- Egyszerűen nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Legszívesebben az egész világot felégetném, hogy őt megtaláljam. Megfognám az elrablója torkát és a puszta kezemmel vágnám fel a gigáját - ököllel a bokszzsákot ütöttem. Az izmaim kiéleződtek az ütés közben, a bőrömön végig perrgett az izzadság, miközben levegő után kapkodva hátra lépkedtem. Owen tartotta a zsákot, de minden ütésem közben megmozdult és hárítani igyekezett. Nem voltam a helyzet magaslatán. Az ütésekbe minden dühöt és kétségbeesét bele süllyesztettem és mindent kiadtam. Owen figyelmeztetett, hogy higgadjak le, de ezentúl nem tudtam megállni. Lábamat felemeltem, majd rúgtam. Már két kézzel tartotta a piros zsákot, hiszen a rúgásom ereje nagy volt. A szavai elmentek a füle mellett. Mintha minden idegvégződésemet elrabolta volna a düh és a félelem, amit éreztem. Nem láttam mást, nem koncentráltam másra, csak arra, hogy a dühöt kiengedjem, hiszen képtelen voltam féken tartani magam. - Egy hete semmit nem hallani felőle! Mintha a föld nyelte volna el - kezem lecsúszott a zsák felületéről, ezért alkarommal letöröltem az izzadt homlokom. Owen együttérzően felém pillantott és megveregette a vállam.
- Ne add fel a reményt! Előbb-utóbb biztos, hogy kapunk róla híreket!
- Nekem ez nem elég! Freja minden percben szenved - a fehér fallal szemben álltam és kicsit nyújtózkodtam. Úgy éreztem, hogy a zsák püfölése miatt viszonylag visszakaptam a kiegyensúlyozott viselkedésem, de ez nem jelentette azt, hogy minden rendben volt. Aggódtam. Rettegtem. Mindennap, minden órájában és percében arra gondoltam, hogy menthetném meg. A fájdalmas valóság pedig az volt, hogy szart sem tudok!
Szart sem tudok!
Azt sem tudom, hogy mit kéne tennem!
- Ha a rendőrségre és az FBI-ra bízzuk, akkor Freja soha nem kerül elő - fogammal meglazítottam a fehér kötszert, majd combom közé szorítottam a kezem és lehúztam róla a vastag kesztyűt. - Azt mondom, hogy csináljuk - löktem meg a vállát.
- Mármint mi? Ketten?
- Szükségem van az adottságaira és a megérzéseidre - végignéztem, hogy fekete szemöldökét felvonta, majd erősen göndör hajába túr, végül végig simít a fekete pólóján. - Te Irakban szolgáltál. Katona voltál. Tudom, hogy tudod... - álltam meg előtte. Mélyen a szemembe pillantott, a borostáját piszkálta, majd felsóhajtott.
- És utálom, hogy tudom!
Miután zuhanyoztunk, az edzőterem hátuljában található padokon ültünk. A fehér fal mellett szürke öltözőnyekrények voltak. Már későre járt, de még mindig sokan edzettek és futópadon futottak. Mi ketten a kicsi padokon ültünk, miközben Owen szörnyű dolgokat mesélt nekem. - Úgy értem, hogy ezek mindig mozgásban vannak! Egy hétnél tovább nem maradnak ugyanazon a helyen - suttogta erősen koncentrálva. - Szóval attól tartok, hogy Freja távolabb kerülhet tőlünk. Figyelj - suttogva felém fordult, majd megcsóválta a fejét. - Vannak ilyen szervezetek akik gyönyörű nők kereskedésével foglalkoznak. Sajnos leginkább az Egyesült Államokban gyakori, szóval... - sóhajtva széttárta a kezét és folytatta. - Viszont az értékes nőkre mindig figyelnek, hiszen az a fő szabályuk, hogy nem sérülhet az áru! Ez azért van, mert a kartellek nem szeretik, ha a nő, akiért fizettek, megsérült vagy a teste zúzódásokkal van teli.
- Szörnyű ezt hallani! Szóval ezek a nők szex rabszolgák! Értem! És Freja... ki sem merem mondani! - felálltam, gondterhelten a hajamba túrtam és átkaroltam a tarkómat. - Ha egy haja szála is meggörbül, akkor mindenkit megölök, akinek köze volt ehhez az egészhez! - közel hajoltam owenhez és feltettem a mutatóujjam.
- Efelől kétségem sincs - tette fel a kezét védekezően. - Jól van! Benne vagyok! Csináljuk!
- Velem vagy? - suttogtam óvatosan. - Bármikor?
- Katona voltak bazd meg - fonta keresztbe a karját. - Láttam már ennél rosszabbat is - megveregette a vállam, majd megfogtuk a táskákat és kisétáltunk az edzőteremből. Pont úgy mint a filmekben. Csak a baj az, hogy a főhős valamiért mindig megsérül...
