Ridley:
-Gyere be!-kiáltottam az ajtókopogásra reagálva,mire Candy óvatosan belépett a szobába,majd mellém állt az ablakhoz egyik kezét a vállamra helyezve.
-Az öreg megadta a raktár pontos címét,már csak arra várunk,hogy beleegyezz és Tommal elmegyünk felderíteni mi folyik ott pontosan.-szólt pár pillanattal később,mire felé fordultam,majd vissza az ablakhoz.
-Leesett az első hó.-állapítottam meg folyamatosan a kinti tájra révedve.
-Ja. Meg fogunk fagyni.-fintorgott.
-Olyan szép fehér. Olyan tiszta.-méláztam el-Még ez is őrá emlékeztet.
-Sajnálom. Őszintén.-fordult felém teljesen-Nem kellett volna,hogy megcsókoljalak..-suttogta lehunyt szemekkel-Sajnálom.
-Már mindegy. Így a legjobb. Legalább nincs veszélyben most,hogy nem tudják hírbe hozni velem.
-Hiányzik?
-Minden egyes pillanatban.-néztem Candy smaragdzöld szemeibe sóhajtva-Veled megyek. Tomnak túl veszélyes lenne. Te és én megyünk.
-Rendben. Csak szólj mikor és indulhatunk is.
-Menjünk most. Úgyis sötétedik már. Tökéletes időzítés.-fordultam vissza az ablakhoz.
-Átöltözöm.-mondta,majd elhagyta a szobát. Egy darabig még figyeltem az egyre hulló hópelyheket,majd elkezdtem én is tetőtől talpig feketébe burkolózni.
-Én kész vagyok.-jött vissza kb 20 perccel később és megállt a szobaajtóban.
-Én is,csak még ezt elrakom.-azzal felcsatoltam az utolsó tőrt a lábszáramra,majd elindultam a garázsba és a fekete Audi felé vettem az irányt.
-Vezessek én?-állt meg Candy tétovázva az autó előtt. Mióta szakítottam Laurennel a csók miatt,a kapcsolatunk már fele olyan bizalmas sincs,mint előtte volt. Én diszkréten haldoklom Lauren hiánya miatt,Candy pedig igyekszik folyamatosan a kedvemben járni,hogy jóvá tegye a bűnét,ami bár fáj bevallani,de igazából mindkettőnk hibája volt.
-Vezess.-dobtam át neki a slusszkulcsot,majd bevágtam magam az utasülésre. Az úton egyikünk sem szólt egy szót sem. Mindketten teljesen elmerültünk a gondolatainkban. Az én agyam természetesen Laurenen járt. Már egy hónapja,hogy nem hallottam felőle semmit. Az egyetlen dolog,ami útat mutat hozzá,az a kis titkos telefon,amit még a New Yorki útam előtt adtam neki. A beleépített nyomkövető miatt pontosan követni tudom mikor merre jár. Legtöbbször a könyvtárba megy,a suliba és haza. Ez minden,amit tudok róla.
-Jól van.-zökkentett ki gondolatmenetemből Candy hangja.
-Ki?-kérdeztem vissza reflexből.
-Lauren. Jól van. A minap láttam a városban,mikor épp ügyet intéztem. Követtem hazaáig. Látszólag jól van,bár olyan mint egy kísértet. Folyamatosan a kis gombos telefont szorongatja bármerre megy,éjjel pedig rémálmai vannak,amikből sírva riad fel.
-Angyalom.-suttogtam meggyötörten,majd könnyes szemekkel Candy felé fordultam-Köszönöm.
-Nem tesz semmit.-bólintott,majd leparkolt egy külvárosi háztömb mellett.
-Tulajdonképpen milyen raktár is ez,ahova most készülünk?-kérdeztem a kihalt útat pásztázva.
-A raktár,ahol Carl a zombiseregét szállásolja el. Az ott-mutatott egy romos állapotban lévő háztömbre-Az lesz az.
