"Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig."
Ridley:
Mikor az ember az egész életét hazugságban éli, egy burok veszi őt körül,mely ha összetörik egyszerűen nem marad semmije. Én is pont ezt éreztem. A burok ami eddig védett,összetört körülöttem, én pedig a szilánkok közt feküdve véreztem el szép lassan.
Már valamivel nyugodtabban ültem a kanapémon és figyeltem a két lányt,akik minden egyes mozzanatom árgus szemekkel lesték,de egy szót sem szóltak. Hirtelen fura érzés fogott el. Ott ült egymás mellett a múltam és a jelenem. Egyik oldalt a legelső szerelmem és a legnagyobb csalódásom,másik oldalt pedig az ember akiért az életem adnám és aki utat mutat nekem ebben a sötétségben,ami körülvesz. Egyszer csak a bejárati ajtó kicsapódására kaptuk fel a fejünket,ahol Max,nyomában Tommal rontottak be. Felhúzott szemöldökkel figyeltem őket,ahogy leülnek Laurenék mellé,majd Max belekezdett.
-Megölték.-közölte ingerülten.
-Kit?-kérdeztem vissza értetlenül,hiszen nem igazán értettem ezzel a tőmondattal pontosan kire is célzott.
-Marcust. Marcust kinyírták. Egy sikátorban találtak rá. Pontosan a szemei között lőtték fejbe.
-A banda védjegye.-bólintottam mindent megértve,majd újra végignéztem a kis társaságon. Candy idegesen fészkelt a helyén,ujjait tördelve,mellette Tom,tekintetét egyenesen a földre szegezve. Lauren aggódva kereste a pillantásom,szemei könnyekben úsztak. Egyedül Max ült látszólag teljes nyugalommal és a reakciómra várva.
-Most el kell mennem elintézni valamit. Candy te maradj itt Laurennel kérlek és egy pillanatra se hagyd magára.Max te intézd Tomot,sérült nem maradhat egyedül sokáig.-mondtam felállva a kanapéról és magamhoz vettem a porsche kulcsait.
-Rid.-állt elém Max,kezét a vállamra téve- Veszélyben vagy. Ezek háborút fognak indítani.
-Tévedésben vagy Max.-ráztam meg a fejem,keserű mosollyal az arcomon-Ez a háború már akkor elkezdődött,mikor megszülettem. De nem fogom hagyni,hogy bárkit is bántsanak a szeretteim közül.-vetettem egy pillantást Laurenre,aki még mindig könnyes szemekkel nézett rám,majd visszafordultam Maxhez-Ha háborút akarnak,háború lesz.
-Rendben.-bólintott Max egyetértően-De nem küzdhetsz egyedül.
-Nem bizony. Nem hagyjuk.-csatlakozott bátyja kijelentése mellé Tom is felpattanva a kanapéról.
-Rid. Hülyeség lenne,ha egyedül akarnád felvenni ellenük a harcot. Ezt én sem hagyom.-állt fel Candy is.
-Ahogy én sem.-jelentette ki Lauren is,miközben mellém sétált. Az előbbi szomorúság és kétségbeesettség teljesen eltűnt a szemeiből,ahogy teljes magabiztossággal állt mellettem. Nyomtam egy csókot az apró lány homlokára,majd visszafordultam a többiek felé.
-Egyszer teszem fel a kérdést. Mellettem vagytok és készen álltok akár az életetek is feláldozni a küzdelemben,vagy sem?Aki úgy érzi nem,az sétáljon ki azon az ajtón és többet vissza se térjen.-biccentettem a bejárati ajtó felé.
-Én mindenképp. Az én életem a tiéd,a te életed az enyém. Nem hagylak magadra.-súgta Lauren a fülembe,meleg leheletétől pedig egy pillanatra megborzongtam,majd rámosolyogtam.
