-A nevem Eleanor Winchester. 23 éves vagyok, 1993-ban születtem az Oklahoma-i Norman-ben. Vadász vagyok -mondta magabiztosan a fém asztal mögött ülő lány. Vele szemben a fél szemű férfi türelmetlenül faggatta tovább az elítéltet. Öblös hangjába beleremegett a szürke tárgyaló terem.
-És egészen pontosan mire is vadászik?- tudakolta fennkölten. A fogoly vékony kezecskéjével a jobb füle mögé tűrte a szemébe lógó szőke tincset, mielőtt feleletet adott volna a fekete férfinak.
-Bármire, ami nem emberi és gonosz- a szavakat tökéletesen artikulálva ejtette ki. Aki hisz az ilyesmiben valószínűleg megborzongott volna a sejtelmes hangsúly hallatán. Nem úgy, mint a félszemű, sem pedig az üveg túloldalán ácsorgó ex-katona, vagy a milliárdos a jobbján.
A kérdező nem adott hitelt a lány szavainak. A félrevezetés vagy az őrület szikráit kereste a kékeszöld szemekben, de csak eltemetett gyötrelmet láthatott, azt is alig egy másodpercre.
-Tehát, nem létező dolgokra?- érdeklődött lekezelő tekintettel. A kérdezett csak hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt, miközben lustán az asztal fölött előre nyújtotta bilincsbe vert kezeit. A fém dörzsölte a csuklóit, ahogy felfelé kúszott az alkarján, de nem sebezte meg és a hangja nyugodt volt, elmélyült.
-Ha ettől jobban alszik...- hagyta rá a szemkötősre. Nem először tartóztatták le, nem először tanácsosabb hallgatnia az igazságról, de kivégzéssel eddig még sosem fenyegették.
A félelem görcsösen dobolásra késztette a karcsú lábakat, míg a szőke hajú ujjbegyei türelmetlenkedve kopogtak az asztal lapján. Ezt megunva a férfi fújtatva fogta le a megbilincselt kézfejeket.
-Játszhatjuk ezt holnapig, vagy az is lehet, hogy segít nekünk- kezdett bele negédesen. A lány csak elveszetten bámult előre. Most kezdte megérteni, hogy innen már nincs visszaút. -A bátyjai... -itt tartott egy rövid szünetet, mintha maga sem tudná, mivel szeretné folytatni a mondandóját, amíg a szőkeség még mélyrehatóbb pillantást nem vetett rá. -Mesterien játsszák el a halálukat-ismerte el végül a férfi.
A fiatalabb megremegett a hallottak hatására, de néma maradt, így a szemtakarós folytatta. -Amivel jelenleg vádoljuk őket az nem egy egyszerű gyilkosság, mint annak idején St. Louis-ban -a lány leplezni próbálta a torkára gördült rossz érzést, mi-több nyeldekléssel próbálta eltüntetni onnan. -Mától terroristának számítanak!-közölte a férfi hidegen, tényszerűen és megmásíthatatlanul. Az ütőér valósággal dobolt a lány nyakában és az arcára is a düh, meg a szégyen pírja vetett árnyékot. A hallgatása eddig tartott, magából kikelve felkiáltott.
-Hát akkor jól mellé nyúltak, mint kilenc-tizenegy esetében!- felháborodottan forgatta meg kékes íriszeit, majd vissza erőltetve az arroganciáját dühe megvető vigyorrá alakult.
-Ön szerint ez vicces?- kérte számon a férfi. A lány csak felkacagva visszakérdezett.
-Ez?- kacagott fel. - Tudja, nem hogy vicces, hanem egyenesen röhejes, hogy egész életemben olyasmi ellen harcoltam, ami elől sikítva menekülne és jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy egy sima méreg injekció fog odaátra küldeni! Na, ez az, ami vicces...- nevetett fel ismét.
A férfi elkomorodva tekintett alkura való hajlamot keresve a csillogó szempárban, de mind hiába.
-Ha vall Sam és Dean Winchester ellen, akkor néhány év letöltendő után szabadon távozhat!- ez volt a lehető legrosszabb kijelentés, amit tehetett a félszemű, mert egy Winchester soha nem árulja el a családját. Az indulat és a büszkeség szikrákat szórt a szőkeség szemén keresztül.
-Már bocs, de a válaszom: Baszd meg!- köpte felé a szavakat. Az járt az eszében, mikor Sam elmesélte Toni Bevell mit tett vele, és hogy ő hogy viszonyult hozzá, majd ürességet erőltetve az arcára hozzáfűzte: -Mindegy hányszor kérdezed meg, nem felelek majd mást. Már csak a saját érdekedben is jobb, ha nem tudsz semmiről! -a férfi nem fordított figyelmet a légből kapott tegeződésre, sokkal inkább aggasztotta a szavak mögött húzódó tartalom.
-Ez meg mit jelentsen?- értetlenkedett a szemkötős. Leni csak lemondóan sóhajtott egyet.
-S.H.I.E.L.D... Maguk törődjenek csak a külső problémákkal, a belsőket a többi vadász majd elintézi!
-Ahogyan a bátyjai az elnököt?- makacskodott tovább az idősebb. Leni lesütött fejjel meredt a semmibe és halkan formálta a szavakat.
-A bátyjaim hősök! -majd kristály tiszta tekintetét a férfiéba fúrta. -Az elnököt megmentettük, nem akartuk megölni...- a hang, noha gyenge volt, mégis megkérdőjelezhetetlen, tiszteletet parancsoló. A férfi pillanatnyi meglepettségét alig tudta palástolni. Arrogánsan pásztázta a lányt, majd felvont szemöldökkel újabb választ követelt.
-Mitől is mentették meg? A röntgen eredménye még nincs kész, de a viselkedése alapján jó erősen leüthették, mert nem kis mértékben károsodott az agya!
-Vegetálgat békésen...- mosolyodott el a lány. Noha a férfi nem láthatta az ideges élt a vigyorban, azért az még ott volt. Ezt tényleg elszúrták. Cass helyrehozta amennyire csak lehetett, de csodákra ő sem képes, ilyen állapotban és ennyire rüvid idő alatt nem.
-Elég!- csapott az asztalra dühtől remegve a félszemű, de Leni koránt sem látta elégnek.
-Nem, nem az! Rosszabb is lehetett volna, így még helyrehozható, de egyelőre meg van kötve a kezem...- emelte amennyire csak tudta magasra a csengő vasláncokat, azok pedig csikorogva kúsztak keresztül a fém hurkon, amely az asztal lapjához rögzítette a szerkezetet. A férfi szigorú tekintettel viszonozta a gesztust.
-Amíg nem vall ellenük, addig meg is lesz!
-Fasza, azért pisilni majd kimehetek?- kontrázott rá a szőkeség. -Végül is, úgy is meghalunk, mert amíg ránk fecsérli az idejét...-mosolyodott el újra. -Nosztalgikus ez, hány éve is volt Manhattan -ben? Négy? -a férfi néma maradt, pedig sejtette, hová akar kifutni a beszédtémájuk. -Az egész úgy tűnt, mint egy egyszerű felderítő egység, vagy maximum előőrs.- folytatta a szőke. -A kis csapatával nem azt kellene kutatnia?- ezúttal érzékeny pontra tapintott, de Nick nem hagyta, hogy a póker arca mögül érzelem szivárogjon a felszínre. Ő maga aznap is minden tőle telhetőt megtett, hogy mentse, ami még menthető. Tisztában volt a saját elhanyagolhatatlan felelősségével, a tettei következményével, a figyelmetlenségével és legfőképpen a tehetetlenségével, de akkor se egy bűnöző vágja mindezt a képébe!
Így hát, végső soron hangnemet váltott.
-Na idehallgass, te pimasz kis senkiházi pszichopata: Mondd el az igazat a kis családodról, vagy nem lesz tárgyalás! Hidd el, tüntettem már el embereket nyomtalanul- Leni láthatta, hogy minden szó, ami csak legördült a határozott arcról igaz volt, de azt is jól tudta, hogy neki sincs kevésbé igaza.
-Ja, „halottakat" nyilván nem nehéz eltüntetni...- vágott vissza érdektelenül. Nem mintha egyébként nem rémítené halálra az üresség gondolata. A pokolból még csak-csak vissza lehetne térni, de a semmiből... Onnan nincs fuvar vissza és ezt biztosra is vette, azonban a férfi türelme sebesen fogyott.
-Csak mondja már el végre kinek dolgoznak?-próbálkozott még utoljára a szem takarós, majd mikor látta, hogy a lány nem felel, folytatta. -Az oroszoknak? A koreaiaknak? Mondja el a teljes igazságot!- parancsolt rá erélyesen.
A lány jobb szemöldöke ívesen felszökött. Tudta, hogy az igazság bajt hozhat rájuk, de azzal is tisztában volt, hogy legjobb esetben nem hisznek neki és megölik, vagy elmegyógyintézetbe záratják. Akárhogy is minél előbb, annál jobb, mert ha a bátyjai érte jönnek, biztosan elkapják őket, ezt pedig a legkevésbé sem akarta.
-Valóban?- tudakolta türelmetlenül az elítélt. Szemei szüntelenül keresték a megerősítést a sötét arcbőrön.- Az igazat akarja tudni, biztos benne, Nick?- a férfi kissé hátrahőkölt, de azért bólintott. -Rendben. Elmondok mindent, de nem szakíthat félbe, mert ha hülyén is hangzik, minden pontosan így történt!- szögezte le rögtön az elején, bár így is tisztában volt a ténnyel, hogy a legutolsó dolog az lenne, ha akár egy szavát is elhinnék.
-Mire céloz ezzel?- várt magyarázatot a férfi. Leni csak megcsóválta a fejét, mielőtt belekezdett volna.
-A legelején kezdem, de nem fog tetszeni... -mély lélegzetet vett, majd mint egy gyakorlott mesélő kezdett hozzá. -Egyszer volt, hol nem volt...
***
„Jól emlékszem arra a napra... Csak négy éves voltam. 1997-et írtunk. Borzasztóan hideg volt az a december...
Anya feldíszítette a fát, én meg ügyetlenül mázoltam a mézeskalács figurákat. Minden annyira nyugodt volt... Szinte már túlságosan is. -csendes hangon mesélt, el-elmélázva közben. -Valahogy akkoriban eszembe sem jutott, hogy nincs apám, persze anya mindig mesélt egy vad, bőrkabátos Don Juanról, aki egy lerobbant Impalát vezetett...