-Pfu-sóhajtottam egy nagyot-Akkor most,vagy soha.-húztam a fejembe a kapucnimat,majd a fegyverem élesítva kiszálltam az autóból. Candy csendesen jött a hátam mögött folyamatosan a házakat figyelve. A raktár oldalán volt egy tűzlépcső,ami egész a tetején lévő ablakig vezetett,így arra felé vettem az irányt.
-Olyan nagy a csend. Szinte fülsüketítő. Nem tetszik ez nekem.-suttogta Candy mögöttem lépcsőzve,majd fegyverét körbevezette a tájon.
-Nekem se,de már nincs visszaút.-léptem le a tűzlépcsőről a tetejére érkezve,majd óvatosan az ablak mellé lopóztam.
-Jézus ereje.-Candy szinte felsikkantott a benti látványtól. Bevallom én is igencsak sokkolódtam. Emberszerű torzszülöttek százai voltak bent,mind vigyázban állva. Ágyak hosszú kígyózó sorai futottak végig az egész raktáron.
-Zombi hadsereg,a szó legszorosabb értelmében.-mondtam folyamatosan bámulva őket. A testük teljesen el volt deformálódva,a koponyájuk főleg. Mintha nem is emberek lettek volna már.
-Valamire várnak.-suttogta Candy kikerekedett szemekkel bámulva ezeket a lényeket.
-Vagy valakire.-mutattam egy fehér köpenyes,orvosnak kinéző pasasra,aki egy hatalmas injekciós tűvel járta végig egyesével őket,mindegyikükbe valami lilán világító anyagot fecskendezve.
-Lövök pár képet,aztán húzzunk innen a bús fenébe. Ettől a látványtól felfordult a gyomrom és tuti rémálmaim lesznek.-kapta elő a fényképezőgépet,majd pár kattintás után visszahelyezte az övtáskájába.
-Szörnyeteget csinált több száz hétköznapi emberből az apám.-ejtettem ki maró gúnnyal és megvetéssel az apa szót.
-Menjünk innen. Én esküszöm félek.-fordult Candy a tűzlépcső irányába,majd elindult le rajta én pedig utána.
-Állj meg.-rántottam vissza az egyik konténer takarásába,mikor neszt hallottam,majd a fegyverem magam előtt tartva kiléptem onnan. A raktárajtón az egyik olyan szörnyeteg lépett ki,majd beleszagolt a levegőbe és egyenesen ránk szegezte lilán égő tekintetét. Hirtelen leblokkoltam annyira megijesztett a látvány,majd megragadtam a mellettem úgyszintén sokkban álló lány karját és futni kezdtem az autó felé,Candyt folyamatosan magam előtt tolva. A lény azonnal a nyomunkba iramodott és hatalmas sebességgel ért útol minket. Egy rántást éreztem a jobb vállamon,majd szemben találtam magam ezzel a micsodával. Szerencsére Candy gyorsabb volt,mint én és egy golyót eresztett a szemei közé,amitől az hirtelen megtántorodott,ezt az alkalmat kihasználva pedig azonnal tovább futottunk az kocsihoz. Épp az ajtót vágtam be magam után,amikor a torzszülött újra nekiiramodott és rávetődött a szélvédőre.
-Candy!!! Candy,nyomd a gázt!-kiáltottam kétségbe esve,mire a lány teljes erejével a gázpedálra lépett. A lény továbbra is a szélvédőbe kapaszkodva vicsorított rám hatalmas,éles fogaival,majd egyik kezével betörte az üveget és ki akart rántani a helyemről. Még épp időben sikerült a fegyverem után kapnom és mégegy golyót ereszteni a szemei közé,így lezuhant a szélvédőnkről,mi pedig áthajtottunk rajta. Hátrafordulva láttam,hogy felállt,azonban most nem indult utánunk,hanem vigyázba vágta magát az út közepén.
-Valami megállította.-szólt Candy reszkető hangon,miközben egyre erőteljesebben nyomta a gázt.
-Vagy valaki. Szerintem tudták,hogy jövünk és vártak ránk.-ereszkedtem vissza a helyemre,majd a teljesen sokkos állapotban lévő lány felé fordultam.