-Miután a szüleim meghaltak,egyedül maradtam és szép lassan elnyelt a sötétség,mígnem jöttél te,a fény,aki kivezetett onnan és új életet adott nekem. Életem végéig hálás leszek neked és mint testvéred kötelességem melletted lennem. Többet nem hagylak magadra Ridley Grey.-jelentette ki Candy.
-Sosem találkoztam még hozzád hasonló lánnyal Ridley. Az életem,míg be nem léptél,szürke és unalmas volt. Aztán jöttél te új színt varázsolva belé. A húgomként szeretlek téged,még ha néha szívom is a véred. De mint bátyád,soha a büdös életben nem hagynám,hogy bajod essék.-mondta Max. Ezután Tom felé fordultam.
-Na ná,hogy melletted vagyok kis csaj! Ha kínom volt,meghallgattál,ha hülye voltam helyre raktál. Úgyhogy rám számíthatsz,nem hagyom,hogy egyedül légy.-kacsintott rám mosolyogva Tom,mit egy halvány mosollyal viszonoztam.
-Akkor rendben.-bólintottam konstatálva a helyzetet,majd újra végignéztem mindnyájukon,végül pedig Laurenhez fordultam-Tudd,hogy ennek bármi is legyen a végkimenetele,sosem hagynám,hogy bajod essen. Mindennél jobban szeretlek téged Lauren Parnell.
-Én is téged Ridley Grey.-nézett mélyen a szemembe,majd megragadta a tarkóm és egy mély csókba vont.
-Most indulnom kell.-döntöttem homlokom az övének-De visszatérek.
-Én itt várlak majd. De vigyázz magadra.
-Serva me.
-Servabo te.-fejezte be,majd még egyszer megcsókolt.
-Candy.-fordultam felé,mire rá emelte tekintetét-Vigyázz rá kérlek.-mondtam,mire bólintott-Srácok.-fordultam feléjük-Este itt találkozunk.
-Ne kísérjünk el?-kérdezte Max.
-Nem. Ezt egyedül kell elintéznem.-mondtam,mire tudomásul véve kérésem bólintottak,én pedig elhagytam a házat. Pontosan tudtam hová kell mennem,de előtte még el kellett intéznem valamit,így utamat egyenesen a régi házunk felé vettem.
Lauren:
Miután a srácok elmentek egyedül maradtam Candyvel. Egy darabig csendben ültünk mindketten,mígnem Candy megtörte azt.
-Mit csináljunk most?-nézett rám tanácstalanul.
-Fogalmam sincs. De bízok Ridleyban. Tudni fogja mit tegyünk.
-Te viszont még sosem harcoltál. Mi mind tudjuk hogyan kell küzdeni,te viszont védtelen vagy. Muszáj lesz felkészítenünk téged is. Meg kell tanulnod megvédeni magad. Verekedni és lőni egyaránt.-mondta komolyan,mire felálltam a kanapéról.
-Egyetértek. Te viszont segíthetsz nekem.
-Nem tudom.-rázta meg a fejét.
- De tudod. Rid nem ér rá most a kiképzésemmel foglalkozni,ahogy a srácok sem. Ráadásul csak benned bízom meg ilyen téren,a srácok nem állnak olyan közel hozzám,mint te. Segítened kell nekem felkészülni.-néztem rá jelentőségteljesen,mire pár pillanatig elgondolkodott,majd bólintott és felállt ő is.