Tudja, sohasem láttam még azelőtt, de a telefon számát kívülről fújtam. Anya azt mondta, ha minden mást el is felejtek, ezeket a számokat nem szabad, mert ha baj van, máshoz nem fordulhatunk.
Azt hittem, csak tréfál, hiszen a rendőröknek kell segíteniük vagy a mentőknek nem holmi utazóknak... A lényeg az, hogy szenteste, amikor az ajándékokat bontogattuk, valami mocorgott a padláson. Anya felment, azt mondta el ne mozduljak a kandalló mellől, de azok a hangok... Rémes volt, anya üvöltött, felrohantam a padlásra és... -a szőke lány légzése szaporává vált. Nagy erőfeszítések árán lelte csak meg ismét szépen csengő szopránját, de a kétségbeesés a tekintetében arra engedett következni, hogy habár a szája mozog és mesél, valójában a lelke ugyanazon a pokoli éjszakán téblábol kiutat nem is keresve. Ráfeledkezve a fájdalmas emlék gyötrő rémületére. -Az a valami széles vigyorral marcangolta darabokra a még élő anyámat.
Ember volt, de valahogy mégsem, mármint ette, gyakorlatilag megette... Lerohantam a földszintre a telefonhoz és bepötyögtem a számot. -a kezei önkénytelenül hajtották végre a mozdulatot, pedig a láncon kívül semmi sem szorulhatott a tenyerébe. -Egy ismeretlen hangú férfi szólt bele, azt mondta, Johnnak hívják...
Elmeséltem neki, amit láttam, hogy hol lakok és mi a nevem... Azt mondta menjek a konyhába, tekerjem el a gázcsapot, aztán várjak.
Egészen addig várnom kellett, amíg el nem szédültem a kiszabadult gáztól. Annyira féltem... Azt mondta, hogy fussak ki a bejárati ajtón kívülre és dobjam be anya öngyújtóját de kiabáljak, hogy lecsaljam azt a valamit a padlásról. -ahogy kezdett visszatérni a valóságba, úgy vált a mondandója hadarássá. -Tettem, amit mondott, az a valami lejött, megindult felém, én pedig bedobtam az öngyújtót és az egész ház a levegőbe repült. Olyan nehezen gyulladt meg... még sosem használtam Zippo-t azelőtt. Hátravágódtam a szemközti fának, bevertem a fejem. A sokktól amúgy sem tudtam volna mozogni, de így még annyira sem. Nem telt fél órába, míg egy fekete Impala gurult a ház romjai elé. Egy bőrkabátos férfi szált ki, ölbe vett és becipelt a kocsiba.
Na, így ismerkedtem meg velük...- részéről lezárta volna a témát, de a férfi továbbra is hallgatott, mintha folytatást várna, noha hitelt nem adott a szőke szavainak.
-Két nálam idősebb fiú ült a hátsó ülésen, Sammy nem értett semmit, Dean meg csak leintette és mindig szigorúan nézett rám, mintha nem akarná, hogy Sammy bármit is megtudjon az egészből. Pár napig nem is beszéltem...
John elmondta, hogy ő az apám, elmagyarázta, hogy amit láttam, az egy rougarou volt. Beavatott egyéb lények létezésébe, megtanított lőni, mindenre. Már amikor nem lépett le nélkülünk huzamosabb időre.
Olyankor Bobby bácsinál voltunk... -mondta, mint egy megválaszolva a szemkötős fel nem tett kérdését. -Apa mindig mérges volt rá, hogy normális gyerekekként kezelt minket, ahelyett hogy lőni tanítana...
Sosem szerettem baseballozni, viszont akkor, ha csak pár napra is, de gyerekek lehettünk. Ezért ment jól a suli is, mert ott nem kellett szörnyekkel foglalkoznunk, mert még ha sűrűbben váltottuk az államokat, mint a cipőinket, legalább egy ilyen hely mindig volt, ahol nem kellett vadásznak lennünk... -aztán elfúló hangon folytatta, ahogy a nosztalgia a diákévekről elmosódott az elméjében.
-Nem kell mondania semmit. Tudom, hogy nem hisz nekem, azt is, hogy bolondnak sem tart. Azt gondolja, hogy ezzel csak őrültnek tettetném magam, de nem remélem, hogy ki jutok innen. Tudja, már nagyon régen feladtam...
Aki annyi mindent lát, mint én, annál ez normális...
Volt egy célunk, amolyan családi vállalkozás. Embereket menteni, elpusztítani a gonoszt... Apa és Sammy sokat veszekedtek, mert Sammy normális életet akart. Egyetemre menni, ügyvéd lenni...
Tudja, más apa büszke lett volna rá. Jó, apa is az volt, de akkoriban már tudta, hogy csak úgy védheti meg Samet, ha végleg ellöki, vagy végleg magához láncolja.
Akkoriban arra vadásztunk, aki végzett az édesanyjukkal, Mary-vel. Évek teltek el, miután Sam ott hagyott bennünket. Ha tehettük mindig a közelében voltunk, tudnunk kellett, hogy jól van-e, még ha ő nem is tudta, hogy vigyázunk rá. A lényeg az, hogy nem akartuk újra belerántani, de aztán apa eltűnt...- a pánik ott tetszelgett a szemeiben, mintha csak most tudatosulna benne az a sok évvel ezelőtti probléma. -Régen is volt már ilyen, először nem estünk kétségbe, de hátra hagyta a naplóját, pedig anélkül sosem megy sehova...
Akkor voltam 12 éves, de már jobban értettem a fegyverekhez, mint a velem egykorú suhancok a deszkázáshoz. -részint büszkeség, részint pedig keserűség játszott a hangjában. -Féltem, hogy újra megtörténik az, ami anyuval annak idején. Féltem, hogy az apámat is elveszíthetem. Így hát Deannel fogtuk Samet, elrángattuk magunkkal minden retkes helyre, amit apa naplója említett és közben annyiszor haltunk meg kis híján, hogy már számon sem tudom tartani. Persze megtaláltuk, de... -a szemei könnyekben törtek ki tiltakozva az emlékek ellen és a nő egész testében rázkódott, remegett. -Sajnálom, csak.... Sammyvel találtunk rá és akkor már... Legalább Dean túlélte, legalább ő!
Amikor azt hittem, hogy túl vagyunk a legrosszabbon, akkor kiderült, hogy folyamatosan csúszunk lefelé a lejtőn.
13 voltam, mikor kinyitottuk a pokol kapuját, vagyis inkább hogy nem tudtuk megakadályozni a kinyílását, de legalább a bátyjaim bosszúja sikeres volt. A java pedig csak akkor kezdődött igazán.
Belekeveredtünk egy évmilliók óta folyó háborúba angyalok és démonok közt. Tudja, mi a vicces? Hogy kiskorom óta vadászom démonokra, de angyalokban nem hittem, aztán 16 évesen felpofozott egy...
Lucifer felemelkedését sem tudtuk meggátolni, de visszazártuk a pokolba. Sam... Sam utána teljesen kikelt magából, technikailag kitépték a lelkét. Aztán volt még vagy ezer balhénk, mikor a Mennyekben kitört a polgárháború és a leviatánok a földre szabadultak. Ott volt az az egy év a purgatóriummal. Az incidens a pokol lovagjaival, meg Kain pecsétjével. Legyőzni Metatront, legyőzni a Sötétséget, újra bezárni Lucifert... És így jutottam ide, ugyan is, akit a legutóbb megszállt, az volt az elnök.
Mint már mondtam nem akartuk megölni, de Mr. Ketch átcseszett minket... Castiel meg tudja gyógyítani, de hagyniuk kellene, hogy idehívjam, ami nem fog megtörténni..."
***
A lány még mindig a hűvös tárgyaló teremben ücsörgött. Kezeit kezdte felsérteni a nehéz vaslánctenger, de a gondolatai üresen lebegtek. Meg sem lepte, hogy Nick úgy tett, ahogy kérte és nem szólt közbe egyetlen egyszer sem. Nem mintha elkerülte volna a figyelmét a hitetlen tekintet, vagy az egyre sürgetőbb dobolás a sötét ujjakkal.
A lényeget elmesélte, azt hogy hányszor haltak meg, persze kihagyta, így is éppen eléggé hihetetlen volt az egész, hátha még a poklot is megemlíti...
Csak abban reménykedett, hogy a bátyjai nem próbálják meg kiszabadítani, de mélyen legbelül érezte, hogy ez elkerülhetetlen, mint mikor Dean gondolkodás nélkül eladta a lelkét, hogy feltámassza Samet. Azok a fojtogató képsorok újra és újra a szeme elé kúsztak, hogy aztán egy-egy áttetsző csepp alakjában nyomot égessenek a hófehér arcbőrbe.
A tárgyalón kívül a katona és az igazgató vagy ötödszörre nézték újra a lány vallomásáról készült felvételt. A szőke férfi kiszáradt torkát megköszörülte, mielőtt szólásra nyitotta volna ajkait.
-Őszintének tűnik- jelentette ki, inkább csak ízlelgetve a szavakat.
-Rogers, azért még ne dőljön be neki! Talán tényleg csak őrült...- korholta le a szemkötős.
-Ha pedig mégsem, akkor ki tudja hányszor mentették meg az életünket anélkül, hogy tudnánk róla! Nem öletheti meg! - vágott vissza a szőkeség. Kék szemei határozottságot tükröztek. A fekete férfi tiltakozva megrázta a fejét.
-Még nem is akarom! -majd sóhajtva folytatta. -Furcsa, hogy Mr. Ketch-et említette, bár amennyi adatbázisba betörhettek, nem csodálom, hogy ismeri a nevét...- a rettegett név hallatán a kék ruhás megborzongott. Személyesen soha sem találkozott az említettel, de eleget hallott róla ahhoz, hogy tiszta szívből gyűlölje. Nem úgy Fury, aki láthatóan sokat adott az említett szavára és bízott a "képességeiben".
-Ki akarja vallatni?- tudakolta felháborodottan.
-A cél szentesíti az eszközt- felelte egyszerűen Nick. Neki sem volt ínyére ez az egész, de vezetőként nehéz döntéseket kellett meghoznia.
-Így akar hajtóvadászatot indítani a bátyjai ellen?- hitetlenkedett a volt katonatiszt. A kérdezett rövid hallgatás után végül csak így felelt:
-Van dolga, katona?- a szőke hajú feszülten forgatta meg a szemeit, majd sziszegve hozzátette:
-Maga nem a parancsnokom!
-Amíg Barnes Wakandában pihen, maguk pedig szabad lábon, addig nagyon is a parancsnoka vagyok!- vágott vissza ellentmondást nem tűrve a félszemű. A szőke bosszúsan felnevetett.
