Angyalom[határozatlan időre szünetre vonul]

3.rész

Lauren:

Hazaérve egyenesen a szobámba rohantam. Még anyuéknak sem köszöntem. Túl feldúlt voltam ahhoz,hogy bármi értelmeset is mondhassak nekik.

-Még hogy nem tudja lemondani!-puffogtam magamban és idegességemben a falhoz vágtam a táskám-Meg hogy a Pokoltanya nem nekem való hely,mi? És mi az,hogy Angyalom?-kiabáltam még mindig,majd végigdőltem az ágyamon,becsuktam a szemem és mély lélegzeteket vettem,hogy megnyugodjak. Ki ő,hogy felidegesítsem rajta magam? Felálltam és a táskámhoz léptem,hogy kivegyem belőle a cetlit amire a számát írta. A hátulján valóban rajta volt a Pokoltanya pontos címe.

-Majd megmutatom én neki,kinek nem való az a hely.-gondoltam. Odamentem a szekrényemhez és egy darabig tanácstalanul pásztáztam a ruháimat. Még sosem voltam ilyen helyen,azt sem tudtam mit vegyek fel. Végül úgy döntöttem úgyis csak azért megyek,hogy megcsináljam a beadandót és már ott sem vagyok. Kiválasztottam egy egyszerű farmert és egy krém színű pulóvert. Mikor ezzel végeztem leszaladtam a konyhába,meglepetésemre azonban sem anyu sem apu nem volt ott. Az asztalon találtam egy rövidke üzenetet melyben leírják,hogy üzleti útra kellett menniük,két nap és itthon lesznek. Remek,így legalább egyszerűbb lesz este elmennem itthonról. Szedtem magamnak a tegnapi spagettiből és felmentem a szobámba,hogy míg nem indulok megcsináljam a házikat.

Ridley:

Mikor hazaértem egyből a szobámba akartam menni,hogy elkerüljem Nateliet,azonban meghallotta,hogy jövök és már a bejárati ajtóban várt rám.

-Beszélnünk kell!-kezdte.

-Neked is szia.-vetettem oda és elakartam oldalazni mellette,de elkapta a kezem és behúzott a nappaliba.

-Jó. Mondd akkor!-dobtam le magam kelletlenül a kanapéra.

-Ridley!-ült le velem szemben-Mibe keveredtél már megint?

-Nem keveredtem semmibe.-feleltem ridegen.

-Akkor hogy lett az a monokli a szemed alatt? És mitől repedt fel a szád? Azt ne mondd,hogy baleset.

-Pedig az volt.

-Nem hiszem el.

-Azt hiszel amit akarsz!-vágtam oda nyersen és felállni készültem,de visszarántott.

-Kérlek kicsim! Mondd mivel érdemeltem ezt ki? Miért kell folyton az életed kockáztatnod? Mit vétettem amiért ezzel büntetsz engem?

-Ez nem ellened irányul. Egyszerűen ez az életem. Ez vagyok én. És hidd el,minél kevesebbet tudsz annál jobb.-simítottam végig az arcán,majd kirántottam a kezem a szorításából és felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyamra és visszaidéztem a mai napot. Minden beszélgetésemet Laurennel. Az arcát,mikor megtudta,hogy én leszek a padtársa az órákon. Az elpirulását,mikor Angyalomnak nevezem. És a parkolóban történteket,amin ismét jót mosolyogtam. Egyszerűen annyira aranyos volt,ahogy ott dühöngött. Remélem nem veszi komolyan a meghívásomat a Pokoltanyára. Nem akarom,hogy bántódása essék. Gondolkodásomban a telefonom csengése zavart meg. Reménykedtem,hogy ő hív,de nem.

-Hey Max!-üdvözöltem-Mondd!

-Hey kislány! Áll akkor a ma este a Pokoltanyában?

-Persze.

-Hányra jössz?

-Szerintem olyan 7 körül már ott vagyok.

-Mit csinálsz 7-ig?

-Döglök az ágyamban.

-Na jó!-nevetett-Akkor 7kor.

-Bye.-búcsúztam el,majd bontottam a vonalat.