-Rendben. Viszont akkor jobb,ha minél hamarabb elkezdjük. Gyere, elmegyünk hozzám,hogy keressünk valami megfelelő ruhát,hisz farmerban nem hiszem,hogy olyan kényelmes lenne edzeni,aztán elviszlek egy helyre.-nyúlt az asztalra kocsikulcsáért,majd elindult az ajtó felé nyomában velem. Az autóút csendben telt,egyedül a rádió nyújtott egy kis háttérzajt. Mindketten a gondolatainkba temetkezve figyeltük az utat,majd körülbelül fél órával később egy ház elé parkoltunk le az erdő közepén. Nem volt túl nagy,de nem is volt túl kicsi. Kívülről egy egyszerű,fehér házikó volt,belülről azonban meseszép. Mindenfelé a fehér és a szürke szín árnyalatai uralkodtak,fa bútorokkal. Candy mutatta,hogy kövessem fel a csigalépcsőn,mellyel szemben egy ajtó helyezkedett el. Az ajtón belépve kisebb sokkot kaptam a látványtól. Itt fent is a fehér és a szürke szín volt az uralkodó,amitől viszont lehidaltam az a kilátás volt. A fal egy része és a plafon üveg volt,melyek tökéletes kilátást nyújtottak a zöld erdőre egy kis patakkal,illetve a plafon az égboltra. A szoba további falán könyvespolcok futottak végig rengeteg könyvvel,illetve egy hifi berendezés közvetlen a hófehér baldachinos franciaággyal szemben. Míg én kinézelődtem magam,addig Candy a gardróbszobában válogatott,majd kezében egy fekete melegítővel és egy pólóval,illetve egy sportcipővel tért vissza,amiket a kezembe nyújtott és megmutatta merre a fürdő,hogy nyugodtan átvehessem. Mire végeztem és visszatértem a szobába,már ő is készen volt,így megálltam vele szemben és vártam az utasításait.
-Rendben. Akkor kezdhetjük is. Először is futni fogunk itt az erdőben,minél többet,majd mutatok pár fogást,végül pedig lövünk.-ismertette az edzéstervét,majd végignézett rajtam-Egyébként nem is áll rosszul a szabadidő ruci.-kacsintott rám vigyorogva,mire elpirultam,majd követtem őt ki a házból.
-Merre futunk?-néztem körül,hisz semerre nem láttam külön ösvényt kijelölve,eltévedni pedig nem volt kedvem.
-Úgy hallottam elég jó sportoló vagy. Csak kövess engem és próbálj meg beelőzni. Már ha menni fog.-vigyorgott,majd elindult én pedig megforgattam a szemem és mosolyogva utána indultam.
Ridley:
Natalie háza elé leparkolva még egy ideig a kocsiban maradtam és idegesen doboltam ujjaimmal a műszerfalon,hisz tudtam milyen nehéz beszélgetés elé nézek. Végül erőt véve magamon kiszálltam és benyitottam a házba,ami egész ideáig az otthonom volt,most azonban mégis olyan idegen és távoli volt az egész. Halk beszélgetés ütötte meg a fülemet a nappali felől,így elindultam a hangok irányába. A nappaliban Natalie és a pasija beszélgettek a kanapén látszólag teljes összhangban.
-Khmm..-krákogtam az ajtófélfának dőlve,mire ijedten kapták fejüket a zaj irányába.
-Ridley kicsim! Hát te vagy az.-ugrott fel Natalie üdvözölni,példáját követve pedig a pasija is.
-Beszélni szeretnék veled. Négyszemközt.-mondtam,majd nyomatékosan a fazonra néztem,aki kellemetlenül feszengett állva a pillantásom,majd adott egy gyors puszit Natalie arcára búcsúzóul.
-Akkor én megyek is. Majd felhívlak. Nagyon örültem Rid.-nyújtotta a kezét mellém érve,de én szemem le sem véve Natalieról,vártam míg elmegy,így csalódottan leengedve a kezét végül továbbment. A bejárati ajtó csapódása után odasétáltam a dohányzóasztalhoz és leültem,miközben Natalie értetlenül állt és követte a mozdulataim.
-Ülj csak le nyugodtan. Anya.-ejtettem ki az utolsó szavakat merő gúnnyal és megvetéssel,mire Natalie a kanapéra zuhant és arcát a kezeibe temetve sírni kezdett. Néma csendben vártam,míg lenyugszik és újra képes lesz felvenni velem a szemkontaktust.
-Kitől tudtad meg?-kérdezte rekedtes hangon a sírástól.
