Hűvös szellő cirógatja az arcomat, miközben kiugrok az ablakból.
Sikeresen földet érek, aztán magamra kapom a dzsekimet.
Nincs olyan rossz idő, szóval nagykabátra nem lesz szükségem.
Mikor biztosra megyek, hogy a vászontáskámban lapuló üvegeknek nem esett bántódása, nyugodtabban indulok el célom felé.
Az a kis domb, ahol már egyszer sikerült kikapcsolnom az agyamat.
Vagy pont ellenkezőleg.
Vicces, hogy még ilyenkor is Tom jár a fejemben, meg az a sok idióta érzés, ami elöntött, valahányszor a közelemben volt.
Belefáradtam.
Egyre tempósabban sétálok a domb felé, egyre gyorsabban kapkodom a levegőt számon keresztül.
Minden porcikámat kirázza a hideg, pedig egyáltalán nem is fázok.
Mikor a keresett helyemhez érek, leterítve a hozott kis pokrócomat, eldőlök azon.
Egy ideig figyelem a sötét égbolton a fénylő pontokat, azon agyalok, vajon milyen érzés lehet ott lenni.
Távol mindentől.
Aztán rájövök, hogy túl sok düh kavarog a mellkasomban ehhez, hogy ilyen nyugodtan fetrengjek.
Előszedem a két boros üveget, majd a zsebembe nyúlok a cigis dobozért, meg az öngyújtómért.
Az egyik palack tetejét kibontom, aztán jó alaposan meghúzom a tartalmát.
Miközben végigfolyik a torkomon az ital, a gondolataim is felszínre törnek.
Gyűlölöm a nővérem.
Gyűlölöm Hannaht, és gyűlölöm Louist is.
De leginkább, mindenki közül egy ember emelkedik ki.
Thomas Stanley Holland.
Direkt megfogadtam, hogy nem kezdem el megkedvelni, hogy nem fogok ennyit rágondolni.
Ehhez képest most ott tartok, hogy amennyivel többet jut eszembe valamiről, egy helyről, egy szóról, egy mozdulatról, annyival erősebben érzem a szívemben tátongó űrt.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is érezni fogom ezt a mértékű fájdalmat újra az életemben.
Most mégis itt vagyok, pedig még csak nem is járunk. Még csak nem is vagyok szerelmes belé, ahogy ő sem akar tőlem mást a testi kapcsolatnál.
Hiszen a nővéremet fűzi, én meg itt depizek két üveg piával egy random domb tetején, hajnalok hajnalán.
Annyi szerencsém van, hogy szombat van.
A szürke füstöt figyelem, amit számból kifújok, amikor már jó ideje bent tartom a dohány érdekes ízét.
Egyáltalán nem tartom kellemesnek. De nem is ezért szívom.
A telefonom pittyen egyet a zsebemben, ezért rápillantok.
Lexi az.
"halii! mikör jössz?"
Gyorsan pötyögöm be neki a válaszom.
"Ma nem megyek, bocsi"
"nagy kár, Louis már hiányol! meg énis!!"
Elmosolyodom az üzeneten. Tudom, hogy a srácnak csak kéne valaki, aki fogja a hátát hogy ne bukjon fel, miközben részegen próbál talpon maradni. Lexi is csak unatkozik.
Meglesznek nélkülem is.
"sajnálom!:(("
Hamar félre is dobom a mobilt, hogy ne zavarjon meg a továbbiakban. Még egy kortyot iszok a borból, aztán még egyet.
Egészen nagy kortyokat ihattam, mert az üveg jócskán a végét járja már.
Ekkor lépteket hallok meg a közelemben. Ahogy közeledik a hang, egyre inkább megdermedek, de képtelen vagyok megfordulni.
A nemtörődömség, és a félelem fura kettőssége kavarog a gyomromban.
– Ki gondolta volna, hogy te csücsültél ki ide hajnali négykor – szólal meg hamar az illető, belőlem automatikusan mérgességet kifacsarva.
– Hát még ilyenkor sem lehet téged kikerülni.
– Ott vagyok én mindig, mindenhol. – Elhúzom a számat a kellemetlen rádöbbenéstől, hogy mennyire rátapintott az igazságra. Szóval tudja.
– Nem tudom, miről beszélsz. – Gyorsan lehetséges témaváltásokon kezdek gondolkodni, miközben letelepszik mellém a kockás plédre.
Túlságosan közel kerül hozzám. Ettől, mintha egyszerre jutna eszembe minden sérelmem, ami valaha is ért miatta. – Ilyen hamar meguntad a nővéremet?
– Most én vagyok a soros, hogy azt mondjam, ötletem sincs, miről beszélsz – mondja, és bár nem merek a szemeibe nézni, az övéit érzem magamon. Szinte éget a tekintete, a bennem lévő kíváncsiság pedig egyre csak halmozódik.
Én is rád akarok nézni.
– Szerintem félretehetjük a mellébeszélést, meg a bájcsevelyt. – Meghúzom a kedves kis palackomat, aztán ujjaimmal kisodrom a dohányt a csikkből. – Nem tudtam, hogy tényleg a "ha nincs a ló, jó a szamár" elven élsz.
– Szóval humoros kedvedben vagy? Oké – Enyhén felnevet, az éjszaka csöndjében hangja erősen cseng. – Lennél egy kicsit konkrétabb azért?