-Kicsit gyorsan változtat oldalt, nem gondolja?- érdeklődött óvatosan, mire a fekete férfi épp egy frappáns visszaszóláson elmélkedett, de mielőtt kiejthette volna a szavakat egy sötét hajú férfi, a milliárdos lépett a szűkös terembe és emelkedetten közbeszólt.
-Ő sosem gondolja...
-Stark, ne keljen emlékeztetnem...-kezdte volna a kellemetlenkedő szidását Nick, de amaz nem engedte szóhoz jutni.
-Tudom, tudom. Nekem is voltak nézeteltéréseim az erkölcsiség márványszobrával, de igaza volt, akár tetszik, akár nem!- biccentett a kapitánya felé, aki erre csak bűnbánóan lehajtotta a fejét, mire a másik tudomást sem véve róla folytatta a diskurálást. -Na, és maga hol volt, amíg mi kis híján pépesre vertük egymást?- jutott eszébe az, amit nem először vágyott számon kérni az idősebben.
-Elég!- intette le egyszerűen a milliomost. Nem volt ínyére ez a hangnem. -Eleanor Winchestert ki kell vallatnom! A bátyjai terroristák, ami fenyegetés az elnöknek, fenyegetés az országnak, és ha nem tévesek az információim, akkor a maguk dolga az elesettek és bajbajutottak védelme!- sziszegte haragtól megittasodva.
-Az elnök már jól van, legalábbis biztonságban, amíg rendbe nem jön...- csitította le a sötét hajú, majd megpróbálta ész érvekkel a nagyobb veszélyre terelni mindannyiuk figyelmét. -Ellenben az űrszemét még mindig felénk tart!
-Ha a belső fenyegetéstől sem tudjuk megóvni magunkat, akkor a külsők nevetve lépnek majd át rajtunk!- felelte a szemkötős. Az igazát ebben senki sem vitathatta el, de ugyanakkor mind érezték, hogy valami nem teljesen fekete-fehér ebben az egész Winchester-ügyben.
-És ha túl erősnek tűnünk, majd tízszer annyian támadnak és egy csettintésre törölnek el mindnyájunkat...- érvelt ellen a milliárdos.
-Akkor igyekezzen Stark, hogy legalább a szeretteit megvédje. Jajj várjon, mi is történt Miss Potts-sal?- a megszólított tajtékzó dühét nehezen rejtette véka alá. Villámgyorsan öltötte magára az arrogancia és nemtörődömség kettős álarcát, ami a sok évnyi gyakorlat után már igazán nem okozott neki problémát.
-A nemi életem aligha tartozik ide- felelte látszólag teljes lelki nyugalommal. Az igazgató erről nem nyilvánítva véleményt hátat fordított beszélgető partnereinek. Tekintete egyenesen a sötétített üveg áttetsző oldalára vetődött alaposan végigmérve a rejthetetlenül reszkető szöszit.
-Mint igazgató, az én döntésem mit tesznek a Winchester lánnyal!- jelentette ki tárgyilagosan. Azonban a másik kettő csak nem hagyta annyiban a dolgot.
-Mint elhunyt igazgató, már nem...- célzott a milliárdos a Hydra incidensre még alig két évvel ezelőttről.
-Nagyon is élek, a Hydra fiaskó után nyilvánosságra hoztam!- ismertette a tényeket, mire a sötét hajú szemeit forgatva a kijárat felé lépett.
-Tegye, ahogy jónak látja, de rám ne számítson!- szólt vissza még az ajtóból karon ragadva a szőke társát is.
-Nem sírom vissza, Stark. Leléphetnek!- értett egyet a sürgető távozási szándékukkal, majd folytatta az üveglap túl felének bámulását, bár maga sem értette, miért.
-A viszont nem látásra!- hallhatta meg az egyre távolodó Stark gúnyos megjegyzését valahonnan a háta mögül, bár ez érdekelte abban a minutumban a legkevésbé.
A távolodó alakok hallótávon kívül is némán baktattak. Stark továbbra sem tűnt úgy, mintha elengedné a szőke alkarját. Ami azt illeti, talán tudtában sem volt annak, hogy még mindig a másik izmos végtagja feszül összeszorított tenyerébe. Ezt észrevéve a kar tulajdonosa kérdésével kizökkentette a nyilván valóan mélyen a gondolataiba temetkező zsenit.
-Tony, szerinted lehetséges, hogy igazat mondjon?- abban a pillanatban, hogy a nyugtalan mély hang eljutott a megszólított hallóközpontjába, Tony satufékkel állt meg a szűk folyosón szembe a kék szeművel. Tudomásul véve a kényelmetlenné váló kéz a kézben dolgot, úgy eresztette el a másik karját, mintha áram csapta volna meg.
-Nem tudom. A természeti jelenségek, amiket felsorolt egy-egy esetüknél és a tudat, hogy több szemtanú is azt nyilatkozta, hogy megmentették őket... Ha van rá ráció, akkor nagy szarban vagyunk!- felelte a jobb karjával nyugtalanul vakargatva a tarkóját.
-Mire gondolsz?- informálódott kíváncsian felcsillanó íriszekkel a katona. Tony szigorúan véve is az ateisták klubját erősítette, de tudósként minden eshetőségre fel kellett figyelnie.
-Nem tudhatjuk, hogy sikeresen visszazárták-e a sátánt, ami nem kis probléma, mert ha megszállhat akárkit, nehéz lesz elkapni még az ő tapasztalatukkal is.
-Azt hittem, nem hiszel az ilyesmiben...
-Az őrület határán kétféle tekintet létezik, az egyik a mániákus, a másik pedig az őszinte...- sóhajtott fel erőtlenül, bár amint kimondta a szavakat meg is bánta, mert fejben nem hangzottak ekkora őrültségnek. Szerencséjére a szőke, a mindig tudja mit kell mondani Steve Rogers, most sem hagyta, hogy őrültnek minősítse magát.
-A lány őszinte volt...- suttogta inkább csak önmagának, bár biztos volt benne. Ha valamit megtanult a háború alatt akkor az az, hogy mikor őszinték vele, mikor ül őszinte rettegés valaki szemében, és mikor színlel csupán, hogy aztán majd árulóként térjen vissza.
-Vagy jól leplezi, hogy mániákus!- támasztotta alá Stark az iménti elgondolást. -Akárhogy is, amíg nem tudunk biztosat, amíg nem láthatunk a fejébe...-és akkor sokként érte a megvilágosodás, hiszen ha ő nem is, de tudja, hogy ki képes olyan szintű manipulációra, szinte már gondolat olvasásra, amire ép kéz-láb ember nem.
-Mi az?- kérte számon aggodalmasan a hosszas elnémulást.
-Loki!- Tony maga sem hitte el, hogy valóban kiejtette a nevet. Hiába telt el négy év azóta, most is émelygett a zuhanástól és szinte az összes kitört szilánk pergése a fülében csengett, ha az említett szóba, vagy akár csak gondolkodás szinten előkerült. A meglepettségében osztozott Steve is, aminek -annak reményében, hogy a hallása ment tönkre- hangot is adott.
-Tessék?
-Robin Hood ugye azt mondta, hogy mikor az a lenyalt hajú ripacs irányította őt, akkor belelátott a fejébe, ezért is volt olyan tájékozott Natasával kapcsolatban...- magyarázta meg gyorsan a felvetését mielőtt a lényegre tért volna. -Ha rá tudnánk venni, hogy segítsen...
-Az apjukat keresik, aligha érnének rá!- fújta ki a benntartott levegőt lemondóan a szőke, hiszen Thor egy hónapja kereste fel őket pusztán köszönés szempontjából és akkor tájékoztatta a Bosszúállók oszlopos tagjait az érkezésük céljáról.
-Akkor segítsünk nekik megtalálni az öreg Obivant, hogy Óz zöldszemű boszorkánya fényt derítsen az igazságra!- nem is Tony Stark lett volna, ha ilyen esetben nem állt volna elő egy hasonlóan elme roggyant tervvel és a legkevésbé sem ő lett volna, ha nem a pszichopaták nyugalmával tette volna mindezt.
-Ironikus nem?- meredt rá a szöszi. Tony egy pillanatra elmerengett, hogy kedvenc kövülete ezúttal hol vélte felfedezni az ellentmondást, aztán bevillant előtte.
-A hazugság istenét őszinteségre kérni?- érdeklődött pusztán megerősítést várva a feltevésére. Meg is érkezett a másiktól egy gyenge biccentés alakjában. -Hmmm... Na ja!- értett egyet a milliomos. Hiába vitatták meg a lényeget, egyikük sem mozdult semerre sem. A kényelmetlenné változó helyzetet végül a zseni oszlatta fel. -Hogy van a pajtid egyébként?- Steve hátrahőkölt a kérdés hallatán. Tudta jól, hogy Tony ezen nem fog egy könnyen túljutni. Megértette, ezért is kerülte a témát, de jelen állás szerint úgy festett, hogy a másik nem akarja ignorálni a történteket.
-Hibernálva...- válaszolta szinte suttogva. A feltaláló felhorkant nem tetszését fejezve ki. Steve a barátja védelmére kelt, bár tudta, hogy talán ezúttal a férfira hagyhatná a véleményét. -Ő döntött így, Tony!
-Nézd, értem én. Igazad van, de ne kérd tőlem, hogy hunyjak szemet afölött, amit öntudatlanul tett a családommal!- kérlelte védekezőn maga elé emelve a kezeit. Nem mintha attól tartott volna, hogy Steve esetleg megüti... Nem, ezt tudta, hogy többé nem teszi. Félt attól, hogy egy újabb vitában, ami ugyanezen témán alapszik ezúttal véglegesen és visszavonhatatlanul veszítené el a barátait. Steve tudta, kiolvasta a mogyoróbarna íriszekből a társa rettegését. Halk, megnyugtató hangon szólt hát hozzá.
-Nem kérlek ilyesmire... Arra sem, hogy nekem megbocsáts...
-Rád nem haragszom!- emelte fel a hangját egy pillanatra a milliárdos, majd lesütött szemekkel és elfúló hanggal hozzátette: -Samre sem...- újabb kínos hallgatás húzódott kettejük közé, amit ismételten a kapitány tört meg.
