2 évvel később
Sosem gondolkodtam a jövőmön. Egy időben még arról is meg voltam győződve, hogy nem lesz nekem olyanom.
Hogy ez az egész csak egy hülye álom, amibe azok ringatják magukat, akik vakok és naívak.
Hogy lehetett volna egy olyan lánynak, mint én, egy olyan gondolata, hogy egyszer minden jóra fordulhat az életében?
Egy sráccal, aki tényleg, igazán szereti azért ami igazából ő, egy diplomával a kezében?
Valahogy mégis sikerült. Mégis összejött az egyetlen dolog az életemben, amiről sosem hittem, hogy megtörténhet.
Boldog vagyok.
Hosszú ideje először. Őszintén.
– Szeretném tehát kijelenteni, hogy a 2025-ös évfolyam ezennel sikeresen befejezte tanulmányait iskolánkban! – Mrs. Shanon, az egyetem vezetője büszke mosollyal arcán néz végig rajtunk, miközben megigazítja a mikrofont, hogy az a legközelebb lehessen szájához. – Kérlek titeket, legyetek nagyon büszkék az eredményeitekre, és további hosszú, szerencsés jövőt kívánok mindenkinek!
A kő, ami eddig belülről nyomott, olyan gördülékenyen esik le a szívemről, hogy azonnal sikerül megnyugodnom.
Mintha az egész eddig ért sérelmeim, fájdalmaim most végre elhagyták volna a vállaimat, így, hogy már nem kell ebbe a suliba járnom.
Pedig ez jól tudom, hogy nem igaz, de mégis ez az érzésem.
Elisabethre pillantok, aki mellettem áll, és izgatottan szorongatja a kezemet.
Ebben a hosszú köpenyben, és gyönyörű, kisminkelt formájában úgy néz ki, mint egy igazi nő.
Olyan gyorsan elment az idő, hogy fel sem eszméltem rá. Ennek a gondolatától könnyek gyűlnek össze a szememben.
Mindenki körülöttem leveszi a kék kalapot a fejéről, hamar én is így teszek.
Elindul a visszaszámlálás háromtól; aztán másodpercekkel később temérdek ujjongás, és tapsvihar közepette repülnek fel az égbe a szimbolikus sapkák.
Én is vidáman hajítom fel az enyémet, aztán nézem, ahogy elveszik a kavalkádban. Beth-el egymásra vigyorgunk, megöleljük egymást. Kicsit ugrálunk is, pár szót ismételgetve:
"Megcsináltuk! Tényleg megcsináltuk!!"
És megkezdődik a szétszóródás. Mindenki a maga rokonaihoz, barátaihoz sétál, minden oldalról a gratulációk meg a sírós arcok fogadnak.
De én persze magasról teszek másokra.
Olyan, mintha lenne egy hatodik érzékem, ami csak arra van kiképezve, hogy ezer ember közt is észrevegye azt, aki a legfontosabbá vált számomra.
Mogyoróbarna szemei apróra húzódnak arcán elterülő széles mosolyától, de így is látom, hogy engem néz. Göndör fürtjei ugrálnak feje tetején, ahogy elkezd felém szaladni.
Én is ezt teszem, az sem izgat különösebben, hogy mennyi kalapot taposok el szerteszét lábaim alatt eközben.
Ahogy egymáshoz érünk, azonnal karjai közé húz; szorosan átkarolom nyakát, és ő megragadva derekamat, megperdít a levegőben.
Olyan szeretet ölel körbe minket, hogy semmi másra sem tudok figyelni.
– Annyira büszke vagyok rád – szorongat meg mégjobban, bőröm csikizni kezd, ahogy nyakhajlatomhoz hajolva beszél. Elengedem, aztán gyönyörű szemeibe meredek.
– Köszönöm!! – És csak mosolygok. Olyan erősen, hogy már érzem azt a kis zsibbasztó érzést is arcomon. De nem foglalkozok vele.
– Tudtam, hogy menni fog.
– Nélküled nem ment volna!
Erre megrázza a fejét, elneveti magát.
