket, de úgy láttam, Alec arca határozottan zöld volt a levegőhiánytól, Magnus. De aztán persze rájöttem, hogy csak a belőlem áradó tiszta aranyfény tört meg furán rajta. Érdekes, a glóriám és perzselően ragyogó belső énem mindenkit elszínez körülöttem.
Magnus élesen beszívta a levegőt, és az ajka mozgásából Alec arra a következtetésre jutott, hogy szerelme most éppen végtelenig próbál elszámolni, hogy megnyugodjon. Alec azonban ferde vigyorral az arcán fogadott testvére vállába bokszolt.
- Clary megunt téged és kizavart onnan, mert kiégetted a retináját a „perzselően ragyogó belső éneddel"?
Jace arcán végigszaladt a szeméből áradó pajkos fény, majd sértettséget tettetve, a fejét felszegve hátradobta aranyló tincseit, és csak ennyit mondott:
- Nem, Clary igenis értékeli a ragyogó énem. Sőt túlzottan is, és levegőért meg egy szabad percért könyörögve kisasszéztam. A rajongóim tucatjával nyújtják az aláírnivalót... egy tündér nem átallott tőlem egy rúzsfoltos csókot kérni a füzetébe – Magnus magában dörmögött; „Háromszázötvenezer", vette ki Alec a dünnyögésből, és érezte a boszorkánymester gyengéd, melegséget sugárzó ujjait a csuklója köré csavarodni, majd egy hirtelen rántással maga után kezdte vonszolni Alecet.
- Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a Jace-show elkövetkező ötven percét, festettszőke – vetette oda Magnus, majd ráncba szaladt szemöldöke azonnal kisimult, amint az Árnyvadászára nézett – nagyon szeretem a bulikat, de mit szólnál, ha elmennénk innen?
Alec úgy érezte, a felhők között lebeg, amikor mosolyogva válaszolt:
- Persze, menjünk.
Még hallották, ahogy Jace utánuk kiált:
- Természetes szőke vagyok, hányszor mondjam még?!
***
A tetőtéri lakás pontosan ugyanolyan volt, de mégis teljesen más, mint amilyenre az Árnyvadász emlékezett. Teljesen más, hisz Magnus előszeretettel váltogatta a bútorokat, függönyöket, sőt még a párnahuzatokat is, viszont pontosan ugyanúgy töltötte meg Alec orrát az Otthon illata. A kandallóban ropogó vidám tűz is pontosan ugyanazzal a barátságos fénnyel égett, a kanapé végében ugyanúgy ott hevert egy szürke, bolyhos takaró, amit a Boszorkánymester a fáradtan hazaérkező szerelmének készített ki még hónapokkal ezelőtt, hogyha Alecnek már annyi ereje sem volt egy-egy démonvadászattól terhelt napon, hogy az ágyig elhúzza magát és megtépázott idegeit, akkor csak leheveredett ide, és már aludt is, mint a bunda. Ha ezt Magnus észrevette, akkor ő is (állítása szerint szolidaritásból) nagy nehezen arrébb túrta Alec szanaszét heverő darabjait, hogy magának is helyet kreáljon mellette.
Alec teljesen elveszett a gondolataiban. Csak állt ott a küszöbön, és magába itta a látványt, az érzést, hogy az, amit örökké elveszettnek hitt, mégis visszatáncolt hozzá. Az Otthona.
Magnus csak pár percnyi késéssel vette észre, hogy Alec nem követi. Szomorú mosollyal az arcán figyelte a fiú reakcióját, ábrándozó, tágra nyílt nagy kék szemeit, amikben csillagokként égtek a ropogó fahasábok lángjai.
- Alec, jól vagy?
Alec megrázkódott, és viszonozta Magnus mosolyát.
- Persze, csak... úgy örülök, hogy hazaértem.
A hangsúly, ahogyan a fiú kiejtette ezeket a súlyos szavakat, megrengette a Magnus szívében felállított gátak utolsó maradékát is.
- Én is örülök, hogy itt vagy velem. – Alec mosolyával egy egész csarnokot be lehetett volna világítani, Magnus pedig szíves-örömest viszonozta a gesztust - Gyere! Kérsz valamit enni? A partin nem sokat ettél...
- Persze, hogy nem ettem! Rettegtem, hogy a beszélgetésünk hogyan zajlik le, és egy falatot nem ettem azóta, hogy... hm, mióta is? Azt hiszem, tegnap este még ettem egy pirítóst...
Magnus tettetett komolysággal csapta össze a tenyerét, majd elképedt arca elé kapta kezét.
- Nahát, a Nephilimek éheztetik a harcosaikat? Én ezt nem hagyhatom annyiban! Majd felhizlallak, és úgy fogsz kinézni, mint azokon a templomi falfreskókon az angyalok. A lófejed helyett egy pufi focilabdaképű, tehénborjú tekintetű angyalom lesz! A tehénborjú tekinteted meg már gyakorlás nélkül is megy.
Alec úgy kapott az arcához, mintha az imént savat fecskendeztek volna rá, és a vörös legmélyebb árnyalatát is megszégyenítve pirult el.