-Lényegtelen. Meddig akartad még ezt csinálni? Meddig akartál még a szemembe hazudni?
-A te érdekedben tettem. Hogy..hogy megvédjelek.-felelte könnyekben úszó szemekkel.
-Tudod hány éjjelt sírtam át,amiért soha nem ismerhettem a szüleim? Éveken keresztül jártam ki idegen emberek sírjához nap,mint nap,mert úgy tudtam,hogy a szüleim fekszenek ott. Holott az apám épp megölni készül,az anyám pedig mindennap a szemembe hazudik.-vetettem a szemére hibáit.
-Ne haragudj rám Ridley kicsim. Meg kell értened,mit miért tettem. Csak hallgass meg!-kérlelt könyörögve,mire kimérten bólintottam egyet-Apáddal egy bárban találkoztunk még jóval azelőtt,hogy belekeveredett volna az alvilágba. Egyszerű üzletember volt és rendszeresen járt abba a klubba,ahol énekesnőként dolgoztam. Szép lassan jobban összeismerkedtünk és egymásba szerettünk. Aztán ő belekeveredett különböző bűnügyekbe,én pedig hiába mondtam neki,hogy ez így nem lesz jó,hogy ne tegye ezt,nem hallgatott rám. Elvakította a pénz és a hatalomvágy. Mikor megtudtam,hogy terhes vagyok veled,egy barátom segítségével megrendeztük a halálom és ide menekültem veled. Nem akartam,hogy Carl tudomást szerezzen rólad,ezért a leánykori nevemre vettelek és kitaláltam ezt a háttértörténetet,hogy a szüleid meghaltak,csakhogy megvédjelek. Annyira sajnálom kicsim,tényleg. De ezt kellett tennem. Ha Carl tudomást szerez rólunk,mindkettőnket megöl. Kérlek bocsáss meg nekem. Kérlek!-kérlelt zokogva én pedig nem tudtam rá haragudni többet. Tudtam,hogy értem tette és valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében.
-Megbocsájtok neked.-öleltem magamhoz sírva. Pár percig így ültünk egymás karjaiban,majd mikor mindketten megnyugodtunk eltoltam magamtól-Segítened kell nekem.-néztem rá komolyan.
-Bármiben.-bólintott.
-Veszélyben vagyunk. Carl rám talált és hajtóvadászatba kezdett. Mind veszélyben vagyunk. Segítened kell nekem legyőzni és mindörökké véget vetni ennek a háborúnak.
-Tudod,hogy rám számíthatsz. Az életem árán is megvédelek téged kislányom.
-Tudom. De nem csak te és én vagyunk veszélyben. Minden szerettem.
-Mit akarsz tenni?-kérdezte aggódva.
-Beszállni a háborúba és bosszút állni.-jelentettem ki teljes magabiztossággal.-Még van valami,amit el kell intéznem,úgyhogy most mennem kell. Itt egy cím.-tettem le elé egy papírfecnit az asztalra-Gyere ide este. Gyűlést tartunk.-mondtam,majd felálltam.
-Ridley!-kiáltott utánam,mire egy pillanatra visszafordultam-Szeretlek kicsim. Vigyázz magadra kérlek!
-Mindig vigyázok.-mosolyogtam rá nyugtatóan,majd továbbmentem.
Lauren:
Teljesen kifulladtam mire egy tisztásra értünk,de mégis győzedelmi mosollyal fordultam a mögöttem kullogó Candy felé.
-Nem tudlak beelőzni,mi?-kérdeztem vigyorogva.
-Annyi szerencséd van,hogy nem vagyok formában.-bizonygatta ezredjére,mire hangosan felnevettem-Na lássuk küzdelem terén is ilyen nagy e a szád.-húzta gonosz mosolyra ajkait.
-Taníts mester.-viszonoztam a mosolyát,majd megálltam vele szemben.