-Rhodey rendbe jön?- a hangja, noha nem közvetlenül az ő hibája volt, szinte fuldoklott a bűntudattól. Az embertelen regenerálódó képessége miatt talán nem látszott, hogy az eset óta rémálmok gyötrik és alig-alig alszik pár órát egy héten. Tony sem volt másként ezzel, a tehetetlenség megőrjítette. Rhodey mindig mellette állt, ott volt és segítette akármilyen nehéz helyzetbe is kerültek. Nem elég, hogy saját belátása szerint száz százalékig sosem tudja törleszteni azt sok segítséget, amit kapott a férfitól, most még a tudománya is cserben hagyta. Be kellett látnia, hogy valamit képtelen megjavítani. Építhet gépeket, ha tönkremennek, megjavíthatja őket, de az emberek nem gépek, ezért megesik, hogy nem javíthatóak.
-Nem akarok hamisan reménykedni Steve...-suttogta elhomályosult szemekkel. -Neki még nem mondtam el, mert amíg látom rajta, hogy küzd, addig elhiszem, hogy az összes orvos idióta!- a szeme, akár egy mániákusé. Annyira kétségbeesetten hinni akart a barátja felépülésében, annyira erőteljesen vissza akarta csinálni az egészet, hogy más már nem számított. Nem érdekelte, hogy Pepper aggódik miatta, nem vette észre, hogy már nem foglalkozik a nővel, nem vette észre azt sem, hogy Miss Potts holmijai egyesével szívódtak fel a Malibu -i villából, csak azt, hogy mikor éjjel félrészegen bedőlt az ágyba már nem érzett mást, mint a hideg, rendezett ágyneműt az üres matracon.
Hogy Rogers azért akart-e szabadkozni, mert sejtette min elmélkedhet a másik, vagy egyszerűen az egész polgárháborúsdi miatt, az örök kérdés marad, megválaszolatlanul.
-Saj...- de az őszinte szavak útját állták a sötét hajú férfi szavai.
-Ne! Nem a te hibád, oké? Igazatok volt. Kell a felügyelet, de nem így, Rhodey is tudta, de engem követett, mert barátok vagyunk... Az idiótája!
-Én elárultalak, pedig én is a barátod vagyok...- sóhajtott fel elkeseredetten a szőke.
-De Bucky neked olyan, mintha a...- hosszú pillanatokig kereste a megfelelő jelzőt. Ki akarta mondani, hogy testvér, de csak az járt az eszében, hogy Rhodey is pontosan ezt jelenti az ő számára, egy testvért...
-Mintha a bátyám lenne- fejezte be helyette a szöszi. -Részben igaz, gyakorlatilag ő nevelt fel- a csend megint rájuk telepedett.
Ami Steve számára nyilvánvaló volt azóta, hogy először megpillantotta a lányt, most Tony elméjében is bevillant. Hisz ők sem árulhatták el a fivéreiket, hiába nincs közöttük vérségi kapcsolat, akkor mit várnak a fogolytól?
-Így már értem, hogy az a lány miért nem beszél róluk...- adott hangot a gondolatainak. A szőke bólintással helyeselve hozzátette:
-Fury kínzással nem fogja megtörni, mi meg kifutunk az időből...- a kék szemekben furcsa elszántság, talán egy szikrányi téboly ült, ami újabb kérdezésre ösztökélte a barna hajút.
-Mit csináljunk?- a szőke felelete csak egy halovány félmosoly volt, amit persze a másik gond nélkül megértett. -Szöktessük meg?- hitetlenkedett, mintha barátja ezúttal teljesen megőrült volna.- A "Pentagonból"?- tudakolta remélve, hogy a válasz majd „nem" lesz.
-Talán...- biccentette a kapitány. Már egy ideje Tony előtt sem volt titok a ritkán előbukkanó, rossz fiús Steve, de megfontolt Steve-t jobban kedvelte, mert úgy nagyobb volt az esélyük a túlélésre.
-Már bocs, Spartacus, de ez nem a kormány titkos börtöne, ami az én biztonsági rendszeremen múlik.- vágta hozzá az egyértelmű tényeket válaszként. Persze, látva a kék szemű csalódottságát, szükségesnek érezte előállni egy lehetőséggel. -Keressük meg kedvenc rénszarvasunkat és intézzük úgy, hogy a kalóznak is tetsszen!- sóhajtotta, majd elfordulva a kapitánytól folytatta útját kifelé. A szőke követte és fedőn pillantott rá.
-Ezzel ne poénkodj, ha lehet!- szólt rá figyelmeztetően. A másik megnyugodván, hogy tapintatos Steve is életben van odabent, visszafordulva elmosolyodott.
-Hm... Észben tartom, anyu!
***
A szürke tárgyalóba egy fekete ruhás alak lépett. A bal kezében egy kulcs, a jobban egy lánc pihent. Először gondosan felhelyezte az újonnan hozott bilincseket a szőke lány csuklói és bokái köré, csak is ezután oldotta el a régieket az apró, fényes kulccsal. A lány kérdéseit mélyen magába temetve pislogott fel tincsei közül az érkezőre, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy a férfi elkalauzolja egy ennél is lehangolóbb terembe.
A helyiségben rozsda szag terjengett, a falak színe a barna és a szürke között ingadozott. A láncok, kések és a sarkokban elterülő felsikálhatatlan vérfoltok és ki tudja még mik gyomorforgatóan hatottak a gyakorlatlan szemekre. Eleanor már sok rosszabbat látott, nem rémítette meg a hely. A kísérője bevezette a terembe és leültette a közepén árválkodó székre és a karjait a karfákhoz, a lábait a szék elülső lábaihoz bilincselte, majd megvárva egy öltönyös, ránézésre is könnyen megállapítható, hogy brit férfi érkeztét elhagyta a termet.
-Tudja, nem lepett meg...- emelte rá kékjeit az érkezőre, aki ragadozó mosolyát meg sem kísérelve elrejteni, lassan közelített a szöszi felé. -Ketch, igazából mit akar?- tudakolta megvetően a széken ülő.
-Toni Bevell mit akart?- kérdezett vissza, mikor már teljesen megszüntette a kettejük közt húzódó távolságot.
-Nem fogom elárulni...- jelentette ki egyszerűen a lány. Minden erejére szüksége volt, hogy ne remegjen bele a hangja. Legjobb tudomása szerint még sosem került hasonló helyzetbe. Félt attól, hogy nem fogja bírni, hogy mégis elárulja őket. De ki kellett tartania, valahogy muszáj volt!
-Meglehet...-biccentett rá az öltönyös. -A bátyjainál ez érthető, aki nem egyszer megjárta a poklot, azt fizikailag és lelkileg is lehetetlenség megtörni, de te... Te nem jártál ott, legalábbis tudtommal nem...- ecsetelte boldogan az elgondolását. Mindent tudott a Winchesterekről, az egész élete az utánuk való nyomozásból állt, ezért is bosszantotta, hogy hiába mindez nem tudott meg tőlük a többi vadászról semmit.
-Tudtával nem...- emésztgette a kijelentést a lány. A rémület kiülhetett az arcára, mert a férfi vigyora még szélesebbé változott, majd közelebb húzta a lánytól pár méterre, a falnál álló zsúrkocsihoz hasonló asztalkát. A tetején szikék, kések növekvő sorrendben elhelyezve erőtlenül tükrözték vissza azt a kevés kis fényt, amit a villogó sárga izzók kölcsönöztek nekik. Ketch elsőnek egy vékony élű szikét emelt le a fémlapról amit maga előtt tartva alaposan szemügyre vett és élét hüvelyk ujjával tesztelte. A lány feszülten figyelte a mozdulatot és automatikusan feszegetni kezdte a kötelékeit. A lehetetlen erőlködésre a férfi szája szadista vigyorba szökött.
-Először essünk túl azon, amit ők akarnak megtudni, rendben?- kérte negédesen.
A lány nem tudott felelni, mert a torkában felgyülemlett gombóccal küzdött. Nagyot nyelve leküldte ugyan, de a lélegzete szaporán tört fel a tüdejéből.
-Hol van Sam és Dean Winchester?- kérdezte leendő kínzója a vékony pengével megsimítva a lány arcélét. A hűs penge libabőrt rajzolt maga után, de vért nem serkentett. Leni egész testében megfeszülve és erőt véve magán így felelt:
-Akkor most jól nyisd ki a füled, Ketch: Baszd meg!- a férfi higgadtan emelkedett fölé. Eleve magasabb volt a szőkeségnél, így viszont már kétségbeejtőnek hatott, ahogy a lány fölé tornyosult és jobb kezét előre lendítve hatalmas csattanást idézett elő a hófehér arcon. Lens bőre lassan váltott pirosra a férfi vaskos tenyerének körvonala alatt és a zsibbadni kezdett. Kénytelen volt finoman megmozgatni az állkapcsát, hogy érezze, a helyén maradt a csont, pedig az éles fájdalom mást sugallt. Alig volt ideje felocsudni, mikor a férfi az állánál megemelte az arcát, méregetve a munkáját, mintha büszkeséggel töltené el, amit lát.
-Tudod, elsőre nem vártam mást, de te nem a bátyád vagy.- suttogta élveteg vigyorral a szőke fülébe. A mozdulat közben jobb keze szikéstől a lány hátára vándorolt Eleanor tarkójától a derekáig, a gerince mellett végigvágta a gyenge anyagot kicsit sem törődve azzal, hogy a bőrt éri-e avagy sem a penge éle. Lens az ajkába harapva várta a fájdalmat, amely a legkiszámíthatatlanabb időben érte el még így is. Ketch félrehúzva a halványkék ing foszlányait a pengével simogatta a vékony bőrt itt-ott belemarva, karmazsin színű vért fakasztva az erekből.
-Hol vannak?- követelt választ újra, miközben az eddigieknél mélyebben vájta bele a szikét a szőke derekába.
-Baszd... meg...- szisszent fel levegőért kapkodva. Még a férfi puszta érintése, vagy az ing foszlányainak el-elmozdulása is kibírhatatlanul csípte a sebeket, pedig messze nem okozott elviselhetetlen fájdalmat a sebekkel, inkább őrjítő volt az, ahogy a szőkeség le rögzített kezekkel még hátra sem nyúlhatott, hogy legalább saját kezével fedhesse be a sebeket, mint régebben a horzsolásait. Az egész hátán bizsergett a bőr. Vakarni akarta és jegelni és nem érdekelte, hogy ez milyen sorrendben következik be, egyszerűen véget akart vetni a kényelmetlen érzésnek.
