Egész testemben remegtem, ahogy beléptem az erőmű ajtaján, és nem csak a hideg miatt. Az egész épületben komor sötétség honolt. Minden egyes lépésem visszhangzott. Erős kísértést éreztem arra, hogy elkiáltsam magam "Hahó, van itt valaki?". De visszafogtam magam.
A hatalmas földszinten néhány cső köralakját tudtam kivenni, mást nem. Igyekeztem nem elesni valamiben. Erős savanyú szagot éreztem, biztos mérgező anyag szivárgott valahonnyan.
Ekkor éles fény villant fel. Valaki felkapcsolta a lámpát. Eltartott pár percig mire megszoktam a fényviszonyokat.
Egy magas szakállas férfi közeledett felém kitárt karokkal. Kék farmert és hozzá kockás flanel inget viselt.
- A kis Raven Lewis! Üdvözöllek köreinkben! - mély hangon felnevetett, amitől kirázott a hideg.
- Te vagy az alfa? - kérdeztem halkan.
- Szólíts nyugodtan Fürgefarkasnak! - mosolygott, szeme pedig vörösen felvillant.
- Ez olyan indiánosan hangzott - gondolkodtam el hangosan. - Azt hittem az indiánok mar kihaltak!
- Én csak leszármazott vagyok - rántotta meg a vállát.
Nem tűnt annak a mogorva férfinak, mint akit a telefonban hallottunk.
- Örülök, hogy eljöttél! - biccentett.
- Na, elég volt a jópofizásból! Mit akartok tőlünk? - kérdeztem a lényegre térve.
- Már megmondtam. Titeket akarunk, a falkánkba! - felelte a fejét rázva, minth nem lenne elég nyílvánvaló.
- Engedjétek el a családomat, aztán tárgyalhatunk - jelentettem ki karba tett kézzel.
Az árnyékból öt másik vérfarkas lépett elő. Mind erősek és ijesztőek voltak. Az egyikük, egy barna hajú, ázsiai fiú elismerően mosolygott rám.
- Birom a kiscsajt!
- Csend legyen Luke! - dörrent rá Fürge farkas, mire lehorgasztotta a fejét.
Az alfa rám nézve megint mosolygott. Néhány pillanatig hallgatott, aztán intett két vérfarkasnak, akik megfordulva eltűntek az árnyékban. Percekkel később ismét megjelentek, ezúttal a szüleimet maguk előtt terelgették.
- Anya, apa! - megkönnyebbülten felsóhajtottam. Mindketten könnyek között meredtek rám, szájukat leragasztották, kezüket pedig megkötözték a hátuk mögött.
Oda akartam szaladni hozzájuk, de Fürgefarkas megállított.
- Előbb nem ártana tudnod az igazat! - mondta a szemembe nézve. Sötétbarna, szinte fekete íriszei voltak. Láttam bennük a saját tükörképem.
- Miféle igazat? Miről beszélsz? - kérdeztem elhaló hangon.
Hallgatott, a szüleim ekkor kétségbeesetten mondani akartak valamit, de egy szavukat sem értettem.
- Sosem gondolkoztál el azon, hogy a drága szüleid miért engedték meg, hogy Zeus nálad maradhasson? - Fürgefarkas szorosan maga mellett tartott. - Nem? Pedig kellett volna. Arról sem tudsz, hogy te meg Zeus mik vagytok valójában?
- N-nem értem! - ráztam meg a fejem.
- Hát persze, hogy nem! Pedig megállapodtunk Mr. és Mrs. Lewis. Megbeszéltük, hogy önként adják át a lányukat, miután beavatják a titokba! De nem tették meg! Miért? - orditotta az utosló szót, mire letépték a szüleimről a ragasztót.
- Nem tudtuk hogyan mondjuk el! - mondta anya sírva.
- Ez nem egy olyan dolog, amivel egy tizenhét éves lány meg tud birkózni! - tette hozzá apa elcsukló hanggal.
- Anya, apa! Mi a franc folyik itt? Hol van Zeus? - kérdezgettem körbe nézve. A lámpa fénye csak egy körben világított, pont felettünk. Ezért semmit nem láttam a földszint többi részéből.
- Biztonságban. Őt nem bantjuk, ahogy téged sem. Fontosak vagytok nekünk! - felelte nyugodt hangon Fürgefarkas.
- Leszarom, hogy mit mondasz! Kérdeztem valamit! - emeltem fel a hangom.