Lauren:
-Ridley! Ridley,várj már meg!-futottam az előttem lépkedő lány után a tisztásunk magas füvében,azonban ő,mint aki csak meg sem hallja ment tovább egyenesen a fűzfa irányába. A fa elé érve végre megfordult és megvetéssel teli fekete szemeivel az enyéimbe nézett.
-Mit akarsz?-kérdezte cseppet sem barátságosan.
-Rid,szeretlek. Kérlek,Ridley! Én vagyok az,Lauren.-könyörögtem neki könnyes szemekkel.
-Pontosan tudom ki vagy. Csak azt nem értem egy magadfajta lány mit akar tőlem?-húzta fel az egyik szemöldökét,ahogy szokta-Elhitted,hogy bármikor is szerettelek? Ugyan. Csak a mesékben szeret bele a királylány a csúf koldusba.-billentette oldalra a fejét,hangja pedig tele volt maró gúnnyal és szánalommal.
-De,de Ridley.. Nem teheted ezt.-mondtam elfuló hangon-Én szeretlek téged. Hallod?! Szeretlek!
-Késő Angyalka.-jelent meg Ridley mellett állva Candy-Ridley az enyém. Mindig is az enyém volt és mindig is az enyém lesz. Te tényleg elhitted,hogy szeret téged?-nevettek fel hirtelen mindketten,majd Candy Ridley arcát maga felé fordítva megcsókolta őt.
-Ridley,ne! Ne! Ne!
-Ne!-ültem fel sírva az ágyamban. Pólóm szorosan tapadt izzadt hátamra,a könnyeim pedig csak egyre folytak és folytak. Már egy hónapja,hogy minden egyes éjjel ugyanazt álmodom,majd üvöltve felriadok az éjszaka közepén és sírni kezdek. Eleinte anyuék pánikolva futottak a szobámba azonnal,de lassan már kezdenek hozzászokni. Az éjjeli szekrényemen álló vizespalackért nyúltam,majd ivás közben ránéztem a vekkeremre is. Hajnali öt óra. Tudtam,hogy már úgysem tudok majd visszaaludni,így lekaptam magamról az izzadt ruháim és a fürdőszoba felé vettem az irányt,hogy a zuhany alatt sikerüljön kimosnom a fejemből az álmot,ami legtöbbször kisebb-nagyobb sikerrel,de összejön. A tusból kilépve konstatáltam,hogy még mindig csak háromnegyed hat van,így végső tétlenségemben visszafeküdtem és előkotortam a Ridleytól kapott kis gombos telefonom,majd bekapcsoltam és azt szorongatva elmerültem a gondolataimban. Iszonyatos érzés,hogy nincs mellettem. Akárhányszor az ablakra nézek várom,hogy feltűnjön ott. A házból kilépve rendszerint elsírom magam,ahogy elképzelem,hogy ott áll szürke porchejával,aminek az oldalának lazán támaszkodva,fejét oldalra billentve vár engem,majd mosolyogva a kezei közé zár és hosszasan megcsókol. De persze ezek csak a képzeleteim szüleményei. Egy hónapja már,hogy nem áll ott és valószínüleg már soha nem is fog. Könnyeim letörölgetve erőt vettem magamon,majd átöltöztem és lementem a konyhába.
-Jó reggelt kincsem.-nézett fel apu mosolyogva az újságjából,mire hümmögtem egyet,majd kitöltöttem magamnak egy pohár cappucinót.
-Jó reggelt kislányom.-lépett mellém anyu,majd gyengéden megsimogatta az arcom-Reggelizz.
-Nem vagyok éhes.-suttogtam,majd visszatértem a bögrém bámulásához.