Az öltönyös, mintha csak a gondolataiba látna, felkacagott, majd félredobva eddigi játékszerét egy nagyobbat emelt le a rögtönzött asztalkáról. Mielőtt munkába állította volna az új fémet, erőből nekilökte a lány felsértett hátát a szék durva támlájának. Lens reszketve szorította össze a fogait. Égette a durva, váratlan érintkezés. Ketch ezután a felső elejével is eljátszotta azt, amit hátul: felnyitotta a gombok mentén, majd lecsúsztatta a fehér vállakon a szakadt flanelt, amíg a kötelékek eresztették. Leni felsőteste a melltartón kívül nem kapott takarást, ami miatt a szégyen égette belülről és a férfi átható tekintete, ami mintha a fehérnemű alatti részt is pontról pontra látná, úgy legeltette rajta a szemét. Azonban újabb kérdések előtt mélyen megismertette a kék szemű szegycsontját a kés hegyével. Éles fájdalom és erős nyomás nehezedett rá. A lány le merte volna fogadni, hogy ily módon, ha akarná, a férfi könnyedén készíthetne karcolatot a csontra és a recsegő hangok is erről tanúskodtak.
-És a nő?- faggatózott tovább újabb és újabb sebhelyeket hagyva a majdnem teljesen hibátlan bőrön. -Ő igazán nem jelent neked semmit, de a sátán ivadékát hordozza a szíve alatt.- a fájdalom ittas szisszenéseken kívül nem érkezett felelet, ezért a férfi újabb pofonnal jutalmazta, majd két oldalról megragadva a szív alakú arcot, folytatta a kérdezősködést. -Hol van? Közös érdekünk elkapni...- erre a kijelentésre Leni szarkasztikusan felkacagott, bár ötlete sem volt, hogy honnan merített erőt ehhez.
-Nem érdekem ártatlanokra vadászni!- a szemei eddig ismeretlen elszántságot tükröztek és hiába az egyre agresszívabb vágások, a felszisszenések fokozatosan csökkentek az összepréselt ajkak mögött.
-Akiket Azazel a vérével itatott, akik démonokkal háltak, vagy magával a sátánnal, ugye tudod, hogy rossz emberek?-a férfi arcán undor ült, ahogy minden szót lassan, jól artikuláltan kiejtett, egy-egy sebbel nyomatékosítva.
-Áldozatok!- szűrte ki a szót fogai közt a lány. A férfi egy ideig hallgatott, a vágások elhelyezkedésén változtatott. Most nem a véres látvány volt a lényeg, hanem hogy minél tovább elhúzza az ő kis játékukat. Szerény anatómiai ismereteire hagyatkozva olyan helyekre esett a választása, ahol kevesebb ér van és a kivéreztetés kockázata nélkül hatolhat csontig.
-Az a kicsi lány is az lett volna? Hónapokkal ezelőttről, aki az érzéseit kivetítve gyilkolt?- a szőke szemhéjai felpattantak, felrémlettek előtte a képek a pincéről, a megkötözött lányról, aki alig lehetett tizenhét éves.
-Segítséget kért, mert a beteg pszichopata ribanc anyja kínozta!- köpte a férfi felé a szavakat.
-Nem, hanem mert gonosz volt!- tromfolta le a reszkető szőkét. -Ami nem emberi, az gonosz!- sulykolta belé az öltönyös a kés őzcsont markolatával erősebbet ütve a lány szegycsontjára.
-Nem!- az ajkai nehezen formálták a szavakat a köhögésrohamtól és a torkában felgyülemlett vértől miközben zihálva próbált levegőhöz jutni.
-De, de igen!- emelte meg a kék szemű állát, hogy ne köphesse ki a már fullasztó mennyiségű vért a torkából. Mikor a lány már rázkódott a levegő hiányától folytatta. -Úgyhogy beszéljünk egy kicsit a vámpír barátotokról, Bennyről...
-Benny jó ember!- zihálta artikulálatlanul a szavakat. Nem ismerte úgy a vámpírt, ahogy Dean, de ha a bátyja bízik valakiben, azt nem ok nélkül teszi, ez az egy dolog mindig is világos volt a számára.
-Benny nem ember!-pofozta meg újra a megkötözöttet. Leni szinte biztosra vette, hogy másnap kék- lila foltok díszítik majd az arcát, feltéve hogy lesz másnap, de legalább amíg a feje oldalra bicsaklott, ki tudta köpni a felgyülemlett vért. -Hol bujkál?- üvöltött rá feleletet követelve Ketch. Csak egy kép lebegett a kék szemek előtt: Dean, a kés és Benny, könnyek, aztán Benny feje a földre hull...
-Soha nem találod meg!- suttogta. Az ajkáról lefolyt ragacsos vércseppek csíkozták az állát, hogy onnan csöppenjenek tova az ölébe, vagy kebleinek domborulatára, de a férfi nem volt elégedett a válasszal. A kést félredobva az asztalka tetején álló whiskyes üveghez nyúlt.
-Nem értem, miért makacskodsz...-ismerte be nagyot kortyolva a folyadékból. Lens akkor érezte csak igazán, hogy a torkán felgyülemlett vért leszámítva mennyire is hiányolta a hűtött folyadékot, na nem pont alkoholt, sokkal inkább egy jó pohár vizet ivott volna és vágyott rá, hogy mielőbb kiöblíthesse száját. -Szörnyetegeket védsz!- sziszegte undorral az arcán Ketch.
-A családomat védem!- érvelt magabiztosan a lány. Kék szemeit elszántan a férfi sötétlő íriszeibe fúrta, mikor az az üveg tartalmát a nyílt sebekre csorgatta. A lány valósággal visított az égető érzés miatt. Ha volt is olyan kisebb sérülés, amit nem érzett a többitől, az alkohol marása azt sem hagyta rejtve többé.
-Azt hiszed, hogy az a vámpír, az angyal barátotok, vagy a pokol kiskirálya és a szuka anyja valaha is a családod részei voltak?- húzta lesajnáló félmosolyra az ajkait Ketch. A lány az égető fájdalomtól belevájta körmeit a szék fa karfájába, olyan erősen, hogy a vér kiserkent a körmei alól.
-Nem hiszek én semmit!- zihálta beharapott ajkain keresztül.
-A bátyjaid is szörnyek. Ennyiszer nem térhetnek vissza a halálból!
-A bátyjaim hősök!- kiáltott fel ingerülten. A férfi csak tovább vigyorgott, aztán a szőke füléhez hajolva élveteg hangon duruzsolt.
-Hányszor is indították el a világvégét? Ki is nyitotta fel a pokol kapuját?
-Jake Talley nyitotta ki a poklot!- cáfolt rá az őket okoló kérdésekre. A férfi vaskos ujjaival erősen belemart a bőrébe a vállai alatt, miközben újabb számon kérő pillantásokat emelt a lányra.
-Ki tehet róla?- a pillanatnyilag beszáradt sebeket az öltönyös karmai feltépték. A hirtelen jött fájdalom hatására a lány egyik körme reccsenve tört bele a karfába.
-Miért a mi dolgunk mindent megakadályozni? Hol a többi vadász, amikor tehetetlenek vagyunk?- nézett az őt faggatóra magyarázatért esedezve. A hangja eltorzult a kíntól, már-már hisztérikusan csengett.
-Ha válogatás nélkül levadásznátok minden szörnyet, több segítséget kapnátok...- jelentette ki egyszerűen a brit, mintha csak egy márkátlan fekete tea keveréket elemezne. Leni gyomra felfordult a pszichopatákat megszégyenítően nyugodt arc láttán.
-Ha szörnyeteget akar, nézzen magára!- köpte felé a szavakat.
-Oh nem...- azzal újra vigyorgásban tört ki. -Én nem szörny vagyok, hanem megmentő!- és az élveteg hangsúly hirtelenjében magasztosba ment át, mintha Arthur el is hinné, amit kimondott.
-Mitől menti meg őket?- várt feleletet szemrehányóan a legfiatalabb Winchester. A férfi távolabb lépett, hogy teljesen kihúzva magát, fel tudja venni a szemkontaktust a kékségekkel, majd fennkölten így felelt:
-A lelküket az elkárhozástól...- a nő hitetlenkedve felnevetett, ami rémes ötletnek bizonyult, tekintve hogy a hasát is százasával borították a sebek és a még mindig ide-oda csordogáló whisky. Ráadásul az arca is égett a pofonoktól, a puha bőr pedig egyre inkább fájdalmasan húzódott a csonton, ahogy nevetett.
-Minden nem emberi lény a purgatóriumba kerül. Nem tudja megtisztítani őket! Nem ők akartak ilyennek születni, vagy ezzé válni!- tartott rögtönzött előadást szörnytanból, amire a férfi csak hidegen ezt mondta:
-De megtörtént, szóval kérlek, ne nehezítsd meg ezt!- és újabb adag ital borult a frissen felsértett sebekre. A felkészületlenségtől a lány nem tudott az ajkába harapni, ezért hangosan felkiáltott. A férfit örömmel töltötte el a szabadjára engedett sikoly.
-Baszd meg!- szűrte a fogai közt a szőke, majd lassanként úrrá lett felette a jótékony eszméletvesztés.
Már egy hét telt el az elfogása óta, legalábbis ennyi időt sikerült összeszámolnia az ájulásaihoz viszonyítva, amik egyre ritkábban hoztak megnyugvást a meggyötört tenger színű szempárba. Lehangolóbb, hogy minden egyes nap ugyan azok az esztelen kérdések fogadták... A férfit nem ezek érdekelték, ő meg amúgy sem válaszolt semmire, bár nem értette, hogy miért. Hiába a fájdalom, hiába minden, valahol mélyen biztos volt benne, hogy ennyit játszva ki kell bírnia, mert volt már rosszabb, ezt le merte volna fogadni. Persze elképzelése sem volt arról, hogy mi lehetett az a még rosszabb...
-Az egyetemesek kansasi központjában vannak?- találgatott tovább a drága jó Mr. Ketch. Cáfolatul Lens megrázta a fejét.
-Nem...- az ilyen kijelentései után vagy pofon, vagy vágás érkezett. Megszokta már. Eddig összesen három olyan esetet tudott számon tartani, ahol a férfi türelmetlenségében annyira belemelegedett, hogy végkimenetelként a lány újraélesztésre szorult. Ez sem volt már idegen a számára, mintha a férfi kezdett volna kifogyni az ötletekből.
-Gondoltam, hisz azt már tudjuk merre van! Ott keresnénk őket először- ismerte el, persze ez csak játék volt. Valahol mindketten tudták, hogy az idősebb Winchesterek még mindig a bunkerben tartózkodnak, csak hogy nem ez volt a lényeg.
-Na igen...- mosolyodott el pimaszul a szöszi.