– Dehogynem.
Gyorsan közelebb húzom magamhoz tarkójánál fogva; ajkaink összetalálkozása újbóli érzelemhullámokat sodor végig minden porcikámon. Végigfolynak a könnyeim arcomon, elteríti a gondolataimat az erős érzés;
Szeretem.
Ezt a fiút szeretem már két éve, és ezt a fiút is fogom szeretni, életem végéig.
– Raelyn! – Anya szavai rángatnak vissza a valóságba. Ahogy elválunk Tommal egymástól, hamar megölelem őket is.
– Nagyon nagyon büszkék vagyunk rád! – Apa ezt mondja, miközben átölel.
Tőle is elhúzódok aztán, és a nővéremre pillantok.
Diana egy ideig csak csöndben, enyhe mosollyal figyel, ezt a távolságot köztünk pedig én töröm meg előbb.
– Na gyere ide – mondom, ahogy egy ölelésbe húzom. Azonnal visszaölel, karjai finoman végigsimítanak hátamon.
Két évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy valaha is lehet jó kapcsolatunk nekünk. Emlékszem a sok vitára, meg drámára, ami folyamatosan jelen volt a családban.
De aztán, Dia kiköltözött az új barátjához, egy távolabbi városba, és mintha egy teljesen más ember állt volna utána elém.
Elhívott hozzájuk, és miután bemutatta a barátját nekem, hosszú órákat beszélgettünk. Főleg a régen ért sérelmeinkről.
És olyan őszintének tűnt, amikor bocsánatot kért, hogy elfogadtam.
Végülis, az emberek szoktak hibázni. Lehet, hogy ő túl sokszor tette ezt meg, de a testvérem. Nem tudtam volna élni magammal, ha visszautasítottam volna a bocsánatkérését.
– Mindig is tudtam, hogy te vagy az ész a családban. – Ezt viccelődve mondja, amin mindannyian kuncogunk egyet. Aztán komollyá válik az arca, jelentősségteljessé. – Büszke lehetsz magadra, Raelyn. Megcsináltad!!
– Amit meg is kell ünnepelni – szól közbe apa, egyik kezét vállamra téve. – Mit nézünk este?
Anya ekkor vállba üti apát, aki teljesen értetlenül pillant rá, miközben dörzsölni kezdi a fájó pontot.
– Oké, mostmár emlékszem!! Bocsánat, de ezért nem kell megütni!
– Mire emlékszel? Miért nem kell megütni? – Értetlenül nézek a szüleimre, de választ nem kapok. Aztán Tom felé fordulok, tőle várva a magyarázatot.
Beth szakítja meg a csöndet, ahogy hátulról nekem rohanva rám csimpaszkodik. A szülei kicsit lemaradva követik, üdvözlik egymást az én családtagjaimmal.
– Annyira eszméletlen, hogy indul a nagybetűs élet!
– Ne is mondd – vigyorgok a lányra, amikor már előttem áll. – Azt sem tudom, mit fogok csinálni! Valszeg leiszom magam, de ennek még ma este be kell következnie!!
– Óh, te arra nem fogsz ráérni. – Beth teljesen normálisan mondja ki ezeket a szavakat, nem sokkal később pedig a szájához kap ijedtében. A többiekre néz. – Baszki, ugye nem szóltam el magam? Tudja már?
– Még nem – szól közbe Tom, aztán rám mosolyog. – Van egy meglepetésem.
– Szóval erről mindenki tudott, csak én nem?
– Szívás kihagyva érezni magad – neveti el magát a nővérem, mire sértődést színlelve keresztbe fonom a karjaimat magam előtt.
Közben fejben már azon kattogok, mégis mivel készülhetett a barátom. Elvégre, a két éves évfordulónk nem volt úgy megünnepelve, ahogy azt kellett volna, több okból is kifolyólag (igazából az a legnyomósabb, hogy csúnyán lebetegedtem). És a szülinapom is közeleg, na meg azt is meg szokták ünnepelni, ha az ember lediplomázik.