Szeme vörösben játszott, kivillantotta éles fogait és fölém hajolt. Még idejében előrantottam az ezüst késem, s a nyakához érintettem. Bőre azonnal sisteregni kezdett. A többi vérfarkas egyszerre indult meg alfájuk vedelmére, de kezét felemelve jelezte, hogy maradjanak a helyükön.
- Én a helyedben türtőztetném magam. Nem csak ezüst, de sisakvirágba mártottam. Szóval, hol van Zeus? - ismételtem meg a kérdést.
Fürgefarkas vett egy mély levegőt, aztán ellépett tőlem.
Én is kifújtam a bent tartott levegőt. Iszonyatos adrenalin löket tört rám, gondolkodás nélkül cselekedtem... Mintha totál természetes lenne.
- Előbb akkor beavatlak téged! - jelentette ki. - Tudod mi az a dajmon?
- Ö...Egy sárkány fajta? - kérdeztem félig poénkodva. Fürgefarkas nem vette a lapot és továbbra is komoly tekintettel méregetett.
- Nem. Egy ókori legenda szerint az emberek és a hozzájuk társuló állat elméje összekapcsolódik egy bizonyos ponton. Ezáltal minden egyes gondolatot, érzést éreznek, amit a másik érez vagy gondol. Ehhez azonban kell valami, ami kiváltja ezt a kapcsolódást.
- De mi közünk van ehhez nekünk?
- Az, hogy te és Zeus is ilyenek vagytok. Azt hittem már réges rég kihaltak a dajmonok, de egy tudós barátom biztosított az ellenkezőjéről. Megteremtett egy farkast, viszont az első kísárletnél semmit hasznosat nem produkált, ezért kidobta az erdőbe, hogy a természet végezzen vele. - magyarázta teljesen beleélve magát a történetbe. Aztán rám nézett. - És te megtaláltad. Magadhoz vetted, majd felnevelted. A farkas kötődni kezdett, ahogyan te is. Mikor erről tudomást szereztem, felkerestem a szüleidet. - nézett anyára és apára.
Letaglózva, becsapva éreztem magam. Elkerekedett szemekkel meredtem a szüleimre.
- Kérlek, mondjátok, hogy csak hazudik! - suttogtam könyörögve.
Anya megrázta a fejét, még mindig sírt.
- Minden igaz. Megfenyegetett minket. Ha nem értesítjük rendszeresen kettőtökről, akkor megöl minket!
- És nem lett volna egyszerűbb elmondani?! - kérdeztem hangosabban, mire összerezzent és elfordult. Apa átkarolta a vállát.
- Nem tehettünk mást! Kérlek, Raven! Értsd ezt meg! - könyörgött nekem apa.
A fejemet fogtam. Forgott velem a világ. Sírni akartam. Le akartam feküdni és csak sírni, amíg el nem fogynak a könnyeim.
De nem ment!
- Csatlakozzatok hozzánk! Mi tudunk segíteni, elmagyarázunk mindent! - hallottam meg Fürgefarkas hangját. Felemeltem a fejem. Ott állt közvetlenül előttem. Két fejjel magasabb volt nálam.
- Miért? Mire kellünk mi?
- Hát, még mindig nem érted? Ez olyan felfedezés lehet, melyet egyik képzett tudós sem gondolhatott álmukban. Veletek mi lehetünk a világ legerősebb falkája. A falka melyben dajmonok is harcolnak. Fogalmad sincs milyen erősek lesztek majd! De én tudom! És segitek is! Cserébe... Csatlakozzatok! - Fürgefarkas szavai a gerincemig hatoltak.
A szüleim felé fordultam. Elborzadva néztem rájuk.
- És ti önként akartatok átadni? Nekik?! - kérdeztem. Hirtelen elkapott az undor. - A saját lányotokat meg a farkasát? Hogy tehettétek ezt, hm? Hogy?! Van egyáltalán fogalmatok róla, mennyi állatot gyilkoltak meg? - kiabáltam teli torokból.
Annyira dühös lettem rájuk. Úgy szorítottam a kezemben lévő kést, hogy már alig éreztem az ujjaimat.
- Raven! Ne is foglalkozz velük! Csak igent kell mondanod, és minden a tiéd lesz! - jelent meg előttem Fürgefarkas vigyorgós képe.
Kapkodva vettem a levegőt. Eltartott néhány percig, mire sikerült annyira lenyugodnom, hogy abba hagytam a pityergést. Elszánt tekintettel felnéztem Fürgefarkasra.
- Nem! - feleltem neki.
- Hogy micsoda? - kérdezett vissza. A mosoly eltűnt az arcáról.