-Biztos benne?
-Hát, ha róluk van szó, sosem mehet biztosra, nem igaz?- az újabb szemtelen gesztus ezúttal sem maradt megtorlatlan. Egy mély vágásra erősebben rászorított a férfi, majd jobb kezével satuban tartva a lány állát fenyegetően nézett rá.
-Át fogom kutattatni azt a házat a S. H. I. E. L. D -del!- a kijelentésen Leni már meg sem lepődött. A férfi nem először fenyegette ezzel, de eddig még nem váltotta valóra.
-Csak rajta, remélem megtalálják a feljegyzéseket a maguk kis tea vedelő közösségéről!- élcelődött tovább halovány félmosollyal az arcán.
-Nincsenek feljegyzéseik- állította magabiztosan az öltönyös.
-Tényleg?- vonta fel szépen ívelt szemöldökét a kék szemű. -Mikor azt a szőke szukát kerestük, tudja, akinek van egy kisfia, de amúgy egyedül él... Hát... Nem szívesen csinálnék árvát a kölyökből, de talán őt is levadásszuk... Most már tudjuk hol él...- mondta kegyetlenséget erőltetve sebhelyes arcára. Arra gondolt, hogy ha a férfi játszik, akkor ő miért ne tegye, persze tudhatta volna, hogy Arthur Ketch számára nem sokat jelentenek a beosztottjai.
-Hajrá. Toni túlságosan is keményfejű... Bajt hozna ránk!- suttogta negédesen, majd egy lágy csókot hintett a lány nyakhajlatába. Eleanor megborzongott az undortól, ami minden egyes alakalommal erősödött benne a férfi iránt.
-Szívességet tennék?- tudakolta megvető éllel a hangjában.
-Ahogy tetszik- mondta hidegen. Órák teltek el, mire a férfi taktikát váltott. Valahonnan előkerült egy tű, bár Leni nem volt biztos benne honnan. A lány még utoljára feszegette a könyörtelen bilincseket, de azok nem adták meg magukat.
-Csak vesztegeti az idejét...- szisszent fel a gyér fényben megcsillanó fecskendőt látva. A brit arcán szadista mosoly feszült, miközben gyötrelmesen lassan közelített a széken ülő felé.
-Előbb, vagy utóbb, de beszélni fogsz- jelentette ki hétköznapian.
-Miért tenném? Telepumpálna igazságszérummal? Megint összekarcol, netán megéget, sokkol, vagy vízbe fojt? -találgatott, miközben igyekezett leplezni minden félelemre utaló vonást a felsértett arcbőrön. A felesleges próbálkozáson remekül mulatva a brit férfi sokat sejtető mosolyt öltött magára.
-Nem, ennél jobb ötletem van!- azzal jobb kezének mutatóujjával megkocogtatta a hengert.
-Az a hallucinogén, amit Samen használt...- kezdett bele amennyire csak tudta hátrahúzva a nyakát, ami után a férfi bal kézzel kapott. -A vére alapján könnyen rekonstruáltam. Ellenszert egyszerűbb készíteni, ha ismerjük a mérget...- fejezte be, miközben megérezte a nyaka bal felénél a hegyes kis fémet, de a férfi még nem döfte belé.
-Nem vagytok ostobák, nyilván rendszeresen használtátok az ellenszert a bátyjaiddal, de tudod, most egészen mást szeretnék kipróbálni- ismerte el. A lány még egy végső megjátszottan bátor pillantást vetet rá.
-Hajrá!- de szinte alig ejtette ki a szót és a tű elmerült a nyakhajlatában. A hirtelen jött feszítő impulzustól összekoccantak a fogai, aztán amilyen gyorsan megtalálta az érzés, olyan hamar múlt is el, miután a férfi kihúzta az aprócska fémet a bőre alól.
-A második világháború után...- fogott hozzá a gyors történelmi felvilágosításhoz Ketch, hogy ezzel is elüsse az időt.
-A nácikra vadászás aranykorában?- tudakolta Lens jelezve, hogy ha nem is látszik, de oda figyelt a töri órákon.
-Pontosan- nevetett fel a kedvesen a férfi mielőtt tovább mesélt. -A nagyhatalmak tudósai közösen kifejlesztettek egy szérumot...- és ennél a pontnál már a szőke számára ismeretlen információk következtek.
-Amennyire szerény történelmi ismereteimből emlékszem nem vallattak elfogott náci tiszteket, csak hidegvérrel leölték őket, mint az állatokat kivéve persze a tudósok egy részét, akikkel csak az nem tudja mi lett, aki nem is akarja tudni...- adta a férfi tudtára, de az csak egy némító pillantással jutalmazta a hölgyet.
-Oh nem, nem voltak ennyire "kegyelmesek"...- az utolsó szót szándékosan kihangsúlyozta, de kicsit, mintha a tetszésére válna az egész történet. -Mindig érdekfeszítő, amikor a halálos ellenségek összefognak egy közös vadászat erejéig- elmélkedett fennhangon. -Tudja, igazából mit tettek velük?
-Azt, amit a nácik tettek a zsidókkal?- tippelt a szöszi abból kiindulva, amit ő tett volna a helyükben, ha valaha is vágyott volna bosszúra.
-Nem, bár az első száz alanyon talán végeztek kísérleteket, mire tökéletesíteni tudták a szérumot- magyarázta meg a férfi.
-Mihez fejlesztették ki?- tudakolta a lány leplezve a felszínre törő émelygését.
-Mint, ahogy azt perceken belül érezni fogod, ez egy olyan anyag, ami az emlékeidet szedi elő. Nem egyszerű részleteket, hanem érzéseket és felerősíti azokat- felelte, de egy dologban tévedett, mert a lány már akkor nagyon is jól érezte a folyadék hatását, nem kellettek további percek hozzá.
-Csak jóra kell gondolnom és minden rendben lesz!- mondta nyugtatásképpen inkább csak úgy önmagának, de a férfi cáfolatul fejet csóvált.
-Azért nem ennyire egyszerű. A negatív érzelmeket sokszorozza és erősíti fel, bűntudatot generál, ha így jobban tetszik- magyarázta meg.
-És? Ez a vadászattal jár...-erősítette meg szintén önmagának Lens. -Ettől nem fogok beszélni!
-Igen, csakhogy a ki nem mondott szavak fizikai fájdalmat idéznek elő- vigyorodott el a sötét hajú kisimítva egy szőke tincset, amely beleragadt a lány szája sarkában a beleszáradt hegbe, mielőtt még hozzá tette volna: -Azaz, minél többet mondasz, annál előbb vége lesz.
-Rohadj meg!- förmedt rá a szájánál felszakadt seb hatására a szőke aztán a teste reszketésben tört ki.
-Csak nem elkezdődött?- tippelte meg a brit. -Mit látsz?- de a lány nem felelt. A szemei előtt égtek azok a mélyen elnyomott emlékképek, hogy John meghal és ő nem tehet ellene semmit, hogy Sam meghal és Dean kerül a pokolra érte és mindeközben őrá kell vigyázniuk, mert csak egy gyerek. Mert az volt, egy percre újra tizenkét évesnek érezte magát. -Mit tettél, amit ennyire megbántál?- de még most sem felelt. Előtte égtek a veszekedések is, amelyeknél hol az egyik, hol a másik fivére lépett le és mindegy volt, hogy melyikükkel maradt, mert a másikat ugyanúgy cserben hagyta akkor. A férfi a remegő vállakra szorította a tenyereit, aztán lejjebb hajolt, hogy felvehesse a szemkontaktust a rázkódóval. -Én segíthetek nektek, Eleanor. Mondj el mindent és ígérem nem kell többé szenvedned és Deanéknek sem!- próbálta kedvesen maga mellé állítani a lányt, ám hibás volt az elgondolása. Azzal, hogy kívülről megszólította, kissé sikerült visszaráncigálnia a szőkét a valóságba, így az makacsul fenntartotta az ellenállást, de így is minden visszafojtott szó olyan hatást ért el, mintha a koponyája befelé növesztett volna tüskéket, amelyek lassan megnyúlva döfködték volna át tűpárnaként az egész fejét, nyakát és végül mindenét.
-Miért? Lelő, mint egy kutyát?- érdeklődött szemrehányóan, de mikor nem kapott választ azonnal vissza zuhant az emlékáradatba. A cella falai eltűntek, már egy szürkés kisbuszban voltak hárman. Még vártak valakit, a baseball sapkás „bácsikájukat". Bobby hamarosan be is érte őket és beugrott a vezető mögötti ülésre. Mielőtt csukódott volna az ajtó lövések hangzottak fel, aztán már csak egy átlyukadt, véráztatta sapka hevert a kézifék fölött és a lány könnyei megeredtek.
-Mit látsz most? Mondd el!- kérlelte végigsimítva a szőke kulcscsontján.
-Én... Bobby...- makogta a fojtogató gombóccal a torkában. Aznap nem sírt, sőt John halála óta egyszer sem. Deantől megtanulta hogyan temesse mélyre azt, ami fáj. Alkohol, nők, férfiak... Lényegtelen, csak ne gondoljon rá többet, mert erre sem akart most, de az a szer... Nem hagyott nyugtot neki és Ketch sem.
-Mi történt Robert Singerrel?- kérte számon, de a gyászos kékségekből egyszerre kitalálta. -Ki ölte meg?
-...én? Ha nem megyünk oda a-a-a tervrajzokért...- kezdett bele, mintegy meggyónva azt, ami öt éve történt.
-És ha a többi vadász segített volna?- használta ki a helyzetet a férfi. -Merre vannak? Kik ők? Csak ismered apukád barátait?- Johnnak volt néhány barátja, újabb szörnyű emlékek Jo apjáról, aztán Calebről, mindenkiről, aki csak a tanúk felemelkedése miatt veszett oda. Akkor sem tehetett semmit, már nem volt gyerek, nem egészen, de még mindig tehetetlenül állt.
-Caleb... a mi hibánk volt...- zokogott fel, de az érzés így is majd szétszakította belülről. Végig futott minden idegvégződésén, élesen akár a penge, talán még a csontjai belsejébe is belefurakodott a fájdalom.
-Meghalt?!- de nem jött válasz. Egy gyengébb pofonnal rázta fel a lányt mielőtt újra feltette volna a kérdést. -Meghalt?
-Menj a pokolba!- köpte felé a szavakat. Most már biztos volt benne, hogy ha nem a férfi fogja megfojtani, akkor élve nyúzzák meg a saját emlékképei. Valahogy eszébe sem jutottak jónak ítélhető dolgok, csak gyász, bűntudat és gyötrelem volt benne.
