Sanscha a csata után a mezőn maradt. Fájó szívvel nézte az elesett katonái, barátai, tábornokai elernyedt testeit. Vajon tényleg megérte a sok áldozat? Talán folytathatták volna a vándor életmódott, de az idősek már eláradtak, nem bírták volna. Édesapja korán megőszült, oly sok gonddal járt új földekre vezetni népüket, ahol még nem akarták őket megölni, legjobb esetben is csak elűzni őket, a boszorkányokat és azok ember barátait.
- Megérte. - suttogását elnyelte a süvítő szél. Azonban hiába próbálta nyugtatgatni magát azzal, hogy számtalan gyermek és idős menekült meg így, hogy saját országuk lesz. Egy valami azonban nem hagyta nyugodni.
- Bárcsak, legalább téged meg tudtalak volna menteni! - térdepelt le az élettelen test mellé. - Sajnálom, Gabriel... - csukta le a férfi szemeit, megadva számára a végső nyugalmat. Gabriel volt az egyik tábornoka, a legnagyobb rangú és legerősebb. Egyben a legfontosabb személy az életében, aki meglátta a lányban a jóságot.
Gyermekkorában találkozott a férfival, Sanscha már akkor is így nézett ki, hiszen rá máshogy hat az idő. Aznap egy kicsiny falun haladtak át. Haediya ragaszkodott hozzá, hogy nőies ruhát vegyen fel Sanscha, mivel elsősorban sosem látta a lányt nőies ruhákban, mindig férfias öltözékben járkált, másodszor pedig véletlenül leöntötte a ruhásládáját paradicsomszósszal. Hogy miként nyílt ki az amúgy kulcsra zárt láda, és miért volt Haedi egy paradicsom szószos tállal a láda közelében, az rejtély maradt. Sanscha persze az eget és minden élőlényt - főleg Haedit - szidta, nyomdafestéket nemtűrő szavakkal. Megadva magát felvette az öltözéket, amíg Haedi kimossa a ruháit. A szekereiket egy hatalmas réten hagyták, hogy a lovaik legelhessenek, amíg páran a faluban nézelődnek, illetve vesznek pár árucikket. Általában az embereket küldték a városokba egy kisebb csapat boszorkánnyal, akik általában férfiakból és Sanscha-ból állt. Ahogy várni lehetett, mindenki megrettent - aki ismerte a boszorkányokról szóló pletykákat - Sanscha és a többi boszorkány haja láttán. Azonban Sanscha mégjobban megrémítette őket. Ezüstös fehér haj, ezüst szemek és hófehér ruha. A lány sóhajtva látta be, hogy talán mégsem amiatt rettentek meg tőle a falusiak mert tudták, hogy boszorkány, hanem mert úgy nézett ki, mint egy szellem. Ez sajnos be is igazolódott, mikor egy falusi fiú megrettenve mutattott a lányra, miközben hófehérre sápadva azt mondta remegve, hogy "Szellem!". Fáradtan telepedett le a falu terén található kút szélére és azon gondolkodott, vajon befesse-e a haját valamilyen sötét gyümölcs levével, amit útközben találnak, esetleg összegyűjt elég pénzt, hogy festéket vehessen az egyik városban, amikor egy kis fiúcska sétált hozzá. Ébenfekete haja volt és kíváncsian fürkészte átható kék szemeivel a lány arcát. Aquamarin kék. - gondolta a fiú szemszínét látva Sanscha.
- Mondd csak, te nem félsz tőlem, mint a többi falusi? - pöckölte hirtelen homlokon a fiút, aki elvesztetve egyensúlyát a földre esett. Sanscha azonnal megbánta tettét és inkább leült hozzá a fűbe. - Sajnálom. Jól vagy? - érintette meg a fiú kézfejét, aki nagyokat pislogott rá, majd a lány kezére, majd mindkét kezével megragadta a lány kezét.
- Nem is vagy szellem! - mosolygott a fiú, mire a Sanscha szívét melegséggel töltötte el a kisfiú ártatlansággal teli önfeledt mosolya.
- Nem, hát! Én is olyan hús és vér lény vagyok, mint te! - válaszolta talán kissé túlságosan is jól játszva a sértődöttet.
- Mindenki azt mondta, hogy szellem vagy, akit a vándorok hoztak magukkal. Volt aki azt mondta, hogy a vándorokat egy szirén kíséri. Mások azt , mondták hogy egy istennő védi a őket. - kezdett el lelkesen mesélni a fiú, mintha megnyitottak volna egy csapot, ömlöttek a szavak szájából. Sanscha nem szerette az ilyen embereket, de a fiú mégis mosolyra bírta, a mindig komoly, vagy morcos, esetleg gyakran bunkó - amilyen éppen a kedve volt, de sosem volt kedves - Sanscha-t.