-Megint napok óta nem eszel. El fogsz ájulni,mint legutóbb.-emlékeztetett a múltkori ájulásomra,amikor napokig nem ettem és kórházba kerültem. Elhúztam a számat,majd a hűtőhöz lépve kikaptam egy szelet csokit és magamba tuszkoltam. Majdcsak visszahánytam,de igyekeztem magamban tartani,hogy ne hozzam anyuékra a frászt. Eddig még csendben tűrték,hogy kiszenvedjem magam,azt gondolva,hogy úgysem tart ez az állapot tovább pár napnál,de most hogy egyre jobban elhúzódik,kezdenek megijedni. Pszichológushoz is el akartak rántgatni,de azt sikerült megúsznom annyival,hogy pár napig rendesen ettem.
-Ma elmegyek a könyvtárba.-köszörültem meg a torkom,hogy elő tudjam hívni a hangom,ami nem ment olyan könnyen.
-Elvigyelek?-ajánlkozott azonnal anyu,de nemlegesen megráztam a fejem-Arra gondoltam,hogy elugorhatnánk ma igazán egy kis csajos napot tartani,mit szólsz? Vinnénk Jesset is. Bekapnánk valamit,majd shoppingolnánk egy jót,mint régen.-mondta bizakodva,de újfent csak egy fejrázást kapott válaszul.
-Kicsim.-szólt apa,mire feléfordultam-Aggódunk. Ez már nem normális. Ridley elment és nem fog visszajönni. El kell engedned és továbblépni.-mondta szomorúan,anyu pedig könnyes szemekkel tekintett felém,karját átlendítve a vállamon.
Pár percig mind hallgattunk. Az imént elhangzottakat próbáltam megemészteni magam elé meredve. Tudtam,hogy minden szó igaz volt,de így kimondva sokkal jobban fájt. Nem jön vissza. Soha már. Egy pillanatra összeszorult a mellkasom,majd sírva a földre rogytam.
-Tudom. Tudom,hogy nem jön vissza.-zokogtam fel,majd azután képszakadás. Hallottam anyuék hangos kiáltozásait,de minden szó összemosódott. Csak arra tudtam gondolni,hogy Ridley elhagyott. Rettenetesen fájt. Alig kaptam levegőt,a mellkasom pedig majd szétszakadt. A karommal próbáltam körülöleni magam,mint aki attól fél,hogy pár pillanat múlva darabokra hullik. Nem tudom meddig sírhattam így,de a következő,amire felkaptam a fejem,az Jesse berohanása volt a házba.
-Lolom.-szorított azonnal a mellkasára mellettem guggolva-Shhh. Én egyetlen Lolom.-búgott a fülembe,egyik kezével a hátam simogatva,mire csillapodni kezdett a sírásom és fel tudtam emelni a fejem.
-Nem fog visszajönni.-néztem aggodalomtól csillogó szemeibe. Szomorúan megrázta a fejét,majd az arcom kezdte cirógatni-Nem jön.
-Kicsim.-guggolt mellém anyu is.
-Tudom. Csak.-akadtam meg egy pillanatra-Csak adjatok még egy kis időt. Adjatok időt arra,hogy elfelejtsem.-suttogtam magam elé. Fájt kimondani,de tudtam,hogy igazuk van. El kell őt felejtenem és továbblépni,ahogy valószínűleg ő is tette.
-Annyi időt kapsz,amennyire csak szükséged van. Mi mind melletted vagyunk és segítünk neked.
Bólintottam,majd felálltam a konyhapadlóról és az iskolatáskámért nyúltam. Futólag megöleltem még anyuékat,majd szinte kirohantam a házból. Úgy éreztem nem tudok tovább bent maradni és elviselni az aggodalommal és sajnálattal teli pillantásuk magamon. A felhajtón egy pillanatra megtorpantam,mintha csak várnék valakire,majd megráztam a fejem és bevágtam magam Jesse kocsijába. Ő még beszélgetett valamit anyuékkal,majd végül ő is beült mellém és végre valahára elindultunk. Minnél távolabb kerültünk a háztól,annál jobban kezdtem megnyugodni. Az üresség,amit éreztem lebénított,ahogy átjárta az egész testem és nem hagyott megszólalni. Nem is volt mit mondanom,ahogy Jessenek sem. Néma csendben utaztunk,bár néha felém pillantgatott,hogy egyben vagyok e még. A suli elé érve jobbra-balra kapkodtam a fejem a parkolóban,de persze mindhiába. Akit kerestem,az nem volt ott. Zack sétált a furgonhoz,majd hosszas csókot váltott Jessevel. Nem tudtam odanézni. Fájt látni őket együtt,mert ez csak eszembe juttatta,hogy Ridley nincs mellettem. Nem csókol meg. Nem ölel át. Nem mosolyog rám azzal az idegesítő és szexi félmosolyával,ahogy szokott.