- És téged hogy hívnak?
Nem egyedül voltam. Egy szőke hajú lány, üveges tekintettel felém pillantott és próbált beszélgetést kezdeményezni. Egy másik helyiségben voltam. A szoba zárt volt. Fekete páncél ajtó, kicsi ablakkal. Ez állított meg abban, hogy elmeneküljek. Ezenkívül volt egy kicsi, minimális ablak. Az ablakot fekete rács és rengeteg pókháló tarkította. Volt egy kicsi, foltos vas ágyam és egy nyilvános vécé. Pontosan olyan volt mint egy cella. - Nem akarok beszélni - falnak támasztott háttal és előre görnyedő testtel álltam. A kezem, a csupasz karom is koszos volt. Körmeim alatt sötét kosz, ruháimon izzadság folt volt. - Mióta vagy itt?
- Hat napja - válaszolta sóhajtva, majd megcsóválta a fejét. - Neked is volt olyan karkötőd? A karkötő, ami megmondja, hogy mennyit érsz?
Lehorgasztottam a fejem. Legszívesebben ide hánytam volna. Remegtem, izzadtam és minden percben azért küzdöttem, hogy ne ájuljak el. Az erőm elhagyott. A testem változott és a félelem maga alá gyűrt. Folyton Taylor járt az eszembe! Taylor és a meleg, biztonságos ölelése. Istenem! Soha nem gondoltam volna arra, hogy valaha is ennyire fog hiányozni. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de próbáltam tartani magam. Erősnek kell lennem. A szőke hajú lány felé néztem. - Hány éves vagy?
- Tizennyolc - bökte ki, majd arca elé tette a kezét és elsírta magát.
- Uramatyám - suttogtam. - Bántottak?
Ő csak megállás nélkül bólogatott. Istenem! Ki kell jutnom innen! Az arcát figyeltem. Fehér trikót, eszméletlenül rövid nadrágot és fehér Convers cipőt viselt. Ő nem ezt érdemelte! Senki sem érdemli ezt! Ekkor lassan felém fordította a fejét. - Azt h...azt hallottam, hogy holnap egy másik helyre visznek minket!
- Hogy érted ezt?! - suttogtam magam elé. - Hova?
- Talán ki az országból!
- Az nem lehet. Nem lehet. Nem... - az enyhén vizes hajamba túrtam, majd meg csóváltam a fejem és fel-alá járkáltam a szobában. Ha kivisznek az országból akkor Taylot nem fog tudni megtalálni. Majdnem egy hete tartottak fogva. Talán az volt a szerencsém, hogy nem értek hozzám. Még...
- Ne félj - suttogta. Mintha a gondolataimban olvasott volna: felduzzadt ajkát mosolyra húzta, majd a bőrén található tű szúrás helyére mutatott. - Bedrogoznak és csak azután próbálnak ki. A drog miatt nem olyan rossz. Hidd el, hogy észre sem fogod venni.
Émelyegve elfordítottam a fejem és feltettem a kezem. - Fogd be a szád vagy istenre mondom, hogy elvágom a torkodat! - sziszegtem a fogaim között, de ekkor nagy hangzavar közepette kattant a zár, a kilincset elfordították és lassan kinyitották az ajtót. Fekete ruhát viselő, kopasz férfiak léptek be rajta. Habozás nélkül mellém léptek és alaposan lefogtak. Az undorító érintések miatt üvölteni kezdtem. A lábamat és a körmömet is mindenre használtam: ugrottam, rúgtak, kiabáltam és a bőrüket kapartam. Nekem már van egy emberem, egy szerelmem, aki fogva tartja a testem. Az én testem nem lehet másé, csak Tayloré. És, ha valaki mégis kezet emel rám, inkább öljön meg, mert más választási lehetősége nincs. - Inkább a halál! - üvöltöttem. - Takarodjatok! - miközben a kijárat felé húztak, a páncél asztalról lehúztam egy bicskát. Kinyitottam és azonnal a csuklóm felé tartottam. A két férfi megállt, egymásra nézett, majd a fejét csóválták. A bicska éle kényelmetlenül érintettea csuklómat. A hegye miatt szivárogni kezdett a vér. - Istenre mondom, hogy megölöm magam! - kiabáltam, miközben váratlanul lépteket hallottam a hátam mögött. Lassan hátra pillantottam, hiszen nem tudtam, hogy ki lehet az. Összehúzott szemekkel figyeltem, hogy csípőre teszi a kezét, enyhén terpeszbe áll és vigyorogva megrázta a fejét.
- Szinte éreztem, hogy lesz köztük egy, aki nem adja könnyen magát!
Az biztos, hogy őt valahol már láttam. Csak azt nem tudom, hogy hol.