- Istennő? - vetette hátra fejét és nevetett. - Pont én? Vicces. Na és te? Bátor lehetsz, hiszen ha istennő is lettem volna, akkor is bátorság kellett ahhoz, hogy megközelíts, főleg ha szirén, esetleg szellem lettem volna. Vagy netán csak ostoba vagy, hogy nem ismerted fel a veszélyt?
- Nem vagyok ostoba! Bátor vagyok! Ha felnövök erős és legyőzhetetlen harcos leszek! - állt fel a fiú, majd büszkén kihúzva magát a lányra pillantott.
- Csak erős és legyőzhetetlen? Okos és bölcs nem?
- Öm... de igen! Erős, legyőzhetetlen, bölcs és okos.
- Értem. - mosolyodott el Sanscha. Lassan ő is feltápászkodott és leporolta ruháját. - Mondd csak, árulnak itt hosszan tartó festékeket? Be szeretném festeni a hajamat.
- Nem. Miért? - ráncolta homlokát a fiú.
- Most mondtam, hogy a hajamat akarom befesteni! - tette csípőre bal kezét Sanscha.
- Úgy értem miért akarod befesteni? Gyönyörű színű a hajad, akár egy... angyalé. - vakarta meg idegesen tarkóját a fiú, talán még kissé el is pirult a hirtelen kimondott bók miatt. Sanscha a bóktól nem is tudta mit tegyen. Lassan feldolgozta, hogy most először dicsérte meg egy idegen a hajszínét, és melegség járta át a mellkasát. Jól esett egy ilyen fiatal, fiú bókja, mintha csak az öccse lett volna. A korabeli fiúk, mind riadtan rohantak el ha meglátták a lányt. Nem is vette észre, csak mikor a fiú szólt, hogy eleredtek a könnyei. Annyi bántó és kegyetlen szó után itt van ez a kicsi fiúcska, aki olyan szépnek látja a lányt, mint senki más. Sanscha lekuporodott a földre, mire a fiú is legugolt hozzá és a lány könnyeit kezdte el törölgetni ingujjával, mire az elnevette magát az apró gesztus láttán.
- Remélem nem bántottam meg! - sütötte le szemét a fiú.
- Nem, csak... - szipogott a lány. - Még soha senki se mondta ezt nekem. Nagyon jól esett. Remélem ha tovább állunk és egyszer visszatérek ide, ugyanúgy fogsz rám gondolni, mint most.
- Hát, szerintem felettébb csinos... kisasszony.
- Sanscha vagyok. Remélem barátok lehetünk és sokáig azok is maradunk.
- Gabriel vagyok 5 éves, és örülnék, ha egy angyal barátja lehetnék. - vigyorgott, melyre a lány nevetni kezdett. Nevetése, mintha csengettyük apró csilingelése lett volna. Ritka volt a pillanat, mikor Sanscha nevetett, de akkor még a legridegebb szívek is megolvadtak elvégre, ha a lány nem vágott komoly vagy morcos képet, elbűvölőnek és gyönyörűnek számított. Felálltak és leporolták magukat.
- Örülök, hogy megismerhettelek Gabriel. Kár, hogy csak pár napig maradunk.
- Miért?! Kérlek, maradj! - ragadta karon a lányt és rá csimpaszkodott. Aranyosnak találta, emlékeztette őt öccsére, vagy inkább egy kölyökkutyára.
- Sajnos nem mindenki olyan, mint te. Mindenki, aki meglát minket megrémül. Hamarosan pedig fegverekkel, fáklyákkal akar majd kiűzni minket. - paskolta meg a fiú fejét, mikor látta rajta, hogy elszontyolodott, de az hirtelen ráncolni kezdte homlokát.
- Akkor majd én megvédelek tőlük! - jelentette ki elszántan a fiú, mire a döbbenettől hátrált egyet a lány.
- Megvédeni? De... - mondatát nem tudta befejezni, Gabriel félbeszakította.
- Ha megvédelek itt maradsz? Ha kell mindenkit meggyőzők, hogy valójában egy angyal vagy, nem egy szellem!... Kérlek! - nézett szomorúan a Sanscha-ra, akinek a fiú arcát látva megszakadt a szíve.