-Hello csajszi!-köszöntött Zack engem is vidáman,majd mikor kiszálltam a kocsiból meg is ölelt,ahogy azt minden reggel teszi,mióta szakítottam Ridleyval és haldoklom.
-Szia Zack.-erőltettem magamra egy halvány mosolyt.
-Miújság? Jól nézel ki.-mondta kedvesen,bár tudom,hogy hazudott. A hajam össze-vissza állt,így csak lazán felfogtam,a szemeim pedig vörösek és puffadtak voltak a rengeteg sírástól és nemalvástól.
-Meg vagyok,köszönöm. De én most bemegyek. Fázom.-pillantottam Jesse felé,aki aprót bólintott,majd elindultam.
-Nemsokára utánad megyek.-kiáltotta utánam.
A biológia terembe felérve csak levágtam magam a helyemre,majd a kis telefonnal a kezemben elvesztem a gondolataimban. Az sem tűnt fel,mikor Jesse bejött és leült mellém Ridley helyére. A szemem sarkából odasandítottam és szinte láttam magam előtt,hogy Rid ül ott a virtuális kis cukrászdáját rendezgetve,majd felpillant rám,elmosolyodik és az ujjainkat összekulcsolva megcsókol. Az emlékkép hatására a torkom újra összeszorult,ezért megráztam a fejem és a terembe belépő edzőt kezdtem figyelni,aki hangos sípszóval jelezte,hogy álljunk fel,majd jelentés után visszaülhettünk. Kb 5 perc telhetett el az órából,mikor valaki kopogott a terem ajtón. Hirtelen a szívem a torkomba ugrott,ahogy lassan kinyílt az ajtó. Titkon reméltem,hogy Ridley lép majd be rajta,de nem. Rezzenéstelen arccal néztem a fiatal,szemüveges,pattanásos fiút,aki azzal a lendülette,ahogy belépett elvágódott a küszöbön. Máskor valószínüleg én is az osztállyal együtt röhögök rajta,de most csak idegesen dobolva a padomon vártam,hogy mit akar.
-Micsoda akrobatikus mutatvány szemtanúi voltunk az imént,gratulálok hozzá.-mondta gúnyosan az edző,mire az osztály újra felröhögött,a srác feje pedig paradicsom színűre váltott zavarában-Mondjad,minek köszönhetjük a látogatásod.
-Én..én..én.-dadogott össze-vissza.
-Te..te..te.-ismételte az edző,erre mégnagyobb lett a röhögés. Szegény srác,ahogy állt ott lefőve teljesen,egy pillanatra megesett rajta a szívem és bíztatóan tekintettem félelemtől csillogó szemeibe.
-Mr. Lu..lu..luckas küldö..tt ,ho..hogy.
-Még az éven megtudjuk,mit szeretne az igazgazó úr? Órát tartanék.-szakította félbe az edző ingerülten,a srác pedig megtörölgette izzadt homlokát,majd szemüvegét megigazítva újra nekilendült.
-Lauren Parnellért kü..kü..küldtek fe..fel.-nézett rám,bennem pedig megállt az ütő. Az igazgató velem akar beszélni? Dehát miről? Az agyam azonnal kattogni kezdett,hogy vajon mi a fenét csinálhattam,de nem jutott az ég világon semmi eszembe,így csak az edzőre néztem,aki úgyszintén meglepődött.