– Szerintem lassan indulnunk is kell, ha időben akarunk lenni. – A barátom egy határozott mosollyal elkezdi a búcsúzkodást. Kezet fog apával, megöleli az anyukámat.
– Majd mindenről számolj be!! – húz magához Beth. A családjától is elköszönök, aztán az én szüleim jönnek.
– Vigyázz magadra kicsim! Majd találkozunk – kacsint rám anya, és egy utolsó ölelés után már csak arra eszmélek fel legközelebb, hogy Tom kezét fogom, és az autója felé húz.
Továbbra is teljesen értetlenül pislogok körbe, alig fogom fel, ami történik. Kicsit olyan, mintha álmodnék.
– A szüleim ezt megengedték?
– Sőt, még támogatták is az ötletet! – A fiú gyermeteg mosollyal pillant rám, aztán kinyitja nekem az anyósülés ajtaját. – Erre tessék, hölgyem!
– De hova megyünk? És mennyi időre?
– Ne aggódjon, én mindent elintéztem – mondja nyugodt hangsúllyal a szavakat, aztán hátamra helyezve kézfejét, finoman az ülés felé tol. – Na tessék beszállni!
– Jó jó!!
Mikor mindketten bent vagyunk már, el is indítja a kocsit, én pedig bekapcsolva a biztonsági övet, alig tudom megállni, hogy ne kérdezősködjek.
Már kikanyarodunk az iskola elől, amikor kiszabadulnak a számból a kérdések.
– Megtudom valamikor az út során legalább, hogy mi a cél?
– Kivennéd a napszemüvegem a kesztyűtartóból kérlek?
– Ne ignoráld a kérdésem – forgatom meg a szemeim, de azért teszem, amit kért. Ahogy kinyitom a kis rekeszt, egy papír esik a kezeim közé.
A fiúra pillantok, akin tisztán látszik, hogy alig tudja visszafolytani az ajkain egyre jobban szétterülő mosolyát.
Kíváncsian hajtogatom szét a kis papiruszt, aztán hamar eltátom a számat, amikor elolvasom a rajta lévő információkat.
Két kinyomtatott repülőjegy, egymás alatt.
Párizsba.
– ÚRISTEN! EZ KOMOLY? EZ IGAZI???
– Nem, bébi, csak ugratlak – figurázza ki a fiú a reakcióm viccelődve, de annyira sokkolt a jegy, hogy nincs kapacitásom megszidni érte.
Megforgatom a kezemben a papírdarabot, közelebbről is megnézem a betűket.
Ilyen. Nincs.
– Megyünk Párizsba ketten? Most??
– Jól látod, igen. – Már Tom is vigyorog, egyik kezét a combomra teszi, aztán a hüvelykujjával simogatni kezdi lábamat. – Olyan nehéz volt ideáig titkolózni előtted!
– Főleg, hogy rémesen hazudsz – értek egyet vele, de továbbra is teljesen elkábulva bámulom a papírt a kezeimben. – Ezt támogatták a szüleim? Hogy elvigyél tőlük ilyen messzire?
– Megbíznak benned. – Teljesen egyszerűen jelenti ki a dolgot, és bár tudom, hogy igaza van, de nehezen hiszem el neki. – Meg bennem is, azt hiszem.
– És mennyi időre megyünk?
– Ja, a visszarepülős járat nincs rajta a papíron?
Megnézem mindkét oldalát, alaposabban elolvasom újra azt a két jegyet, így sikerül megállapítanom, hogy...
– Nincs.
– Hát, akkor ott ragadunk a szerelem városában! Képzeld csak el, hogy ott kell élned. Velem összezárva, folyamatosan croissantot reggelizve, mindenféle divatbemutatóra járva..
– Valóban nem lenne rossz – vonom meg a vállaim. – Tele van az a hely fiatal, jól öltözött srácokkal!
– Akkor már én is rálesek majd a balett tanárnőkreÁÚCS – kiált fel drámaian, ahogy félbeszakítom áradozását egy határozott vállbaütéssel. – Jólvan. Akkor majd nézem veled a fiúkat az ablakunkból.