- Sajnálom. Mindenkinek az lesz a legjobb ha elmegyünk. Még kicsi vagy az efféle harcokhoz, de mi lenne ha tennénk egy esküt? - guggolt le a fiúhoz, így szemmagasságba került vele, és kinyújtotta kezét a fiú felé.
- Kisujj eskü? - vonta fel szemöldökét Gabriel.
- Szavamat adom, hogy mikor húszéves leszel visszatérek ide és felteszem majd azt a kérdést, hogy "Még mindig meg akarsz védeni?". Ha igen lesz a válaszod magammal viszlek, de ha nem, akkor többé nem látsz majd újra és...
- Igen lesz a válaszom! Szavamat adom. - tette megmakacsolva a kisujj esküt. Három napot töltöttek a faluban a karavánnal, majd újra útnak indultak. A napok során nem mesélt a fiúnak arról, hogy miért van más hajszíne, vagy az erejéről. Még Haedinek is bemutatta Gabrielt, aki ujjongva ölelte meg a fiút, azt kiáltva, hogy "Uramisten, de édes kis cukipofa!". Nem kellett több Sanscha-nak, lehámozta a fiúról a lányt és megparancsolta neki, hogy fogja vissza magát, mert így megfojtja szegény gyereket. Mesélt a fiúnak a sok faluról és tájról, a hegyekről, tavakról, és minden érdekes látnivalókról. Mesélt még a családjáról, akiket az emberek öltek meg félelemből, mikor az öccse és anyja sétálni mentek ketten különválva a csoporttól. Mesélt még az apjáról, aki vállára vette a népe gondjait, bajait és arról is, hogy mik a tervei a jövőt tekintően. Furcsa mód a fiú olyan érzést keltett, mintha egyidősebb férfival beszélgetne. Sanscha még sohasem beszélt ennyit, mindig is csendes hallgatag típus volt, de mintha Gabriel hatással lett volna rá. Talán mert öccsére emlékeztette, mindketten korukhoz képest okosabbak voltak, megnyugtatták a jelenlétükben tartózkodókat és mások feloldódtak mellettük. Nehéz szívvel búcsúzott a fiútól, de tudta, hogy az a 15 év számára szempillantás alatt eltelik.
Sanscha boldogan idézte vissza ezeket az emlékeket, de most... Ott állt a vér áztatta mezőn és azon gondolkodott, hogy mit tegyen. Túlságosan szerette Gabrielt, hogy ott hagyja a dögevő madaraknak és egy jelöletlen tömegsírba se szerette volna eltemetni. Fájt a szíve... Nincs tükör a közelben, nem tudná el vinni a testet időben. Lekuporodott a kihűlt test mellé. Érezte, ahogy könnyei megindulnak és lassan lemossák páncéljáról a vért.
- Úgy sajnálom! Bárcsak az emberek képesek lennének változni! Talán, ha képesek lennének máshogy tekinteni rám és a népemre ez nem történt volna meg. Kérlek, bocsáss meg! Számítottál rám, meg akartál védeni és most te..- harapta el mondata végét. Torkában gombóc keletkezett, halkan sírt, mintha attól félt volna, hogy meghallják hangját. Sokáig csak az elesett katonáit siratta. Voltak köztük apák, fiúk, barátok, szeretők, de mindannyian boldogan álltak a lány mellé és vérüket adták érte és Sanscha népéért, hogy azok végre megpihenhessenek egy helyen, melyet otthonuknak nevezhetnek. Miután abbahagyta, már esteledett. Köpenyét lecsatolva, a halott férfira terítette.
- Később még visszatérek! - suttogta a férfinak. - Visszatérek és mindannyian méltó, hősi temetést kaptok! - kiáltotta, azzal elindult. A mezőn nem volt élő rajta kívül, így lovat se talált, hát gyalogolnia kellett. Több napnyi járásra volt még lóháton is a Tündekirályság.... vagyis remélhetőleg már a Boszorkánykirályság. Igen, tetszett Sanscha-nak ez a gondolat. Boszorkánykirályság. Már a neve is jól cseng. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy újra helyet cseréljen az egyik illúziojával, aki feltehetően már a palotában volt, amit elfoglaltak. Fáradtan gyalogolt a tábora felé, mivel az volt a legközelebb. Két napnyi folyamatos gyaloglás után fáradtan zuhant be a nagysátorba. Sajnos a sátor alja nem volt fedett, por és föld lepte, így nagyot koppant a lány.