– Velem volt jobb lefeküdni, vagy Dianával?
Pár pillanatig csöndben ül, én közben továbbra sem felé nézve kibontom a második üveget. Egy pillanatra megszédülök, aztán visszanyerve energiám, újabb szálat húzok ki cigis dobozomból.
Feszült vagyok.
– Mármint Diana, mint a nővéred? Lefeküdni vele? – Ismét elneveti magát. Ez a srác szeret nevetni, az már egyszer biztos. – Ugye csak viccelsz?
Olyan erősen öltöm magamra a pókerarcom, hogy megfájdulnak tőle az izmaim. Nem értem.
Dia csak hazudott volna?
Vagy Tom próbál elsunnyogni valamit?
– Reggel mondta, hogy megy át hozzád estére. Hogy randitok lesz.
Újra az az idegesítő nevetése, mostmár gúny is keveredik bele. Nem takargatja, mit érez éppen. Vagy csak azt akarja, hogy azt higyjem, erre gondol.
– Hát, én a ma estémet békésen szunyókálva töltöttem. Aztán véletlenül vagy nem véletlenül megláttam, ahogy kifelé készülődsz. Gondoltam, megleplek.
– Miért kéne hinnem neked?
– Miért hazudnék? – emeli fel a hangsúlyt, alig észrevehetően közelebb hajol hozzám. Megremeg a kezemben a cigaretta, úgy döntök, inkább mégsem gyújtom most meg. – És nem értem, téged hogy befolyásolna ez bármiben is.
Felemelem a tekintetemet az égre, feltűnik, hogy rengeteg csillag jelent meg rajta.
Nem akarok neki válaszolni, és nem tetszik, hogy ilyen helyzetbe hozott.
Vagyis inkább én csináltam ezt magamnak, de a részletekbe nem megyek bele.
– Nem tűnsz annak a kifejezetten őszinte típusnak – szúrom oda neki, ahogy elfojtom a közben érzett mosolyomat. – És nem befolyásol, csak undorítónak tartom. Majdnem vérfertőzés.
– Még csak a közelében sem lenne a vérfertőzés. – Váratlanul megfogja a kezemet, ezzel sikeresen elérve, hogy rákapjam tekintetemet. Arcát figyelem, a gyér világításban teljesen máshogy néz ki. – A szemedbe nézve is megmondom, hogy nem történt semmi a tesód és köztem. Tény, hogy poénkodtam vele, de nem gondoltam sosem komolyan, ha tettem ilyen megjegyzést.
Könnyebb lesz a mellkasom, és csak kis idő múlva kezd el ismét nyomni, ahogy rájövök, mekkora megkönnyebbülést adott nekem ez a pár mondat.
Valószínűleg egy időre felfedhettem szemeimmel az igazi gondolataimat, mert széles vigyor húzódik el száján mostmár.
– Remélem, kielégítő választ adtam.
Elfordítom fejemet tőle, a távolban kivilágított várost kezdem kémlelni.
– Tökmindegy. Már úgyis elbasztad a kedvemet.
– Tényleg? – Már ő is a kilátást figyeli, két kezére támaszkodva kinyújtja lábait. – Most éppen mivel?
Valószínűleg elkezdett hatni az alkohol, mert könnyen csúsznak ki szavaim belőlem.
– Harry bejön Bethnek. Én meg elbasztam. És most mérges rám, szóval bekaphatod.
– Mintha én lettem volna az ötletadó, hogy smárolj az öcsémmel – nevet fel enyhén, a megkezdett üvegemért nyúl, aztán kérdezés nélkül belekortyol.
– Nos, én nem bántam meg – vonom meg vállaimat semmisen, és már képtelen vagyok elrejteni a mosolyomat. – Mármint a barátnőm miatt de. Azon kívül viszont élveztem. Sokkal jobb volt, mint veled.
Szinte fizikai fájdalmat okoz ez a kijelentés, de megemberelem magam. Bármennyire is imádtam a Tommal töltött összes percet, ezt nem tudhatja meg.
Nem fogom hagyni, hogy legyőzzön ebben a harcban.
– Ezt megérdemeltem – teszi mellkasára egyik kezét drámai arckifejezéssel, aztán felém fordítja a fejét. Ahogy összetalálkozik a tekintetünk, elképedek.
Fel sem tűnt eddig, hogy bámultam.
Érdekes fény csillan meg szemeiben, apró mosolyra húzódik ajka.
Az ajkait nézem.
Hiába realizálódik ez bennem, nem hagyom abba. Nem tudom abbahagyni.
– Olyan gyönyörű vagy – szólal meg váratlanul, le sem véve szemeit rólam.
Annyira szájára koncentráltam, hogy idő kell, mire felfogom szavait.
Aztán hitetlenkedve pillantok fel szempárjára, és ahogy egymást figyeljük, már képtelen vagyok elrejteni meglepődött arcomat.
Írói megj.:
Óanyááám🤩
Hát én imádom ezt a két karaktert, meg amikor ők dumálnak basszus
Nem tudom, ti hogy vagytok vele😅
Írni róluk nagyon izgi, az biztos.
Na de véleményeket szeretnék!! Szerintetek mi fog ezután történni? Kíváncsi vagyok!
Ui.: MINDJÁRT JÖN A PÓKEMBER 3, ANNYIRA DURVÁN VÁROM ÁÁÁÁ