-Ellenállhatsz, ameddig szeretnél, de fel fog emészteni, ha nem teszed amit mondok- adta a tudtára a brit.
-Azt képzeli, hogy félek meghalni?- tudakolta szemrehányóan, persze félt. A haláltól nem, csak épp akár menny, akár pokol... Mindig tudta, hogy mire számíthat, de az üresség, a nagybetűs Semmi... Ez megrémítette, amit a férfi tisztán láthatott az azúr szemekben.
-Tudom, hogy igen. Az ürességnél talán még a pokol is jobb...- a lány is így érzett, bár ő maga nem volt képes összehasonlítani a két dolgot. Mikor Dean mesélt neki a pokolról az annyira szőrnyűnek érződött, viszont a semmiről akkor sincsenek ismeretei... A leghalványabb elképzelése sem.
-Nem tudja milyen a pokol...- vágott vissza, hogy rejtse a fejében zajló káoszt. A pokol gondolatára különös érzése támadt. Nem tudta volna elmagyarázni, de valahogy nem érezte idegennek az egészet.
-Személyesen maga sem- jelentette ki fennkölten a férfi. Újabb tűt vett elő és készült a második adag beadására, de mielőtt megtehette volna a lány így szólt:
-Dean és Sam, ők tudják. Én vagyok az utolsó esélye, ha meghalok, belőlük sosem szedi ki azt, amire szüksége van!- ezen elmélázva a férfi keze megállt a levegőben öt centire a lány nyakáról.
-Talán igen, talán nem- mondta végül megvonva széles vállait. -Ha mindent tudnánk előre, hol maradna a meglepetés?- kérdezte nyájasan és az újabb adagot is bejuttatta a lány szervezetébe, pontosan eltalálva az elősző szúrás helyszínét.
-Nem rajongok a meglepetésekért...- sziszegte a szőke, majd forró és sűrű folyadékot érzett végigcsörgedezni az arca két oldalán a szemei sarkától kezdve. Lepillantott a koszos földre, ahol a gyér fényben biztosra vehette volna, hogy vért könnyezett. Pont mint az a szobor, mikor először találkoztak Alisterrel...
**
Sam ingerülten járkált fel-alá a porosodó könyvespolcok között, mintha keresne valamit, amiről tudja, hogy itt nem találhatja meg, de biztosra akart menni. Dean nagyot kortyolva a szokásos reggeli söréből feszülten csapta le az üveget az asztalra.
-Hetek teltek el Sam! -kiáltott fel megunva a másik esztelen ide-oda mászkálását. -Azt sem tudjuk hová vitték...- a tehetetlenség volt Dean Winchester legfélelmetesebb ellenfele. Jöhetett akár ezer démon, vagy maga a sötétség más nem zavarta, ha volt terv, lehetőség a megvalósítására, de terv és lehetőségek nélkül nem maradt semmi, csak az ember, aki alkohollal leplezi a megtörtségét. Ezért volt az egyik legnagyobb támasza Sam, aki most is, mint mindig kíméletlenül vágta a fejéhez azt, ami megfordult az elméjében.
-És ez mióta akadályoz minket bármiben is?! -normál esetben a válasz egy egyszerű „soha" lett volna, de ez most más volt, legalábbis Dean másnak érezte.
-Amióta az ország nagykutyái vadásznak ránk!- megrémítette ez az egész. Szörnyekre vadászni és embereket ölni... Össze sem hasonlítható a kettő. Felrémlett előtte az a sok szörnyűség, amit a pecsét hatására művelt. Akkor tett egy néma fogadalmat, hogy emberekre többé nem emel kezet. Betörni a titkosszolgálathoz, vagy akármelyik szervezethez a fogadalma megszegését jelentette volna. Mert hiába lennének csak emberek az ellenfelei, mégis tudta, hogy ezúttal veszélyesebb játékot játszanak, mint valaha. -Én is legalább annyira meg akarom találni, mint te, de most nem ronthatunk ész nélkül a falnak!- hallgattatta el a másikat, mielőtt az újabb őrült ötlettel bombázhatta volna. Sam nem hagyhatta annyiban. Ő is átesett hasonlón, mikor nem látott kiutat, mikor minden eshetőségben csak a hibákat vélte felfedezni, de azóta foggal-körömmel küzd, ha a legvalószínűtlenebb ötlet adott csak, akkor is.
-Lenst elfogta a titkosszolgálat, a sátán ivadéka és az anyja meg leléptek Castieltől. Lucifer és a követői üldözni fogják, és ha megtalálják, akkor végünk van- sorolta fel a tényeket hidegen, mintha a bátyja elfelejtette volna mindezt. Dean méregtől csillogó szemeit látva hangnemet váltott és megértően hozzátette: -Ezt már a sötétség óta nem bírjuk egyedül megoldani- a másik cinikus kacajt hallatott a felelet előtt.
-Akkor mit csináljak? Idézzem meg Crowley-t és Rowena-t? Esetleg támasszam fel Meg-et, vagy varázsoljak szárnyakat Castielnek, netán e-mailezzek Chuknak?- mikor Sam azt remélte, hogy az idősebb befejezte a felsorolást, az csak ingerültebben folytatta. -Várj csak, kérjük meg Charley-t, hogy törje fel a...- de mielőtt végig mondhatta volna, az öccse szánakozva pillantott rá.
-Dean...- kezdett bele, bár nehezen jöttek a szavak. Charley felemlegetése... Elveszíteni akiket szeretünk mindig rohadt nehéz. Mondogatják, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, na de valójában sosem hegednek be teljesen. Talán évtizedekkel később azt hihetjük, hogy kevésbé fáj, pedig minden bizonnyal csak megszoktuk, hogy együtt kell élnünk a tudattal. -Megértettem, de muszáj lépnünk!- magyarázta azzal az átható pillantással, ami miatt a pokol királya rá ragasztotta a boci elnevezést. Mivel Dean nem fűzött kommentárt a megjegyzéseihez egy váratlan ötlettől vezérelve felszólalt. -Billy nem tudhat valamit?- a kérdése az idősebbik Winchestert egy másodpercre képletesen a padlóra küldte.
-Te most egy kaszástól kérnél segítséget?- hitetlenkedett a rövid hajú és őszintén remélte, hogy az ő hallása sérült a legutóbbi lövöldözésükkor. A kérdezett csak bólintott a másikból felháborodást csalva ki. -Egy kaszástól, Sam, akinek így is sokkal tartozunk, ráadásul minden vágya holtan látni az anyánkat és minket!- Dean magából kikeltve üvöltözött, jól lehet neki sem volt jobb ötlete.
-Segített Amarával is...- érvelt a terv mellett Sammy.
-Mert neki is érdeke volt, hogy ne pusztuljon el minden!- ez vitathatatlanul így volt. A fiatalabb reménytelenül felsóhajtott.
-Ha Benny nem ragad a purgatóriumba, akkor talán szaglás alapján megtalálná...- vetette fel, persze talán végig sem gondolta a kiejtett szavakat, mikor a bátyja eszelős tekintettel ráparancsolt.
-Idézzük meg Billyt, Most!- a fiatalabb csak értetlenkedve pislogott fel rá.
-Mi, de hát...?
-Most Sammy!- förmedt rá türelmetlenül és azonnal leemelt az egyik polcról egy hatalmas fém tálat néhány gyertyával.
-Mégis mit akarsz ezzel?- lépett közvetlenül mellé Sammy. Dean csak ide-oda kapkodta a tekintetét a többi hozzávaló után kutakodva.
-Bennyt visszahozzuk. Így is ideje már leróni azt a szívességet- ismerte be, majd lerázva a válláról a fiatalabb karját egy egyenetlen pengéjű kést is hozott a többi hozzávalóhoz.
-„Ne rohanjunk fejjel a falnak?"- ironizált a kisebbik. -Dean, mi van ha már nem az akit elengedtél? Szörnyek vadásztak rá azóta is, ráadásul az utolsó itteni emléke, hogy lenyakazod...- mutatott rá a megmásíthatatlan tényekre, de az idősebb hajthatatlan volt.
-Amibe ő beleegyezett!
-Igen, de te is tudod, hogy a halottak azt látják, amit akarnak!- próbálkozott, miközben a bátyja nagyjából mindent előkészített az idézéshez.
-Ez most nem érdekelhet, Sam!- vallotta meg elszántan. -Meg kell tennünk...- és azzal végig vágott a tenyerén a hullámosnak ható pengével, aztán mondandóját még kiegészítette ezzel: -Én megyek el érte, már ha a kaszás hercegnő belemegy...- de amint kimondta, még mielőtt akár egy csepp vére is a tál pereméhez ért volna, egy mély női hang csendült fel a fülében, valahonnan mögöttük.
-Mibe is?- lépett közelebb az immáron általuk is látható Billy.
-Te hallgatóztál?- erőltetett sértődöttséget magára Dean. -Nincs a közelben haldokló esetleg, aki a pátyolgatásodra szorul?- tette hozzá szemtelenkedve. A nő dühödten termett pontosan előtte egy szemvillanás alatt és torkon ragadta az idősebbik Winchestert.
-Ne pimaszkodj velem, kölyök! Hagytátok megszökni Lucifer porontyát... -mondta azzal a lenéző hangsúllyal, amit a fiúk tőle vártak a legkevésbé.
-Segítettél, hogy ez ne történhessen meg?- vonta kérdőre Dean a maga makacs és számon kérő stílusában. Mikor a nő nem felelt folytatta. -Mert akkor inkább fogd be!- Billy erre csak elvigyorodott.
-Biztos, hogy ez a mérvadó hangnem azzal, akitől segítséget szeretnétek kérni?- érdeklődött semmitmondóan. Az idősebbik készült valami frappáns visszaszólásra, de Sam még idejében megállította benne.
-Dean... Igaza van!- majd mikor érezte, hogy a másik megnyugszik, már a helyzethez képest, folytatta. -Billy, meg kell találnunk a húgunkat és Lucifer gyermekét is, de ehhez egy barátunkra van szükségünk, aki...- de nem mondhatta végig, mert a kaszás jól tudta, hogy mit akarnak tőle, hisz már azóta itt volt, hogy megemlítették a nevét.
-Aki a purgatóriumban van, vagy tévednék?- fejezte be Sam helyett a mondatot. -Miért nem fogtok egy vérfarkast és kéritek meg őt?- tudakolta kíváncsian, hiszen ez lenne a legkézenfekvőbb, már ha a farkasok irányíthatóak lennének. Olyat pedig nehéz találni.
