Amint végzünk az elég kínos vacsorával, apró beszélgetés tölti be a kis helyiséget. Megtudtam, hogy Nikki könyvelő, Dominic pedig egy elég híres cégnek dolgozik, valami papírmunkás ami annyira nem érdekelt. Sam és Harry pedig ugyanabba a suliba járnak, ahova én is és a nővérem is. Na ez viszont óriási meglepetésként ért. Hogy lehet, hogy eddig még egyszer sem futottam velük össze? Furcsa, de igazából nem annyira nagyon. Diana az, aki mindenkit ismer onnan (vagyis ezek szerint csak majdnem mindenkit). Én sosem voltam az a népszerű, nagy hangú lány. Legalább is, nem a suliban.
– Dia szívem, nem akarod megmutatni Tomnak a modellkedős kupáid? – szólal meg hirtelen anyukám, amitől majdnem félrenyelem az üdítőm. A nővéremnek a trófeái az egyetlen dolgok az életében, amiknek értelmük is van. A szobája legjobban észrevehető sarkában tartja őket, minden odatévedt ember szemét arra vonzva. Gyorsan le is teszem a poharat kezemből, ekkor kapom el a helyes fiú pillantását. Egy magabiztos mosollyal néz rám, aztán felállva a székről, testvérem után megy.
– A te szobád is tök menő Raelyn, nem vezeted körbe az ikreket? – Apa hangja kissé váratlanul üti meg füleim, egy gondolatbeli szemforgatás után pedig mosolyogva felállok, úgy kezdek el a helyiség felé sétálni.
Mikor belépünk a szobámba, mindketten próbálnak láthatóan érdeklődőnek tűnni. Elkezdik a polcaimra rakott fotóimat nézegetni, amiken pár barátnőmmel, az iskolás egyenruhánkban mosolygunk.
– Olyan fura, hogy sosem futottunk még össze a suliban – mondja ki hirtelen Harry. Ágyamra telepszem, ami nyomni kezdi fenekem. Hú, de utálom!
– Hát, nem vagyok valami hangos lány. Dianát tuti ismeritek, ő a népszerű kiskedvenc. – Egyszerűen megvonom a vállaimat, a két emberből mosolygást kicsalogatva.
– Én emlékszem az arcára, de nem beszéltem vele sosem. – Sam ezután felém fordul, egy olyan nézéssel, amit nagyon nem szeretek. Mint aki már beletörődött valamibe. – Amúgy sajnálom.
– Mégis mit? – kérdezem meg tőle értetlenül.
– Hát, tök szívás, hogy a szüleid a nővéreddel akarják összehozni azt az embert, akivel egyértelműen köztetek működik a kémia.
Megakad a levegő a torkomban, kérdőn összehúzom a szemöldököm. Ugye ők most nem azt akarják mondani nekem, hogy...?
– Tessék?
– Jahj Raelyn, ne is álltasd magad – beszél most Harry, immár ő is engem figyelve. – Nem is értem, a felnőttek hogy nem vették észre azt, ahogy egymást néztétek odalent.
– Lehet, hogy észrevették, csak nem akarják, hogy köztük legyen valami! Mert korban a nagyobb csajjal illik össze!! Látod Haz, igazából én vagyok az okosabb kettőnk közül – mosolyodik el Sam, miközben vállba üti tesóját.
– Álmodozz csak, idióta.
– Nagyon félreértettetek valamit – nyitom végre ki a szám, saját védelmemre kelve. – Tom és én még elképzelésnek is rossz. – Haha. Ha. Jobban belegondolva, jól mutatnánk egymás mellett. De én nem vagyok párkapcsolati ember. – Dianának való srác, jól kiegészítik egymást.
A két fiú egyből elneveti magát, szavaim hallatán. Egymásra néznek, aztán pár amolyan 'milyen hülye ez a csaj!' pillantás után visszafordulnak felém.
– Jólvan, miszisz vaksi, úgy legyen. – Harry szólal meg, aztán már szólnék is be valami frappánsat, mikor valaki kiált egyet, a három tesó nevét kimondva. – Na, mennünk kell. Akkor, majd a suliban találkozunk!
– Ja. De felejtsétek el azt a hülyeséget, amit az előbb mondtatok – figyelmeztetem őket, mielőtt kilépnének az atjómon. Csak kuncogni kezdenek, aztán már el is tűnnek.
Nagyot sóhajtva hátradőlök az ágyamon. Na, végre ezen is túlvagyunk. Annyira szar ez a matrac!
Telefonomat nyomkodom, a közösségi oldalakat lesem. Közben, kb percenként felnézek, az ablakomon keresztül beszűrődő fényeket figyelem, amik egyenesen nappalinkból jönnek. Ha lekapcsolódik a villany, az azt jelenti, anyáék elmentek aludni.