- Nem csatlakozunk hozzád!
- Ezt nem teheted, Raven! Belegondoltál vajon Zeus helyzetébe? - szinte fel tudott volna robbanni a dühtőlt. Ezt könnyen leolvastam az arcáról.
- Szerintem Zeus nem akar olyan falkába tartozni, akik tucatnyi társát megölték - mosolyodtam el. - Valamint... Már megvan a saját falkánk!
Mintegy végszóra az egyik vérfarkas jobb vállába nyíl fúródott, mire ő felordított fájdalmában. Ezt követően egyik oldalamon Deaton és Skyler jelent meg, a másikon pedig Isaac. Körbe néztem. Kyle-t sehol nem láttam.
- Nagy hibát követsz el, Raven Lewis! - mondta vészjósló hangon Fürgefarkas.
- Azt majd ő eldönti! - mordult rá Isaac.
Fürgefarkas felnevetett, aztán hirtelen átalakult és rám rontott.
Kezdetét vette a küzdelem!
~~~
Elhajoltam Fürgefarkas karmai elől, majd belé vágtam a késem. Bőre sistergett, de ez nem akadályozta meg a harcban. Egyre gyorsabban és gyorsabban súlytott le rám éles karmaival. Néhány helyen ekszakadt a kabátom, s vérzett a karom.
- Én nem akarok veled küzdeni! - kiabáltam a vérfarkasnak, de az válasz helyett kiütötte kezemből a kést. Megragadta a nyakam és a legközelebbi vasfalhoz nyomott.
- Nézz csak körbe! - mondta morogva.
Akaratlanul is a csatamezőre vezettem a tekintetem.
Skyler teste teljesen lángolt, egyszál nadrágban és bikini felsőben harcolt egy lánnyal, aki nem ijedt meg tőle. Egy fiú teste pedig összeégve hevert a padlón, mellkasa lassan emelkedett, és süllyedt.
Tehát így néz ki egy pokolkutya! - gondoltam magamban.
Isaac két vérfarkassal is küzdött, látszólag nagyobb előnnyel. Az egyik történetesen az volt, amelyik nyílat kapott, a másik pedig az ázsiai srác volt.
Deaton a szüleimet vitte ki az erőműből. Legbelül hálás voltam neki.
Ebben a pillanatban egy fehér farkas sietett Isaac segítségére, s lerángatta róla a másik kék szemű vérfarkast.
Klye
- Ezt te tetted, Raven! Miattad most mindenki meghal...Köztük te is! - vicsorogva felemelte szabad kezét az utolsó csapásához. Mélyen vörös szemébe néztem, aztán a semmiből valami oldalról leterítette.
Fürgefarkas a hátára zuhant felette pedig egy fekete folt állt, ami csak ráncigálta és rancigálta. Megállás nélkül.
- Zeus! - kiabáltam rá, miután megismertem a foltot. A farkas azonnal megállt, s véres szájjal nézett rám. - Ne! Mi nem ölünk meg senkit! - mondtam halkan.
Egy ideig habozott, aztán leszállt Fürgefarkasról és mellém lépett. Az alfa már fel is pattant, szikrázó szemekkel állt egy helyben. Jobb vállából hiányzott egy kisebb darab, de látszólag nem izgatta.
Nagyon elkeveredtünk a földszinten, távol az ajtótól. Minden oldalról ajtók nyíltak, amik sötét folyosókra vezettek, egyenesen az erőmű belsejébe.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Fürgefarkas felugrott egy kis erkélyre, majd éles karmaival elkezdte kaparni a falat, ahol fekete kábelek vezették az áramot még régen. A következő pillanatban pedig hideg víz ömlött ránk. Elképedve néztünk össze Zeus-szal!
Mögöttünk mindeki felhagyott a csatát, mert nem hallottam a küzdelem zaját.
- Raven! - kiabált nekem Isaac, mire megfordultam.
Szóra nyitottam a szám, de egyetlen hang se jött ki. Az izmaim összerándultak az egész testemben. Nem tudtam uralkodni magamon. Ez nem a hideg miatt van! El akartam szaladni, de nem ment. Megbénultan zuhantam a földre.
Az utolsó, amit láttam, az Zeus volt, ahogy fájdalmai közt összegörnyedve rám emeli sárga szemeit. Aztán egy hangot hallottam a fejemben, amint a nevemet mondja:
Raven!
~~~
Sziasztok! Meg is hoztam a következő részt!
Remélem tetszett, és köszönöm, hogy elolvastátok! <3