– De hülye vagy!
Nevetés tölti be a teret, az izgalom ebben a kis autóban úgy felhalmozódott, hogy már tisztán érezni a levegőben.
El sem hiszem, hogy ez megtörténik velem.
– Honnan tudtad, hogy Párizs az első az utazási bakancslistámon?
– Nem tudtam. Kicsit körbekérdezősködtem. – Megvonja a vállait, mintha ez az egész semmiség lenne. Egyáltalán nem az. Érzem, ahogy a könnyek elhomályosítják a látásom.
A kép, ahogy elképzelem Tomot, miközben a barátnőimet kérdezgeti mindenféle dologról velem kapcsolatban, megmelengeti a szívemet.
Ki gondolta volna, hogy valaha is lesz egy olyan barátom, aki tényleg megtesz mindent azért, hogy éreztesse velem, hogy szeret?
– Annyira hálás vagyok! Köszönöm!!
– Majd a szüleidnek is köszöndd meg – mosolyog a fiú, aztán kicsit felém nyújtózkodva, kiszedi a kesztyűtartóban maradt napszemüvegét.
– De a reptéren mindenképp át kell öltöznöm majd.
– Elisabeth meg Alexa segítettek bepakolni a ruháid, hogy szerintük mikre lehet majd szükséged.
Elmosolyodok a gondolattól, ahogy Beth és Lexi összevesznek, mit is tegyenek a bőröndbe.
Lejjebb húzom az ablakot, hagyom, hogy a szél lobogtassa a hajamat, cirógassa a bőrömet.
– Még szerencse, hogy nem bízták rád.
A fiú sértődötten a combomra csap, amitől kicsit megugrok, aztán röhögve ütök rá a kezére.
Mikor elhalkul a nevetgélés, barátom komolyabb hangon folytatja.
– Reméltem, hogy tetszeni fog az ötlet. Az egész egy randink után pattant ki a fejemből. Azóta minden pénzemet félretettem, de még így is ki kellett segíteniük a szüleidnek. Például költőpénzt is tőlük kaptunk.
– Ez a világ legjobb ajándéka – mondom ki őszinte gondolataim, szinte sugárzik belőlem a boldogság. – És el sem hiszem, hogy képes voltál ennyit költeni kettőnkre.
– Még szép, hogy erre költök, ha már választhatok! Mi másra kéne, ha nem erre?
Már az autópályán süvítünk, szóval felhúzom az ablakot. Így hamar elhalkul a kocsi belseje.
– Annyira szeretlek! – Ahogy ezt kijelentem, gyorsan korrigálom magam. – De nem azért, mert ilyen meglepetést szerveztél nekem! Persze ez egy tökéletes ajándék, de alapból is nagyon szeretlek! Akkor is, ha csak otthon ülünk a négy fal között. De most megyünk Párizsba!!
Tom jót kacarászik bénázásomon, aztán rám pillant, amikor nincs a közelünkben más autó az úton.
– Tudom, Rae. Én is nagyon szeretlek.
Már mindketten az utat figyeljük, kellemes csend tölti be a helyet. Próbálom feldolgozni magamban az elmúlt fél óra történéseit, de nagyon nehéz. Elkezdek egyre visszamenőbbre tekinteni, végigszalad a fejemben az összes gyönyörű pillanatom, amit eddig Tom adott nekem.
De most azt érzem, valami új vette kezdetét.
Régebben azt hittem, nekem nem lesz saját kis mézes-mázos élettörténetem, tele varázslatosan szép pillanatokkal.
Pláne nem egy olyan fiúval az oldalamon, aki megbecsül, aki figyel rám, és aki úgy teljességében szeret.
De aztán megjelent ő.
Teljesen felforgatta az életemet, anélkül, hogy tudtam volna róla.
Abba sem gondoltam bele, hogy lehet nekünk jövőnk akár.
És az élet valahogy mégis úgy osztotta a kártyáinkat, hogy most közösen vághatunk bele egy új történetbe.
A mi történetünkbe.
Vége.