-Először is meg kell tanulnod az ellenfeled agyával gondolkodni. Ha ki tudod számítani a következő lépését,nyert ügyed van. Aztán a védekezés. A kezed ne így tartsd-fogta meg a karom és az arcomhoz emelte őket-Így. Stabilan.-ütögette meg-Aztán a lábaid. Szélesebb terpeszben állj. Úgy több lendületet tudsz vinni az ütésedbe,ráadásul ha elég stabil a helyzeted,nem esel el,ha mondjuk képen törölnek. Ne hagyd,hogy bármi is elvonja a figyeled az ellenfeledről. Csak rá figyelj. Egyetlen másodperc figyelemvesztés is elég és véged. Az öklöd pedig mindig megfelelően tartsd,különben eltörnek az ujjaid.
-Jó jó,vettem. Terpesz,védekezés,ököl. Kezdhetjük.
-Valóban úgy érzed készen állsz?-nézett rám kihívóan,mire bólintottam-Rendben.-bólintott vigyorogva és nekem esett. Mondanom sem kell hányszor sérültem meg azalatt a pár óra alatt,míg a közel harcot gyakoroltuk,de a végére egész belejöttem,sőt az utolsó menetben sikerült letepernem. A nyakán térdepelve néztem le rá győzedelmi vigyorral az arcomon,mire visszavigyorgott,majd egy mozzanattal sikerült pozíciót változtatnia és most én kerültem alá.
-Egész ügyes vagy Angyalka. Van még mit gyakorolnod,de fejlődőképes vagy. Na gyere állj fel,mára befejeztük.-nyújtotta a kezét,majd felrántott a földről én pedig elkezdtem leporolni magam.
-Még nem lőttünk.-néztem rá,miközben meghúztam a vizes palackot,amit adott.
-Hosszú még a nap Angyalka,időnk,mint a tenger. Még előtte vissza futunk a házhoz. Most nem hagyom,hogy nyerj.-kacsintott.
-Nyugodtan menj csak előre. Adok egy kis előnyt,hogy neked is legyen valamennyi sikerélményed,mielőtt leelőzlek.-vigyorogtam.
-De nagy lett a szája valakinek.-locsolt le a vízzel,majd elindult én pedig utána.
Természetesen azonnal leelőztem,így én már javában a ház előtt voltam,mire odaért ő is.
-Mi vagy te,valami retkes ferrari? Rakéta olajat iszol víz helyett? Vagy mi a franc?-nézett rám kifulladva,mire kacagva átnyújtottam neki a palack vizet-Na. Huh. Szóval,lövünk. Gyere utánam.-intett,majd bement a házba és elindult lefelé egy lépcsőn,aminek az alján egy hatalmas páncélajtó elé értünk,ami miután beírta a kódot kinyílt és egy teljes egészében felszerelt fegyverszobát engedett láttatni.
-Azt a rohadt!-ámultam elkerekedett szemekkel. Minden megtalálható volt bent,az egyszerű tőröktől kezdve a hatalmas gépfegyverekig.
-Candy mama kedvenc szobája. Na,mivel először lősz,elég lesz egy kis pisztoly is.-lépett oda az egyik állványhoz és egy kisebb,fekete pisztolyt emelt le róla-Most pedig kövess. Először megmutatom,aztán te jössz.-indult meg egy céltáblákkal teletűzdelt fal felé,majd megállt-Na először figyeld a mestert. A helyedben befognám a fülem.-vigyorgott,majd felvette a védőfülest. Gyönyörű sorozatot lőtt a táblára,azt meg kell hagyni.
-Hű.-néztem rá elismerően,mikor végzett.
-Ugye?-vigyorgott-Mondjuk ez semmi,ahhoz képest,amire Ridley képes. A csapat mesterlövésze volt anno. Több mint 100 méteres távból is képes a szemed közé lőni,úgyhogy jobb,ha vigyázol vele.-kacsintott rám mosolyogva,majd átnyújtotta a fegyvert. Meglepett,hogy apró méretéhez képest mekkora súlya van.