Ebben a pillanatban, hirtelen megtörténik a várva-várt pillanat. Valaki lekapcsolta a lámpát. Elkezdem felhúzni magamra cipőmet, előhalászom legfelső fiókom mélyéről a cigis dobozom. Óvatosan kinyitom az ablakot, miközben a zsebembe csúsztatom a kartondarabot. Várok még pár percet, mielőtt átvetném lábaimat párkányomon, aztán egy jól célzott mozdulattal átmászok, és egy kisebb ugrással már kint is vagyok. Magam után nem felejtem el becsukni a nyílászárót, nehogy már emiatt bukjak le!
Egyébként, nem félek attól, hogy esetleg rajtakapnának. Sosem történt még meg.
A járdára lépve, valamiért megérzem, hogy néznek. Kétségbeesetten kapom a fejem házunk irányába, ám az utcára néző oldalról, a szobám és a nappali irányából is csak a nagy sötétség tekint vissza rám. A szomszédos épületre téved tekintetem, ahol felnézve az emeletre, egy ablakon át egy sötét alakot pillantok meg. Kicsit összehúzom szemeimet, így beigazolódik előző sejtésem. Tényleg ott áll valaki! Baszki!
Hirtelen azt sem tudom, merre bújjak el, így elég szerencsétlenül, egy helyben állok. Ekkor kinyílik az a fenti ablak, a homályba bújt ember pedig kidugja rajta fejét.
Ekkor veszem észre, hogy Tom az.
– Hát te meg mit csinálsz kint, este 11-kor? – kérdezi meg túl hangosan, mire gyorsan nappalink felé kapom a fejem.
Mikor megnyugszom, hogy nem hallotta senki, mérgesen fordulok vissza, a fiú felé.
– Ne kiabálj!
– Bocsi. – Elmosolyodik, alaposan végigmérve engem. Aztán maga mögé néz. – Várj meg!
– Dehogy foglak megv – kezdek bele, ám mondatomat megszakítva, becsukja az ablakát. Egyik zsebembe nyúlok, ahonnan előszedem a vörös rúzsomat, amit annyira imádok. Telefonom kamerája segítségével kikenem ajkaim, és pont abban a pillanatban nyílik ki a szomszéd ház bejárati ajtaja, a helyes srác pedig pajkos mosollyal néz rám. Egy pillanatig nem tudom, mi olyan más rajtam, aztán eszembe jut, hogy már átöltöztem azóta, mióta utoljára látott. Egy lábaimra tapadó fekete nadrág takar, felülről pedig egy pántos, fehér felső, ami nem hosszú, éppen hogy leér a mellem aljáig. Egy nagy, fekete bőrdzseki is van rajtam, a biztonság kedvéért, ha hideg lenne később.
– Kiszöksz este, ilyen öltözékben? Mire készülsz?
– Miért is kéne elmondanom neked? Alig ismerlek – mondom ki egyszerűen válaszom, ezzel egy kis nevetést kicsalva ajkai közül.
– Jogos. Akkor nem kell elmondanod, majd kiderítem. – Mikor elkezdek sétálni arra, amerre éppen indultam, ki gondolta volna, jön utánam. Pár lépést teszünk, mikor megállok.
– Öhm..? Nem?
– Ez inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek. – Rendkívül magabiztosan beszél, ami zavar. Mérgelődve fújtatni kezdek, gyorsabb léptekkel indulok meg.
– Nagyon idegesítő vagy. – Szerintem hiába közlöm vele az elég egyértelmű tényeket, mintha nem érdekelné. – Haló? Hallassz te egyáltalán engem?
– Persze hogy hallak, csak elég szelektíven.
– Kurvajó – forgatom meg szemeimet, aztán beletörődve a dolgokba, tovább sétálok. Nem kell olyan sokat mennem, az ismerős úton egész gyorsan tudok haladni. Az odaút elég csöndesen telik, én nem szólalok meg (nem is terveztem), Tom pedig eléggé úgy tűnik, maga gondolataiba merült. Mindegy, addig is olyan kicsit, mintha egyedül lennék. Amit imádok.
Kiskoromtól kezdve hozzá kellett szoknom, hogy nincs magánszférám. A nővérem imádta beleütni az orrát az én életembe. Sokszor volt, hogy lenyúlt előlem fiúkat, mert szeretett kérkedni az egyetlen tehetségével; hogy szép. Sőt, több, mint szép. Így nem is olyan fura, hogy minden srác inkább őt választotta. Persze, azóta lekerült rólam a fogszabályzóm és kontaklencsére váltottam, szóval egy fokkal jobb lett. Na meg, megtanultam, hogy milyen türelmesnek lenni. Hogy egy kicsit több idő mennyit is jelent. Például, amíg kivárom, hogy anyáék elaludjanak, hogy el tudjak jönni arról a szeméttelepről. Vagy, a nővéremmel kapcsolatos dolgok. Utálja, hogy olyan nehezen jövök ki a sodromból. Utálja, hogy az a tipikus jókislány vagyok, aki mindent tesz, amit szülei mondanak neki. Meg persze, amióta rájöttem, hogy a párkapcsolatok mennyire lehúzzák az embert (lelkileg és testileg is) azóta nem tudja előlem a fiúkat sem lenyúlni.