-Rendben. Akkor Mrs. Parnell lefárad az igazgatói irodába azonnal ezzel a rakás szerencsétlenséggel.-utasított én pedig felálltam és a srác után mentem,aki újfent átzuhant a küszöbön,mikor kifelé mentünk. Még hallottam a bentől kiszűrődő röhögést,meg az edző hangját,ahogy sóhajtva közli,hogy ide minden analfabétát felvesznek. Segítettem felállni a srácnak,aki hálásan mosolygott rám,majd elindultunk az iroda felé. A gyomrom egyre jobban remegett az idegtől,ahogy az iroda közelébe értünk.
-Sok sikert kívánok.-mosolygott rám bíztatóan a fiú az iroda ajtaja előtt állva,majd szemüvegét megigazítva elindult az órájára.
-Szervusz Lauren!-köszöntött mosolyogva Mrs. Porter-Fáradj be. Az igazgató úr mindjárt fogad.-intett az egyik szék felé,majd visszaült az asztalához és keretes szemüvege mögül figyelt engem.
-Bajban vagyok Mrs. Porter?-kérdeztem remegő hangon,mire elnevette magát.
-Jaj de elsápadtunk kincsem!-kacagott tovább-Dehogy vagy. Csak beszélgetni szeretne veled Mr. Luckas.
-Gyere csak be Lauren drága!-kiáltott ki Mr. Luckas az irodájából,mire felálltam,majd remegő lábakkal besétáltam-Ülj csak le.-intett,majd visszaült hatalmas tölgyfa asztala mögé.
-Köszönöm.-ültem le,majd félve felé tekintettem. Nem látszott mérgesnek,úgyhogy megnyugodtam egy kicsit és türelmetlenül vártam,hogy végre befejezze a papírhalmok rendezését az asztalon,majd rám figyeljen.
-Nem vagy bajban,ne izgulj.-tette arrébb az utolsó halmot is-Ridley Grey miatt hívtalak be. Az ifjú hölgy lassan egy hónapja felszívódott a családjával együtt és azt szerettem volna megtudakolni,tudsz e esetleg róla valamit. Úgy tudom,hogy.. Khm-köszörülte meg a torkát-Nos,meglehetősen szoros kapcsolat van köztetek.
-Én..Öhm..Fogalmam sincs mi lehet vele,vagy hogy hol lehet. Szakítottunk.-néztem fel könnyes szemekkel.
-Oh,sajnálom. Erről igazán nem tudtam. Ne haragudj.-szabadkozott zavartan.
-Semmi gond igazgató úr.-törölgettem meg könnyes szemeim-Elmehetek?
-Természetesen. Mégegyszer elnézésedet kérem és sajnálom,ami történt.-mondta szomorúan,mire bólintottam egyet,majd kimentem.
-Minden rendben?-emelkedett fel helyeről Mrs. Porter az érkezésemre,könnyes szemeim látva pedig azonnal aggódni kezdett.
-Persze. Semmi baj Mrs. Porter. Köszönöm. További szép napot.-hadartam,majd megeresztettem egy halvány mosolyt és kiléptem a titkárság ajtaján. Nem éreztem magam késznek ahhoz,hogy visszamenjek órára,így az udvar felé vettem az irányt és felültem a pálya melletti lelátóra,ahol útjára eresztettem a bent tartogatott könnyeim.
Ridley:
-Te tudtál aludni?-kérdezte Candy,miközben egy bögre cappucinot nyomott a kezembe,majd visszatért a kivetítő beállításához,hogy megmutassa a többieknek a tegnap este lőtt képeket.
-Egy jóideje már fogalmam sincs,mit jelent az a szó,hogy aludni.-motyogtam az orrom alatt-Köszönöm.-emeltem meg a bögrém,majd ledobtam magam a kanapéra a többiek közé.
-Jó reggelt kicsim!-mosolygott rám Natalie,majd átkarolta a vállam.
-Jobb nem is lehetne-dünnyögtem,majd tekintetem az első kivetített képre szegeztem,ami az egyik szörnyet ábrázolta egészen közelről.
-Ez szörnyűbb,mint ahogy elképzeltem.-sóhajtott az öreg a másik oldalamról.