-Nehezebb,mint gondoltam.-néztem rá meglepetten.
-Na. Először is a tartás. Mivel jobb kezes vagy,így a bal lábad helyezd előre,a kezed pedig így tartsd.-emelte a megfelelő pozícióba a karom-Fontos,hogy nagyon stabilan tartsd a kezed,különben pontatlan lesz a célzás. Most pedig válj eggyé a fegyverrel. Érezd őt,mintha csak a részed lenne.-suttogta a fülembe,mire megborzongtam,majd arrébb sétált-Mutasd mit tudsz.-mosolygott.
-Meglesz.-viszonoztam mosolyát,majd felvettem a védőfülest és erősen koncentrálva a táblára szegeztem a fegyvert aztán lőttem.
-Nem is rossz.-bólintott mellém lépve-Ahhoz képest,hogy zöldfülű vagy,egész jól lősz. Na,hadd lássak még egy sorozatot.
Ridley:
A házhoz érve leparkoltam a kocsim az öreg mustangja mellé,majd mosolyogva vettem tudomásul mikor beléptem a szerény kis házikóba,hogy az öreg jó szokásához híven a karosszékében ülve megint épp egy történetet mesél a szomszéd kisfiúnak.
-Nagyapa!-üdvözöltem mosolyogva.
-Ridley! Gyönyörű unokám. Hogy megnőttél te lány.-mondta,mire nevetve magamhoz öleltem az apró bácsikát.
-Szia Sam.-köszöntem a kisfiúnak is,aki ámulva figyelte a nagyapám.
-Szia Rid. Képzeld Mr. Grey épp egy történetet mesélt egy hősről és az ő kalandos útjairól.-mesélte izgatottan.
-Will bácsi és az ő legendás történetei.-mosolyogtam.
-Sam kisfiam,menj most nézd meg édesanyád,biztos nagyon hiányzol már neki. Segíts annak az asszonynak,amiben csak tudsz.-mondta nagyapa a kisfiúnak.
-Rendben Mr. Grey,de ne feledje a történetet.-mondta amaz mosolyogva,majd kiment a házból.
-Hogy is feledném fiam,hisz mintha csak tegnap lett volna.-mosolygott maga elé nagyapa,majd rám emelte tekintetét-Mond csak drága lányom,mi járatban öreg apádnál ilyenkor?
-Szükségem lenne a segítségedre.-ültem le vele szemben a faszékre.
-Hallgatlak leányom. Stella,hozz nekünk egy teát kérlek!
-Máris!-jelent meg egy pillanattal később Stella a nagymamám,majd átnyújtotta a teákat-Ridley,kincsem. Ezer éve nem láttalak már. Hogy felcseperedtél.-mosolygott kedvesen.
-Szia nagyi!-öleltem magamhoz mosolyogva-Telik az idő.
-Telik bizony. A kis leányból érett nő lesz már lassan. Nem hiába,egyszer véget ér a lázas ifjúság,igaz Stellám?-szólt teaszürcsölgetés közben nagyapám.
-Jaj,William be beszélj balgaságokat,nagyon is ifjú még ez a kislány.-simogatta meg mosolyogva az arcom Stella nagyi,majd kiment vissza a konyhába tenni-venni.
-Na mesélj leányom,miben segíthetek.-tette a poharat az asztalra,majd ujjait összekulcsolva az ölébe helyezte kezét és fekete szemeit az enyéimbe mélyesztette.
-Először kérdezni szeretnék valamit.-mondtam bizonytalanul.
-Kérdezz bátran,ha tudni akarsz valamit. Hisz ha nem teszed,a válasz mindig nem lesz.-felelte nyugodtan.
-Te tudtad igaz? Tudtad,hogy Carl az apám,Natalie pedig az anyám.