Az egyik ház udvara mögött elsétálva, végre megpillantom a szeretett területem.
A gördeszkapályát. Ahova igazából alig járnak páran, néha. London egyik tehetősebb városrészén, hol találna az ember olyan gyerekeket, akik ilyen tróger hobbit űznek?
Nos, az én legjobb barátaim (az igaziak, nem az osztályomba járóak) igenis űzik. Sőt, mitöbb, ez az egyetlen dolog, ami összeköt velük. Emlékszem, amikor még nagyon tini voltam és először bukkantam rá erre a helyre. Nekem nyilván nem volt saját deszkám, akkor ismertem meg Louist, aki jófej ember hívén kölcsönadta az övét. Akkor sikerült is megtanulnom, onnantól kezdve pedig amikor csak tudtam, este kiszökve az ablakomon, eljöttem ide. Ők pedig itt vártak. Mindig.
– Helóó Ray! – köszönt is a szőke hajú srác, karjait széttárva. Odafutok hozzá, aztán mosolyogva ölelésébe bújok. Egyből megcsap már jól ismert illata, amit alig észrevehetően beszippantok.
– Már hiányoztál – szólal meg hirtelen Hannah, mikor elválok a legjobb barátomtól.
– Nekem is ti!
– Hoztál új áldozatot? – Lexi enyhén felnevet a saját poénján, az új csávót nézve tőlem nem messze.
Mintha csak most tűnne fel mindenkinek a mögöttem álldogáló fiú, kérdőn váltogatni kezdik szemüket köztem és Tom között.
– Srácok, bemutatom nektek Tom Hollandot, az új szomszédomat – mutatok tenyeremmel a göndörkére, aki somolyogva néz a többiekre. – Tom, ők pedig a baráti társaságom tagjai. Louis, Hannah, Lexi és Aaron, aki most – kezdek el forgolódni, keresve az utoljára említett tagot – ahogy látom, nincs itt.
– Ja, elment a boltba hozni egy kis utánpótlást. – Han kisegít engem, aztán lerakja eddig kezében fogott gördeszkáját a földre. – Hát, üdv te helyes idegen. Ray, te pedig nem hoztad a deszkád? Miért nem?
– Eredetileg buliba akartam menni, de megakadályoztak ebben az égiek.
– Ezer bocsánat, amiért tönkretettem a terveid – fordul felém Tom, szomorúan lebiggyesztve ajkait. Meglepően aranyos így.
– Ne csinálj úgy, mintha tényleg érdekelne.
– Akkor nem fogok. – Megvonja vállait, én pedig egy szabad padra csücsülök. Ekkor dönt ő is úgy, hogy mellettem jó helye lesz, amire inkább nem reagálok semmit. Már így is eléggé felidegesített, nem hiányzik, hogy még ki is nyissa a száját! Legalább egy kis csönd van addig is.
– Cukik lennétek együtt – szólal meg hirtelen Hannah, ahogy elénk sétál. A mellettem ülő fiúval szinte egyszerre nevetjük el magunkat.
– Han, bébi, tudod jól, hogy én nem vagyok a párkapcsolatok hívője.
– Hogy mi? Nem vagy?? – Tom arca megért volna egy fotót.
– Szóval még mindig meg tudlak lepni?
– Hú, fiam, jobban teszed, ha távol maradsz Raytől. Össze fogja törni a szíved – rázza meg fejét barátnőm, aztán gördeszkáját a földre rakva elhajt. Csinál pár trükköt, amit elkápráztatva figyelek. Előszedem cigarettás dobozom, rágyújtok egyre a fekete öngyújtóm segítségével. Nézem a sötétben keletkezett füstfelhőt, mintha még sosem láttam volna ehhez hasonlót.
– Az enyémet nehezen. Senkinek sem sikerült még. – Hirtelen töri meg a csendet a srác, megvonva vállait. Kicsit felnevetek. Hát igen, nagyon látszik, hogy nem ismer.
– Akkor majd meglátjuk, gondolom én – vágok vissza egyszerűen. Jól tudom, hogy sosem sikerülne neki. Egyszer, két éve hagytam, hogy megtörténjen. Szerelem, ami borzasztó fájdalommal ért véget. Akkor, a kórházi ágyban fekve, élet és halál közt megfogadtam, hogy ennyire nem fogom hagyni soha senkinek, hogy lehúzzon engem mégegyszer. Azóta csak futó kapcsolataim voltak, amikről persze anyáéknak fogalma sincs. Én csak az a halk, jó tanuló tini vagyok.
Hát persze.