Angyalom[határozatlan időre szünetre vonul]

13.rész

Ridley:

-Tuti,hogy magadban akarsz menni? Várd meg a későbbit. Nem akarom,hogy egyedül légy most.-ismételte magát 1000x Max.

-Nem lesz semmi gáz. Megígértem Laurennek,hogy mellette leszek. Szüksége van most rám. És nekem is rá.-próbáltam nyugtatni,de hangom olyan távolinak és idegennek hatott,hogy még én is meglepődtem.

-Lauren megértené,ha kicsivel később mész. Kérlek!-próbálkozott tovább,majd mikor nemlegesen megráztam a fejem,magához húzott és úgy szorított,mint aki biztos,hogy nem enged el-Fene abba a nyavalyás makacsságodba kölyök.-mondta feszülten,mire felnevettem,majd elhúzódtam és a bőröndömért nyúltam.

-Ha haza értem felhívlak.-ígértem meg.

-Máskülönben meg is vernélek.-próbált felvidítani,de csak egy félmosolyt sikerült magamra erőltetem-Úgy sajnálom R.-komolyodott el a hangja,mire egy pillanatra elfordítottam a fejem és az ég felé kezdtem pislogni,hogy uralkodni tudjak a rám törő sírógörccsel.

-Ne sajnáld. Nem a te hibád.-fordultam vissza,de ahogy szembesültem Max szomorú,őszinte sajnálattal és aggodalommal teli tekintetével,végül nem bírtam tovább tartani magam és zokogva a mellkasára borultam. Ő egy szót sem szólt,csak szorított magához védelmezően,néha pedig megsimította a hátam,vagy a hajamba puszilt. Ez hát a története annak,hogy omlottam össze a New York-i repülőtér várótermének kellős közepén,miután szembesültem a ténnyel,miszerint az egész életem egy gyönyörűen megtervezett,hazugságokkal teli illúzió,melynek eljött a vége és most,hogy összeomlott nem maradt semmi más,csak az űr utána. Miután a váróteremben olyan látványosan megtörtem,Max természetesen nem engedett el magamban,hanem áttetette az én jegyem is a későbbi járatra,majd együtt ücsörögtünk egy széken az órákkal későbbi gépre várva,miközben én megállás nélkül csak sírtam és sírtam. Pár órával később elhasználtam az összes raktáron lévő könnyem,így jobb híján csak ültem és bámultam magam elé fapofával. Meg kell hagyni Max nagyon jól bírta. Ezt mindig is szerettem benne. Pontosan tudja,mikor mire van szüksége az embernek. Egyetlen szót sem szólt hozzám,nem próbált nyugtatni,feleslegesen hitegetni,hogy minden jobb lesz vagy valami. Nem. Csak ült mellettem és néma csendben ölelt magához. Időközönként elment zsebkendőt vagy innivalót venni,mikor látta,hogy kezdek kiszáradni és ennyi.

-Megkezdődött a felszállás.-szólalt meg órák után először,miután a reptéri diszpécser bejelentette a járatunkra való felszállást,majd felállt és a bőröndjeinkért nyúlt,hogy ő majd mindkettőnk csomagját hozza,de megelőztem és elvettem a saját cuccaim,majd elindultam a beszállókapu felé.

-Max!-torpantam meg egy pillanatra,majd a mögöttem csendben sétáló fiú felé fordultam,aki neve hallatán szintén megtorpant és ijedten kapta fel a fejét,majd aggodalmasan kezdett fürkészni szemeivel.

-Igen?-kérdezte óvatosan,mire ledobtam a cuccaim és a karjai közé bújtam.

-Köszönöm. Köszönök mindent.-motyogtam a vállába,mire erősített az ölelésén.

-Ne köszönd kölyök. Ez a dolgom. Elvégre én lennék a te bátyuskád,vagy mifene.-puszilt bele a hajamba,mire halványan elmosolyodtam és miután még egy gyors puszit nyomtam az arcára,elhúzódtam és felvettem a táskáim,hogy felszálljunk végre a gépre.

-Ilyen nincs! Ezt figyeld!-bökdöste az oldalam,mire felé fordultam,majd értetlenül néztem abba az irányba,amerre mutatott a széksorok közt,miközben a helyünk kerestük.

-Hát ez kész!-nevettem fel én is,majd elindultam Max után a helyünkre.

-Grace néni!-kurjantotta hangosan az idős hölgy mellett állva,aki a hirtelen hangzavartól,mint a villám ugrott fel a székéből,majd mikor felismerte Maxet,a tekintete elkomorodott és a kezében lévő újsággal akkorát sózott Max fejére,hogy az még meg is tántorodott egy pillanatra.