Mindenhol káosz és rendetlenség volt. A koszos ruhák a fal mellett hevertek, az emberek pedig árgus szemekkel figyeltek minket. A kicsi, fénytelen helyiségben egy fa asztal telis tele volt pénzzel és összecsomagolt droggal. Ez a hely tipikusan olyan, ahova átlag ember nem teszi be a lábát. A fehér falról omladozott a vakolat, illetve a kicsi villanyról pókhálók csüngtek. Az akció filmekben megjelenített drog tanyák hirtelen értelmet nyertek. Eloltottam a cigit és végigfutott rajtam a borzongás. Pályafutásom során sok hátborzongató dologgal találkoztam már: sikátorokkal, rémisztő hidakkal és metró alagutakkal. Viszont ez a hely a legrosszabb mind közül. Fél szemmel Owen felé pillantottam, aki apró biccentéssel erősítette meg azt, hogy valóban ő Arturo Smith.
Arturo Smith kérte meg az ékszerészt, hogy tizenkettő darab ékszert csináljon. Szóval ez azt jelentette, hogy Arturo elvezethet az emberhez, aki miatt ez az ügy kirobbant. Összehúzott szemekkel figyeltem, hogy poros asztal mögé áll, majd barátságosan ránk mosolyog. - Elnézéseteket kérem a kellemetlenség miatt! A rendőrök miatt jobban szeretem itt fogadni az ügyfeleket - ünnepélyesen széttárta karját, így kék öltönye a válla felé csúszott. Tehetetlenül igazított a törött szemüvegét, majd a csomagok felé nézett. - Mennyi van nálatok? - szegezte felénk a kérdést. Owen és én szinte olvastunk egymás pillantásából. Az lesz a legjobb, ha nem feltűnően, de szóra bírjuk őt. Muszáj kihúzni belőle pár információt, hiszen talán ő lehet az utolsó, aki elvezethet minket a fickóhoz, vagy nőhöz. De a megérzéseim azt mondják, hogy férfi áll a dolgok mögött.
A helyzet csak jobban kiéleződött, ezért mindketten tudtuk, hogy nincs vesztegetni való időnk. Vagy szóra bírjuk és kihúzunk belőle valamit, vagy elbukunk. És én nem bírom jól a kudarc ízét. - Szeretném tudni, hogy minőségi termékért fizetek - kezemmel az asztal felé böktem, majd közelebb léptem, de Arturo a fejét rázta.
- Jobban szeretem én irányítani a dolgokat - egyenesen állt, majd végig nézett rajtunk. A pillantása arról árulkodott, hogy megváltozott a rólunk alkotott véleménye. Furcsa és távolságtartó volt velünk. Próbáltam természetesen viselkedni, de sürgetett az idő. - A pénzt - tette maga elé a kezét.
- Szóval nálad így megy az üzlet - zsebembe nyúltam, majd kihúztam egy köteg pénzt és ujjaim közé helyeztem. - Az ügyfeleidet lehúzod pénzzel és csak utána adod át a szert? Még csak az sem garantált, hogy nem baszod át őket - nehezen adtam át a pénzt, majd tovább nyújtottam a kezem.
- Ennyiért két csomag jár - harsányan elnevette magát, majd felvonta a szemöldökét.
- Azt hittem, hogy tizenkettő - támaszkodtam rá asztalra. Minden ember életében eljön a pillanat, amikor elveszti maga felett az irányítást és meggondolatlanságot csinál. Az én életemben most jött el ez a pillanat. Ezt úgy hívják, hogy "kurvára elbasztad, bazdmeg". Owen elkerekedett szemekkel nézett rám, majd szinte lassított felvételben láttuk, hogy két fekete férfi belép az ajtón.
- Hé! Most kaptuk a hírt! Ti rendőrök vagytok! - kiabálta, majd elszabadult a káosz. Fegyver nem volt nálunk, ezért a legközelebbi asztalról vettük el. A káosz közben, Owen egy szekrény mellé lépett, és onnan lőtt. Én a padlóra feküdtem, de fél szemmel láttam, hogy Arturo kereket old.
- Menj utána! - kiabálta Owen. - Nem szökhet meg! Arturo az utolsó esélyünk! - Owen betörte a régi ablakot, majd kiugrott rajta. Tudtam, hogy se perc alatt eltűnik a helyszínről, ezért a hátsó ajtót kilöktem a vállammal, majd Arturo irányába futottam. Szerencsére kondiban voltam, ezért az erdő fái között könnyen felvettem vele a tempót. A rohadék akta táskával a kezében futott. A fegyverét maga mellett tartotta, viszont úgy szállt, mintha puskából lőtték volna. A drog tanya felől még mindig hallottam a kiabálásokat és a lövöldözéseket, de Owent nem féltettem. Két évig Irakban szolgált. Öt évig volt tengerészgyalogos, vagyis képzett katona. Rajtam kívül, Owen az, aki még egy bozóttűzből is élve kijönne. Viszont volt elég problémám. Arturo egyenesen a város felé futott, ezért minél hamarabb utol kellett őt érnem.