-Hogy ne tudtam volna szépségem. Hisz Natalie a lányom. Mindent tudtam ami történt veletek. Bár meghaltam, a háttérből mindig segítettem nektek,hogy megtudjon védeni az én Carl barátomtól.
-Gondoltam.-bólintottam-Rám talált.
-Erről is tudok.-bólogatott-Ahogy arról is,hogy háborút szervez ellened. Most pedig minden bizonnyal azért fáradtál ide hozzám,hogy segítséget kérj. Áruló van a csapatodban és ezt te is tudod. Csak arra nem tudsz rájönni ki lehet az. Vajon Candy? Hisz aki egyszer elárult,minden bizonnyal másodszor is képes lenne megtenni. Vagy esetleg Max? Tom? Hisz mint tudjuk,mindig a a legnagyobb barátokból lesznek a legveszedelmesebb ellenségek. De az is lehet,hogy Lauren? Mert ugye,ami szerelemmel kezdődik,nagyon könnyen érhet véget gyűlölettel.
-Segíts nekem kideríteni melyikőjük az.
-Segítek leányom,ne félj. Itt az ideje,hogy William Grey végre visszatérjen és a tettek mezejére lépjen.-állt fel karosszékéből.
Lauren:
-Jobb lesz,ha indulunk. Ridley üzent. Egy óra múlva a menedéken.-olvasta fel hangosan Candy Rid sms-ét.
-Rendben. Akkor menjünk öltözzünk át és induljunk.-adtam a kezébe a fegyvert,majd miután visszatette a helyére elmentünk visszaöltözni,aztán útnak indultunk a menedékhez. Körülbelül fél órával később már ott is voltunk,Maxék pedig utánunk nem sokkal toppantak be. Épp beszélgettünk,mikor meghallottuk a csengő éles hangját.
-Kinyitom.-tápászkodott fel Max,majd ajtót nyitott-Natalie?-kérdezte meglepetten a belépő alacsony,fekete hajú nőtől,aki kiköpött mása volt az én Ridleymnak.
-Sziasztok srácok.-nézett végig a kis társaságunkon,majd pillantása megakadt rajtam-Te bizonyára Ridley barátnője vagy. Még nem volt alkalmunk találkozni. Natalie Grey.-köszöntött mosolyogva. Istenem,ennek a nőnek még a mosolya is teljesen ugyanolyan,mint Ridleyé.
-Lauren Parnell.-álltam fel megbabonázva.
-Nagyon örülök Lauren. Csodát teszel az én Ridemmel. Nem tudom,mi a titkod,de örülök neki.-ölelt át szorosan,majd sorban mindenkit-Nahát Candy. Ezer éve nem hallottam felőled.
-Örülök,hogy újra látlak Natalie.
-Na,megyek csinálok egy teát,míg Ridley is megérkezik.-mondta,majd Candyvel a nyomában elhagyták a szobát. Pár perccel később egy tálcával tértek vissza rajta 6 csésze teával,amit szétosztottak,majd mindenki leült vissza a helyére,egyedül Natalie maradt állva. Épp mondani készült valamit,mikor kinyílt a bejárati ajtó és rajta Ridley nyomában egy idősebb férfival lépett be. Ekkor mintha megállt volna az idő,a csésze mindenki kezében megállt félúton a szája felé. Szinte érezni lehetett,ahogy a levegő egy pillanat alatt megfagyott a kis helységben.
-William Grey?-kérdezte elkerekedett szemekkel Max.
-Apa?-nézett hitetlenül az idős bácsikára Natalie,mint aki csak szellemet lát,majd kiejtette kezéből a csészéjét,ami hangos csattanással ért földet és tört ezer darabra a padlón
-Üdvözöllek lányom.-mosolygott a bácsika,majd kabátját Ridleynak nyújtotta és szép lassú,görnyedt hátához képest igencsak kecses léptekkel a társaságunkhoz sétált,majd helyet foglalt,mintha semmi sem történt volna.