-Mi a rák?-kerekedtek ki Tom szemei is a képeket látva.
-Az egyik megtámadott minket az éjjel. Brutális. És hiába lőttük fejen kétszer is,nem halt meg,csupán megtántorodott.-fordult felénk Candy.
-Egyre tökéletesebb és hatásosabb a szer ezekszerint.-rázta az öreg gondterhelten a fejét.
-Tudták,hogy menni fogunk.-fordultam felé-Carl tudta,hogy megyek.
-Mindenbizonnyal.-bólintott egyetértően.
-Többet nem mehettek oda! Gyerekek vagytok még. Túl veszélyes. És ha bajod esett volna?-akadt ki teljesen Natalie-Mi a fenéért nem tudtam erről Ridley?
-Ridley az én parancsomra ment lányom.-szólt közbe az öreg.
-Micsoda?! Apa! És ha baja esik? Vagy az a lény megöli? Hogy tehetted ki ekkora veszélynek?!-kiabált kikelve magából Natalie,mire a kezem a vállára helyeztem.
-De nem esett. Itt vagyok. Nyugodj meg.-próbáltam nyugtatni kevés sikerrel.
-De eshetett volna! Az istenért apa,mondj már valamit!-ugrott fel a kanapéról.
-Tudtam,hogy nem fog baja esni. Bármekkor szörnyeteg is Carl,a saját vérét nem fogja bántani. Csak ráijesztett,hogy ne merészkedjen többet oda.
-Az apám,aki emberek százaiból csinált szörnyeteget. Nagyszerű. Majd beírom az önéletrajzomba.-fintorogtam,majd felálltam és visszamentem a szobámba.
Lauren:
-Mit akart az igazgató?-ült mellém Jesse,mikor megtalált a lelátón-Bajban vagy?
-Ridley eltűnéséről akart beszélni.-mondtam magam elé.
-Oh..-biggyesztette le a száját,majd átkarolta a vállam.
A nap további részében nem tudtam szólni egy szót sem. A gombóc a torkomban nem engedte,hogy bármit is mondjak. Csak szótlanul álltam,ahogy a folyosókon mindenki megbámul az igazgatós történet miatt. Kicsi gimnázium,már első óra végére tudta mindenki,hogy bent jártam nála. Olyan sztorikat is hallottam vissza,hogy felgyújtottam az udvaron lévő kukákat,sőt a pletykák szerint még verekedtem is,ami miatt kicsaptak.
-Hagyd őket.-veregette meg Jesse a vállam utolsó óra után a kapun kilépve-Majd abbahagyják.
-Legalább most híres vagyok. Végülis,a 15 perc hírnév mindenkinek jár,nem?-nevettem fel szarkasztikusan,majd beültem Jesse furgonjába.
-Hey kislány! Beverjem a képüket?-hajolt be Zack az ablakomon.
-Hagyd.-nevettem fel a beszólásán-De köszönöm.
-Jó volt nevetni hallani csajszi.-kacsintott rám mosolyogva,majd adott egy utolsó csókot Jessenek és elment.
-Átmenjünk hozzám? Nézhetnénk valami filmet. Úgyis megakartam nézni A sötét ötven árnyalatát,de Zacket az istenért sem tudom rávenni.-sóhajtott Jesse nevetve.
-Kösz,de azt hiszem én is kihagyom azt a romantikától csöpögő pornófilmet.-ráztam meg mosolyogva a fejem-Elvinnél a könyvtárba?
-Fuj. Hogy lehetsz ennyire könyvmoly?-kérdezte undorodva,majd sebességbe tette a kocsit és elindultunk. A könyvtárhoz érve egy pillanatra felém fordult. Láttam rajta,hogy mondani készül valamit,úgyhogy vártam még egy kicsit és ránéztem-Jobban vagy?-kérdezte végül óvatosan.
-Jobban kell lennem. Nem várhatok életem végéig rá,miközben tudom,hogy nem fog visszajönni. Meg kell adnom magamnak az esélyt a továbblépésre,bármennyire is fáj.-mondtam halkan,mire bólintott.