- Arturo! Nem szökhet meg! Álljon meg! Álljon meg! - üvöltöttem, majd a legközelebbi ország útra léptem és a sétáló emberek között átfutottam a szürke járdára. Biztos mindenki látott már olyan rendőrös filmet, ahol a jóképű rendőr egy egész városon keresztül üldözte a tolvajt vagy a bűnözőt. Ez is pontosan olyan jelenet volt, viszont a tévé képernyője előtt ülve minden sokkal könnyebbnek tűnt. Alig kaptam levegőt. Egy egész háztömbnyit futottam. A kocsik majdnem elütöttek, ezért egy taxi motorháztetején megtámaszkodtam, átugrottam felette és egy másik irányból próbáltam megközelíteni Arturot. Arturo okos és fürge volt. Egy sikátor utca felé tartott, viszont a végén egy nagy kőfal állta utunkat. A vörös kőfal előtt sok szemetes kuka és konténer volt. Arturo megállt, zihálva körbe nézett, majd felém fordult. - Arturo, nincs értelme tovább menekülnie - tettem fel a kezem, közben közelebb sétáltam hozzá. - Ha segít, akkor fogadhat ügyvédet és talán nem csukják le életfogytiglanra - magyaráztam, hiszen általában ez segíteni szokott. A szemüveges férfi a fejét rázta.
- Nem! Nem hiszek magának! És nem is érdekel, hogy mit mond - üvöltötte vörös arccal, majd felém szegezte a fegyvert. - Azt hiszi, hogy köpni fogok?! - szorította rá az ujjait. - Hát akkor nagyon téved! - fegyverrel a föld felé mutatott.
- Ha meglő, akkor annak következményei lesznek, Arturo - a közelben macskák egerésztek, a járókelők elkerekedett szemekkel megálltak és minket néztek. Én csak feltettem a kezem és próbáltam minden lépéssel közelebb kerülni hozzá. - Mondja el, hogy kinek dolgozik!
- Egyedül dolgozok!
- Ez nem igaz! Ki bízta meg azzal, hogy bérelje fel az ékszerészt? - zsebemből kihúztam a kettő darab karkötőt és felmutattam a zacskóval együtt. - A tizenkettő darab karlánc egyike - lógattam meg. - Tudom, hogy maga ment el az ékszerészhez! És el kell mondania, hogy kinek dolgozik - kértem határozottan, de Arturo nem az a férfi, aki behódol. Első ránézésre egy internetes patkánynak tűnik, aki videójátékokon és chipsen él. És mindig az ártatlan kinézetűek a legveszélyesebbek. - Arturo, segítenie kell.
- Nem tehetem - csóválta a fejét. - Megígértem, hogy mellette maradok - kiabálta, majd a fejére csapott. - Bassza meg! - hirtelen felhúzta a ravaszt, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy a golyót egyenesen a combomba lövi. Abban a pillanatban a testem hátra zuhant és beütöttem a fejem. Homályosan láttam, hogy Arturo bekopog az emeletes ház kék ajtaján és belép rajta. Felültem, majd a combomra szorítottam a kezem. A kurva életbe! A combomból megállás nélkül folyt a vért. Eláztatta a farmert, az ujjamra tapadt és a járdára csöpögött.
Próbáltam magam össze kaparni, miközben Owen behajtott a fekete autóval. Felálltam, a kocsi felé biccegtem, és zihálva átkaroltam őt. Annyi kérdésem lenne, de egy sem jött ki a számon. - Mindig te húzod a rövidebbet - pillantott a combomra. - Kórházba kell mennünk! Most - sziszegte, majd beültetett az autóba és beült a kormány mögé.
- Valami hír? - szorítottam fejemet a támlához, hiszen a lábam pokolian fájt. És csak bízni tudtam abban, hogy a töltény csak felszíni sérülést okozott és egy artériát sem sértett meg.
- A rendőrök akkor értek a tanyára, amikor te üldözőbe vetted a fickót - taposott a gázra. - A legtöbben elmenekültek, viszont több mint tíz férfit tartóztattak le az illegális drogfogyasztás és a banda háborúk miatt - taposott a gázra, majd áthajtott a piros lámpán és a kórház felé tartott. - Hogy vagy?
- Jól - suttogtam. - De azt hiszem, hogy ki kell mosni az ülést - helyeztem combom alá a kezem, hiszen még mindig folyt a vérem. - Arturo megszökött. Nem akartam megijeszteni.
- Amíg él, addig mi is elkaphatjuk. Több hasznát vesszük élve, mint holtan - simította végig a kormányt. - Hiba volt oda menni - fordult rá a kórház vezető útra. New York nyugodt, de mégis forgalmas volt. Az embereket néztem, és csak ekkor tudatosult bennem az, hogy milyen jó volt, akkor amikor még átlagos munkahelyem volt.
- Most a gyógyulásod a legfontosabb - mondta.
- Nem... - suttogtam. - Pedig már majdnem megvolt - csaptam az ablakra és dühösen a fejemet ráztam. - De még nem vallottunk kudarcot - sziszegtem.
- Ezt hogy érted? - ráncolta a szemöldökét, mire a szemébe néztem.
- Van egy másik terv a fejemben - mondtam ki egyszerűen.