- Szerinted lófejem van?
- Dehogyis van lófejed, ostoba Nephilim! Ha az lennél, répával tömnélek, meg kockacukorral csalogatnálak haza.
Magnus nevetve odaszökdécselt hozzá, és mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, az orrára koppintott, majd vidáman visszaugrált a kanapéhoz, a róla záporozó tonnányi csillámpor kanyargó örvényként követte minden mozdulatát. Nem is kéne hozzá nyomkövető rúna, ha Magnus elveszne. Csak követni kellene a csillám útját.
- Te viszont úgy nézel ki, mint Pán Péter, miután beleesett egy tündér sminkkészletébe.
- Ugyan, Alexander. Én t-ö-k-é-l-e-t-e-s-e-n nézek ki, mint mindig. A smink csak erősíti az amúgy is isteni kontúrjaimat.
Miközben beszélt, Magnus egy csettintéssel egy kis, kör alakú asztalkát varázsolt a kanapé elé, majd körülményes mozdulatokkal megterített, és, hogy művét megkoronázza, egy tucat gyertyát tett az asztal közepére. Végül valószínűleg megunhatta a mondénként való sürgést-forgást, mert egy csettintéssel meggyújtotta mindet, lekapcsolta a villanyokat, és temérdek finomság jelent meg az asztalon. Magnus elégedetten figyelte az Alec arcára kiülő csodálkozást, majd megfogta a kezét, és az asztalhoz vezette.
- Komolyan, enned kell Alexander. Meg se próbálj ellenkezni.
Alec földöntúli örömről tanúskodó vigyorral az arcán lehuppant az egyik pihepuha, szőrmével lefedett zsámolyra, és a szeméből a hála mindent elsöprő hulláma Magnust végre a teljes boldogság földjére vetette.
Nem mellesleg, Miau Ce-Tung hangosan dorombolva Alec ölébe fészkelte magát, ezzel megnevettetve mindkettejüket, illetve megelevenítve azokat a napokat, amikor végre majd minden nyugodt és békés lesz körülöttük.
Mert végre Otthon voltak.
***
Alec a kandallóban hullámzó, vörösen égő lángokat bámulta, bár közben érezte, hogy egyre inkább elnehezül a szeme. Ezt nemcsak a fáradtságnak vagy a késői órának lehetett betudni, hanem Magnus hajában matató ujjai és az általa dúdolt lágy, ismeretlen dallam is hozzájárult ehhez az érzéshez.
A Boszorkánymester hangja nagyon kellemes volt, selymes, mint az arcot simogató szellő, édes, mint az aranylóan csillogó méz. Csak hümmögött, szöveg nem társult hozzá, de Alec érezte, hogy ez a dal nagyon fontos lehetett a férfinek. Magnus tekintete valahová az erkélye felé tévedt, de gondolatai valószínűleg még sokkal messzebbre nyúltak. Alec még egy pár másodpercig csendben figyelte a Magnus szemében megbújó apró csillagokat, majd halkan megszólalt.
- Mi ez a dal, amit dúdolsz? Nagyon szép.
Magnus felriadt gondolataiból, majd lenézett az ölében heverő fiúra.
- Ez a dal nagyon-nagyon régen nem hallatta magát – válaszolta ugyanazon a selymes hangon, amin az imént énekelt – és most úgy döntöttem, megosztom veled.
Alec hallgatott, csak a halvány mosolya utalt arra, hogy felfogta, amit Magnus mondott neki.
- Anyám énekelte ezt nekem, amikor még kicsi voltam – folytatta, elnézve a fiú feje mellett, a szőnyeget mustrálva – akkor, amikor még nem tudta, miféle vagyok.
- Magnus – szakította félbe Alec suttogva – nem vagy...
- Tudom. Nem vagyok szörnyeteg. Ezt csupán tényként közöltem – bár úgy tűnt, a Boszorkánymester nem száz százalékban hisz abban, amit az imént mondott.
- Van szövege?
- Nem tudom. Mindig csak dúdolt. Lehet, csak a dallamra emlékezett, és az nagyon tetszett neki.
Alecnek feltűnt, hogy Magnus már nem viselt álcát, arany-zöld macskaszemei apró drágakövekként ragyogtak a tűz fényében. Alec társaságában Magnus hajlamos volt „elfeledkezni" arról, hogy a legtöbb embernek nem tetszik az, amit a szemében lát.
De Alec más. Ő gyönyörűnek találta őket, és Magnus tudta, hogy a fiú komolyan is gondolta.
Alec szeme lassan lecsukódott, és a régen érzett biztonságérzet már teljesen eluralkodott teste minden egyes porcikájában.
- Nagyon fáradt vagyok...
- Aludj, drága Nephilimem.
Magnus végigsimított Alec homlokán – de mire ismét a fiú hollófekete tincseivel játszott, addigra Alec már aludt. Magnus mosolyogva dúdolta tovább, újra és újra a régen énekelt, ősi dalt, miközben a múlt kísértetei végre eltűntek a boldog jelen árnyékában.