- Ó, hogy a fene essen beléd!- szitkozódott fekve, de már erre se volt igazán ereje. Hátára fordult és a sátor vörös tetejét kezdte el bámulni. Este volt és hűvös. Sóhajtva kászálódott fel és kinézve az egyik kisebb sátrat, elindult felé. Minden lépése fájt. Habár alig vágták és szúrták meg, mégis, mintha minden izma pihenésért kiáltozott volna. Belépett halott barátja sátrába, mivel már járt ott, tudta melyik az. Lehámozta magáról páncélját és bebújt a hálózsákba.
Másnap a nagysátorban felállított tükröt használta, hogy egyenest a palotába jusson. Meglepve tapasztalta, hogy kilépve a trónterembe került. Oldalra pillantva az apját látta meg a trónon, amire kérdőn felvonta szemöldökét. Apja meglátva lányát rögtön félbeszakította mondandóját - amit egy nemesi ruhás emberhez idézett - leszállt a trónról és megölelte lányát. Addigi aggodalmas arca kisimult a lányát látva.
- Már azt hittem, hogy... - Sanscha távol tolta magától a férfit.
- Apám, mit jelentsen ez?! - dorgálta meg apját. - Úgy volt, hogy ha országot szerzünk pihenni fogsz! Ha király leszel még több feladatod lesz.
- Sajnálom leányom, de amíg távol voltál gondoskodnom kellett mindenről. Hol vannak a többiek? Gabriel? - nézett el a lány feje fölött.
- Nincsenek többiek. - fordította el tekinteték.
- Sajnálom...
- Mégis mit? Nem te tehetsz róla... de várj! Mit értettél az alatt, hogy gondoskodnod kellett mindenről?
- Meg kell szilárdítanunk a királyságunk hatalmát. Szétküldtem boszorkányokat, hogy minden nagyvárost foglaljanak el a tündéktől, vezessék és közben hirdessék, hogy a tündék többé nem uralkodnak az országban, a boszorkányok pedig szeretik az embereket, nincs többé rabszolgaság. Ezzel elnyerhetjük az emberek bizalmát. Azonban a katonai hatalmunk most gyenge... nagyon gyenge. Ezért küldettem egy boszorkányt a tükrön át a Némakirályságba azzal a feladattal, hogy győzze meg a királyt.
- Győzze meg? Mire? - ráncolta homlokát a lány, mire az apja hátat fordított.
- Arra, hogy legyen a herceg a jegyesed. Megszilárdtaná mind a katonai, mind a politikai hatalmunkat. - sandított óvatosan válla fölött a lányra.
- Jegyesem? - sóhajtott Sanscha. Nem ezt a reakciót várta az apja. Inkább dühkitörésre számított, vagy döbbenetre. - Legalább jóképű? - ezt hallván a férfi megnyugodott. Nem szívesen szerette volna rákényszeríteni akaratát Sanscha-ra, de örült, hogy lánya nem vitatkozott vele. A lány már így is rengeteget segített neki és a népüknek.
- Rendkívülien vonzó külsejűnek mondják. Holnap érkezik ide. Meglepő, hogy pont az országban volt... - mosolygott a király. - Most menj leányom, a hajadat befogta a sok vér.
- Ami azt illeti... nem fogta be, vagyis igen, de nem úgy ahogy gondolod. - erre a király furcsálva nézte lánya haját. - Megátkoztak. A tünde herceg utolsó leheletével átkot mondott rám. Valami olyasmit, hogy hajad legyen olyan mind áldozataid vére, szemed pedig, mint a lelkeik fénye. Habár, azt hittem mivel egy család vagyunk a te külsőd is megváltozik...
- Hm. Most, hogy mondod kék lett a szemed. Talán meg tudjuk törni az átkot, de most foglalkozzunk azzal, hogy megfürödj, egyél és kipihend magad. Ebben a sorrendben. - terelte gyengéden lányát, vállainál fogva.
- Várj! A mezőn Gabriel és a többiek... Gabrielre terítettem a köpenyemet, hogy megtaláljam. Mindenkit aki velünk harcolt, kérlek temessétek el őket hősként megérdemelt módon. - könyörgött apjának, akinek megenyhült tekintete lány kérését hallván.