-Bennyben bízom!- meredt rá ingerülten Dean. Billy a mellkasára helyezve csokoládé barna kezeit leülésre kényszerítette az idősebb Winchestert.
-Nyugalom, kicsi John...- fűzte hozzá gunyoros hangon, de mielőtt ellenkezhetett volna bármelyik fiú is a kaszás folytatta. -Segítek, de ezúttal behajtom a szívességet.
-És mi lenne az?- kérdezte gyanakodva Dean. -Ha megint anyánkat kéred, akkor inkább ne is segíts!- tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
-Nem Dean, Mary most nem foglalkoztat- nyugtatta meg őket, mielőtt a lényegre tért. -Az alku tárgya ezúttal Eleanor- a fiúk elkerekedett szemekkel bámultak rá, majd Dean vigyorogva megszólalt.
-Nem ölhetsz, emlékszel? Szabályok...- persze a kaszás nem egészen erre gondolt, amit meg is osztott velük nem sokkal ezután.
-Nem megölni... - és a kezeit maga elé tartva védekezően biztosította őket az igaza felől.-Visszahozhatod a vérszívó cimborádat abból a pöcegödörből, de az első személy, akit keresni fogtok, az a gyermek!
-És ha addig megölik Lenst?- nézett rá kérlelő tekintettel Sam.
-Elég nagy a valószínűsége, de ugyanakkor lehet, hogy még életben lesz...- a fiúk arca jól mutatta, hogy nem szívesen mennének bele ilyen alkuba, ezért a nő rávilágított a lehetőségeikre. -Hogy szándékoztok megtalálni angyali teleportáló erő nélkül?- hatás szünetet és veszekedést várt, de helyette csak a fiatalabb Winchester dörmögős hangját hallotta meg.
-Rendben, csináljuk!- mondta, s szemében merészség ragyogott fel.
-Sam!- tromfolta le Dean, de itt nem csak ő volt a makacsságáról híres.
-Dean, ne most jó!- csitította el az ifjabb. -Igaza van, az egyetlen esélyünk ez, mivel se telefon, se GPS, semmink nincs, amivel meghatározhatnánk Leni pontos hollétét. - Dean így sem hagyta annyiban, bár nem is ő lett volna, ha hagyja.
-Billy tudhatja!- azzal gyanakodva méregette a fekete nőt.
-Ebben most nagyot tévedsz Winchester!- kapcsolt védekező üzemmódba. -Amíg nem haldoklik, addig nem tudom bemérni, az csak a nagyfőnöknek ment, amíg ki nem bővítettétek a belsőszerveit egy kaszával. Egyébként, ha jártam is volna nála, azóta talán máshová vitték és ha azt kérnéd, hogy odavigyelek, talán busásabb árat kérnék annál, amit az imént ajénlottam. Mondd csak, megérné?
-Azt a kaszás dolgot mondjuk lélek híján kifejezetten élveztem, csak hogy tudd!- mondta kicsit sem bűnbánóan Dean.
-Hiba volt fenyegetnie benneteket, de ahogy kis híján rávett a kicsi húgod és az öcsikéd kivégzésére, az elképesztő volt... -ismerte el a nő. Dean mérgesen szorított a kezében tartott vágóeszközre és gyilkos pillantásokat küldött a kaszás felé.
-Még juthatsz a sorsára, ha veszélyezteted őket!- célzott ezzel Sammyre és Lenire. A kaszás nem rémült meg tőle, szánalmasnak tartotta a fenyegetést.
-Kellek én ahhoz?- tudakolta heccelődve. -Mert a látottak alapján megy ez neked egyedül is.
-Srácok, elég!- gátolt meg egy újabb kibontakozó összetűzést Sammy. -Amíg itt cséplitek a szót feleslegesen, addig Lens pengeélen táncol és Lucifer fia a születéshez közelít- ezzel egyikük sem vitatkozva lenyelték indulataikat, majd kisvártatva Billy így szólt:
-Találkozzunk három óra múlva a régi házatoktól két saroknyira a sikátor falánál.- azzal már majdnem köddé is vált, de Dean megragadta a csuklóját.
-Állj meg egy percre! Miért ne mennénk most?- tudakolta nyugtalanul.
-Mert ahogy mondtad: van egy haldokló nem messze, aki a pátyolgatásomra szorul.- és azzal kiszabadítva magát fel is szívódott.
-Az a szuka...!- szitkozódott Dean a pengét az asztalra hajítva.
-Dean... -szólt rá az öccse.
-Tudom Sammy, de te is tudod mi lesz, ha Lens elgondolkodik, hogy vajon miért nem érzi úgy a fájdalmat, ahogy a normális emberek...- mondta aggódva.
-Ennyiből nem jöhet rá, alaposak voltunk!- próbálta lecsillapítani a kedélyeket az ifjabb. Persze ő is sejthette, hogy ez nem lehet valós feltevés, de most nem zuhanhattak össze.
-Igen, talán, de tudod mit mondott Cass?- próbálkozott tovább az öregebb. -Ha sokat agyal rajta, akkor vége, nem tarthatja fönt tovább, ehhez nincs elég ereje.
-Három év telt el, Dean...- formálta reménykedve a szavakat, majd belátva a másik igazát, kénytelen volt egyetérteni. -De igazad lehet, gyorsnak kell lennünk...
-Vonjuk be Garthot is?- dobta be utolsó mentsvárként a lehetőséget, de a kisebbik csak elfintorodva jelezte nem tetszését. -Most miért, Sam? Vérfarkas, vagy nem?
-Nem kutathat egyedül a húgunk után, főleg nem Kelly Kline után!- zárta le megmásíthatatlanul a kijelentését.
-Akkor meg mi legyen? El fogunk késni...
-Nem tudom! Majd átlépünk azon a hídon is, ha megtaláltuk a folyót...
**
Már csak három órányi idejük volt a Billyvel való találkáig. Kevés idő ahhoz, hogy Bobby egyik régi lakásába rejtsék el a könyveket, feljegyzéseket, fegyvereket és egyéb berendezésüket. Ilyenkor szerencse, ha kéznél van egy háromszáz esztendős boszi, aki jelen pillanatban nem az ellenségük, sőt... Bár az igazat megvallva barátnak sem mondható, inkább csak pillanatnyi pártfogó. Hasonló gondolatok rohamozták meg a fiatalabbik Winchester elméjét is, aki nem restellett kétkedő hangon a felszínre hozni azokat.
-Szerinted így majd nem keresik?- tudakolta nem leplezve a szarkazmusát Sam.
-Nem fogják.- szűrte a fogai közt Dean, majd a boszorkány felé fordult. -Rowena?- a megszólított még egy utolsó pillantást vetett az alapanyagokra, a krétával felvázolt jelképekre, melyeken itt-ott még igazgatott kicsit, mielőtt bármit is felelt volna.
-Rendben, lerejtem az egészet, de nem megy három hétnél tovább!- mondta miközben egy újabb gyertyát gyújtott meg. Látszólag minden készen állt Hodiny életművére, csak épp itt a gond nem az elő nem kerüléssel volt, hanem az idő rövidségével, meg hogy Benny mennyire van a másik oldal sűrűjében, hisz először kellett egy év a kijutáshoz. Az idősebb fiú bizakodva bólintott a banya felé fordulva.
-Annyi elég lesz, addig visszatérünk és eltüntetjük ténylegesen, de ha...- de azt a lehetőséget nem volt hajlandó végiggondolni. Egyszerűen nem ment neki és kész.
-Ha Lens beszél, ezt megtalálhatják.- fejezte be helyette a fiatalabbik.
-Nem fog beszélni!- tiltakozott Dean, bár ő is az ellenkezőjében reménykedett.
-Dean, te is tudod mire képesek az egyetemesek, a titkosszolgálat ennél csak rosszabb lehet, mert ők törvényesen csinálják.- érvelt a kisebbik.
-A húgunk Sam, nem gyenge!- kelt a védelmére Dean, bár ő is jobban tartott attól, hogy Sam téved. A Bunker csak egy ideiglenes otthon. Egy otthon, amijük még sosem volt a tűz óta, legalábbis nem ilyen hosszú időn át, ez mégsem lehetett fontosabb, mint a lány épsége.
-Épp ez az, Dean! A saját érdekében remélem, hogy már elmondta nekik hol a bunker.- emelte rá aggodalmas tekintetét az ifjabb. Dean fejében megannyi gondolat foszlány viaskodott, míg végül az őt leginkább bosszantót engedte felszínre törni.
-Jut eszembe, Rowena! Nincs véletlenül egy spéci kereső varázslatod?- kérte számon a vörös hajút, mire Samben is felmerült egy hasonló elképzelés.
-Tényleg, Ruby is simán megtalálta Deant, mikor eltűnt...- kezdett volna bele, bár életének ennél a szakaszánál semmit sem szégyellt jobban. A nő kivételes módon nem lenézően és nem is felháborodottan adott választ a fiúk kérdésére.
-Csak félig a testvéretek.- vetette bele magát a magyarázatba, mikor az utolsó néhány jelet festette fel a nyaka alatti bőrfelületre. A jelek ugyanúgy néztek ki, mint az asztal lapján a krétások, csak míg azok fehérlettek, a bőrre rajzoltak vérvörösen csillogtak a lámpa fényében. -Ha csak nem vagy az apád, akkor nem találhatom meg a véreddel.- folytatta a Winchesterek arcán ülő értetlenséget látva.
-De az ő apja is John, miért ne lehetne?- követelt feleletet Dean. Rowena csak ezután pillantott fel rájuk.
-Mert kettőtök vére szinte egyforma az Azazelféle pár cseppet leszámítva, de a pici lány más kérdés, mert vele csak félig egyezik a véretek. Ha John-tól és a szöszi anyjától is szereznétek élő vért, akkor lenne esélyünk rá.- mondta különösen kihangsúlyozva az élő szót.
-Chh...- szisszent fel ingerülten Dean. -Csak rejts le mindent és tűnés!- parancsolt rá sürgetően a vörösre.
-Nekem is ez minden vágyam.-értett egyet a nő, majd belekezdett a hókuszpókuszba. Ismeretlen nyelven, ismeretlen szavak és kifejezések használatával szép lassan polconként vált üressé az erőd. Egyedül az üres falak és a lépcsők maradtak meg. Sam valami köszönöm-félét biccentett Rowena felé, aki köddé vált akár a többi holmi. A fiúk mielőtt a garázs is elpárolgott volna, beszálltak az Impalába és elindultak a találka helyszínére.
**