-Jó volt végre nevetni hallani.-szorított magához-Érted is jöjjek majd?
-Nem kell,köszönöm. Majd fogok egy taxit.-nyúltam az ajtókilincsért,majd még utoljára visszaintegettem és bementem a könyvtárba. Megcsináltam a házijaim gyorsan,majd vettem ki pár könyvet és igyekeztem,hogy még sötétedés előtt haza tudjak érni. Az épületből kilépve azonban furcsa érzés fogott el,mintha valaki figyelne engem. Szememmel végigpásztáztam az üres utcát,majd nem tudom milyen meggondolásból elővettem a titkos telefont és írtam egy üzenetet Ridleynak,hogy bajban vagyok és visszasüllyesztettem a kabátzsebem legmélyére a kis készüléket. Ez volt az utolsó amit tehettem,mert egy pillanattal később két alak símaszkban megtámadott,majd egy zsákot húztak a fejembe és betuszkoltak egy autóba.
Ez az utolsó emlékképem,utána sötét minden. Mikor újra magamhoz tértem már egy istálló szerű épületben voltam kikötözve egy székhez.
-Nicsak,az Angyalka felébredt.-szólt gúnyosan a két pasas egyike,majd levette a számról a kötést-Ordíts nyugodtan,úgysem hall meg senki.-súgta a fülembe,meleg lehelletétől és közelségétől pedig kirázott a hideg.
-Mit akarnak tőlem?-kérdeztem a félelem legkisebb jelét sem mutatva.
-Hű. Nem is félsz a két csúnya bácsitól,akik elraboltak?-szólt most a másik.
-Mióta az ok,amiért éltem semmivé lett,azóta nem félek semmitől. Főleg nem a haláltól.-mosolyodtam el gúnyosan.
-Pedig kéne.-szólt megint az előző ingerülten.
-Mit akarnak tőlem?!-válaszoltam ugyanolyan ingerülten,mint ő.
-Ráijeszteni a kis barátnődre.-mondta a kék inget viselő,a másiknak a vállára téve a kezét.
-Az nem fog menni,mivel elhagyott engem és fogalmam sincs hol lehet.
-Ez igazán nagy kár.-simított végig tőrével az állkapcsom vonalán-Ezesetben kénytelenek leszünk megölni,mivel nem vagy a hasznunkra sajnos. De mit szólnál,ha előtte elszórakoznánk egy kicsit?-búgta,majd levágta rólam a pólóm.
-Vegye le rólam a kezét!-üvöltöttem remegő hangon,majd sírni kezdtem.
-Na mi van Angyalka? Csak nem félsz?-röhögött az arcomba,majd elvágta a melltartóm pántjait is.
Már épp lehunytam volna a szemem beletörődve a sorsomba és reménykedtem,hogy minnél haramabb végez velem,mikor kicsapódott az istálló ajtaja és Ridley lépett be rajta nyomában Tommal,Candyvel és Natalieval.
-Azonnal ereszd el!-üvöltötte,majd gondolkodás nélkül rálőtt a támadómra,akinek vére beborította a testem. Sokkoltan néztem az eseményeket magam körül. A támadóim lelőtték,de az egyetlen dolog amire koncentrálni tudtam az a könnyes szemekkel felém lépkedő Ridley volt. Azonnal eloldozott,rámadta fekete bőrdzsekijét,majd teljes erejével magához szorított.
-Angyalom.-suttogta a fülembe sírva. Pár pillanatig csak tétlenül álltam,kezeim magam mellett lógatva. Egyszerűen nem hittem el,hogy ő az. Majd végül zokogva visszaöleltem és úgy szorítottam,ahogy csak tudtam,arcom a nyakhajlatába fúrva-Többet nem engedlek el.-búgta a fülembe,hangjától pedig elárasztotta a testem a nyugalom és a béke. Egy pillanatig sem gondolkodva ragadtam meg az arcát,majd ott a káosz közepén egy hónap után ajkaink végre újra utalt találtak egymáshoz.