- Természetesen, megérdemlik, hiszen nélkülük nem sikerült volna az egész. Biztosíthatlak, hogy hőshöz méltó temetést kapnak majd, Gabirelt pedig olyan helyre temetjük, ahol könnyen megtalálod majd. De most menj leányom, végy egy forró fürdőt! - terelte egy szobalány felé, akit utasított, hogy készítsen elő mindent. Forró fürdőt véve görcsös izületei megsajnálták a lányt és pihenni engedték. Rózsaszirmokat is szortak a fürdövízbe, kellemes és megnyugtató volt számára annyi gond és baj után. Ráadásul holnap érkezik meg "jövendőbelije". Még csak az kéne, hogy holmi hercegecske a kénye szerint parancsolgasson itt neki. Ráadásul ha tényleg a férje lesz, akkor egyben az ország királya is lesz...
- Nos, majd meglátjuk, hogy ki lesz a tényleges uralkodó! - szárítkozott meg Sanscha. A vacsora után, ahová mindenkit meghívtak, aki a karavánhoz tartozott - amivel a falukat járták vándorként az országuk előtt - a szobájába ment és ott töltötte a hátralévő napot. Nem kívánt részt venni az ünneplésben, amit a győzelem miatt rendeztek. Számára ez nem volt győzelem.
Másnap már idegesebb volt a látogató miatt. Apja kedvéért ment bele az egészbe, de azért remélte, hogy legalább kinéz valahogy a herceg. Édesapja még a hervadt virágokat is szépnek tartja. Ő mindenben csak a szépet látta, tehát nem bízhatott a férfi szavában, mikor azt mondta, hogy a herceg "Rendkívülien vonzó". Délután egyre várták a vendégeket. Sanscha apja szerette volna, ha a lánya valami nőies ruhát vesz fel, mire a lány csak annyit mondott "Majd az esküvőmön viselek ruhát!", azzal elindult, hogy fiús ruha helyett páncélt húzzon. Mert egy valamibe még az apja se szólhatott bele, az pedig a ruhatára volt. A férfi egy sóhajtással jelezve engedett lánya makacs természetének, hiszen oly sokat segített neki. Meglepő pontossággal egyórára befutott a hintó és kisérete. Sanscha meglátva az egyik ablakban bámészkodó barátnőjét, feléje indult.
- Ennyire érdekel a herceg? - osont a lány mögé, akire kisebb ijedtséget hozott.
- Áh! - ugrott fel sikkantva öa lány. - Utálom mikor ezt csinálod! - szidta le.
- Ott a hintó! - bökött fejével az irány felé Sanscha, Haedi pedig heves ugrálásba kezdett izgalmában. Haedi izgatottabb volt, mint a nyugodt természetű Sanscha. Kíváncsian nézték, hogy milyen lehet a herceg. A kocsis leszállt a hintóról és kinyitotta az ajtót a hercegnek.
- Istenem! Milyen színű a haja?! - döbbent meg Sanscha.
- Milyen szép hajszínű gyermekeitek lesznek! - sóhajtozott fejét jobb kezével megtámasztva, az ablak párkányra dőlve Haedi.
Sanscha a gyermekek szó hallatára kirázta a hideg. Imádja őket, de magát nem tudta anyaként elképzelni. Elsietett apjához a palota bejáratához, ahol a herceggel kell neki találkoznia. A hintóhoz érve a herceg észrevette és átható tekintete követte a lányt. Miután apja üdvözölte őt, rajta volt a sor.
- Üdvözöllek a Boszorkánykirályságban! - tette bal kezét csipőjére. Ilyenkor pukedliznie és csókra kéne nyújtania kezét...na meg ruhában illene megjelennie, de Sanscha ehelyett vigyorogva, páncélba öltözve köszöntötte a fiút.
- Köszönöm szíves... - vonta fel szemöldökét a páncélt nézve. - vendéglátásukat. Tudnom kéne valamiről?
- A lányomnak egyéni ízlése van a ruhatárát illetően, kérem bocsássa meg neki.
- Nem szeretek nőies ruhákat hordani.
- Valóban? - döntötte oldalra fejét a herceg. - Ha a nők szerelmesek, sokkal nőiesebbek és gyengédebbek lesznek. Tehát ha szerelmes leszel, majd ruhákat is fogsz hordani.
- Kizárt. - válaszolta a lány, mire a herceg a füléhez hajolva belesuttogott.
- Majd meglátjuk.
És ezzel vége az extra fejezetnek.
Nos kedves olvasóim választhattok következő fejezetet!
1. Extra fejezet folytatása a herceg szemében (részletesebb leirás a külsejéről)
2. Újabb legendák (amiket vért izzadva fogok kitalálni)
3. Normál történet folytatása, Leonhart szereplésével.
4. Extra fejezet azzal a szereplővel, akit akartok mertnekemfogalmamsincskivellegyen.